Bécsi Napló, 2005 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2005-01-01 / 1. szám
2005. január-február BÉCSI NAPLÓ Hogyan tovább a népszavazás kudarca után? A történelmet nem a népszavazások csinálják, hanem egyrészt a hatalmi erőviszonyok, amelyek, ha nem is mindig, mégis igen gyakran járnak együtt égbekiáltó igazságtalanságokkal (lásd a mi esetünkben a trianoni diktátum következményeit!), másrészt a szellem és a morál által hitelesített közösségi akarat, amely ha nem is mindig, mégis igen gyakran képes határt szabni a hatalmi kényszer durva érvényesülésének. Ez utóbbira is szolgáltat meggyőző példákat a magyar történelem, lásd 1848. március 15- ét, 1956. október 23-át vagy éppen azt a tapasztalatot, miszerint a kommunista diktatúra évtizedeiben meggyengült és megrontott kisebbségi magyar közösségek mindinkább képessé válnak arra, hogy felemeljék fejüket, megszervezzék közéletüket és képviseljék érdekeiket. Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a december 5-i kudarccal végződött magyarországi népszavazás még nem utolsó szó egy sok évtizedes nemzetpolitikai vitában, és semmiképpen sem „harmadik Trianon”. Nem zárta le, legfeljebb megzavarta a „békés nemzetegyesítés” másfél évtizede tartó folyamatát. Őszintén szólva engem nem lepett meg különösebben a referendum eredménytelensége, minthogy látni lehetett, hogy maga a népszavazás gondolata zavaros forrásokból ered, látni lehetett, hogy a magyarországi politikai pártoknak a népszavazással kapcsolatos álláspontját nem a kiérlelt és hiteles nemzetpolitikai stratégia, hanem a többnyire kicsinyes és prakticista jellegű pártpolitikai érdek szabta meg, légióként pedig látni lehetett, hogy a népszavazás maga teljességgel előkészítetlen volt, a választópolgárok nagy többsége a legkevésbé sem tudta azt, hogy mire adja, milyen következményekkel adja szavazatát, ezért azután az érdekeltek több mint a fele egyszerűen otthon maradt. Ami nem jelenti azt, hogy az otthon maradók egy része, alighanem többsége ne értene egyet a „békés nemzetegyesítés” stratégiai céljaival. Köszönhető mindez a népszavazás előkészítetlenségének, a politikai pártok szűklátókörű önzésének, annak, hogy ezek a pártok, tulajdonképpen a politikai paletta mindkét oldalán, nem a népszavazás meritumát tartották fontosnak, hanem a 2006-os országos választásokra történő felkészülést. Talán úgy gondolták, hogy a népszavazás ennek a választásnak a főpróbája lesz. Egy valójában nemzetpolitikai jelentőségű ügyet ismét sikerült a pártpolitika alacsonyabb színvonalára (majdnem azt mondtam: mocsárba) süllyeszteni. Eredménye országos zavar, a kisebbségi magyarság körében fájdalmas csalódottság és kiábrándulás. Ez a kisebbségi magyarság ugyanis éppen annak a nemzeti („magyar-magyar”) szolidaritásnak a megrendülését tapasztalhatta, amely korábban közéleti küzdelmeinek egyik éltető ereje és erős támasza volt. Mondjuk, hatalmas és némiképp ijesztő is volt a felháborodás a határokon túli magyar közösségekben, mindenekelőtt a székelyek körében. Voltak elfogadhatatlan reagálások is, például midőn egy székelyföldi faluban a román rendőrnek kellett megakadályoznia a piros-fehérzöld trikolor felgyújtását. Hajdanán Babits volt az, aki nagy lelki kínokat okozó nemzeti és történelmi dilemmáinkban mindig szenvedélyes józansággal és józan szenvedélyességgel fogalmazta meg azokat a közös igazságokat, amelyekre fel lehetett (volna) építeni a jövőt.. Mire tanít Babits? Először is arra, hogy a magyar nemzet minden geopolitikai megosztottság, minden határátszabás és persze minden népszavazás ellenére egyetlen és egységes nemzet, amelynek történelmi, kulturális, mondhatnám így: lelki egysége nem azon múlik, hogy a huszadik század szerencsétlen fejleményei következtében valamelyik magyar közösség Románia, Szlovákia és Szerbia határai közé került, vagy éppen Magyarország határai között maradt. A nemzet történelmi és kulturális identitását ugyanis nem az állampolgárság, az útlevél és a társadalombiztosítási kártya határozza meg és fejezi ki (ámbár az sem baj, ha ezek is kifejezik), hanem mindig az anyanyelv, a kultúra a történelem és a közösségi identitás. „Magyarság - jelentette ki Babits abban az eszmecserében, amelyet 1941-ben Egységes magyarság címmel rendezett a Nyugat című folyóirat - csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embereknél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje unos-untán újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultúra, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységessé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem, az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk!’ „Magyarországot - olvasom Babits szavait - nem a világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századig is különválva éltek. De magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság marad. Erdélyt fejedelmi udvara kultúrgóccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az irodalomnak része volt, amely a Pázmányokat és Zrínyiket szülte. Nem különbözött jobban, talán annyira sem, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétől” Végül pedig Babits - nagy európai eszmei hagyományok (így a felvilágosodás, a romantika és a szellemtörténeti irányzat) örököse és letéteményeseként még egyszer hitet tesz a nemzetnek, mint történelmi és szellemi entitásnak a megoszthatatlansága és egysége mellett. „Minden, ami lélek- szögezte le-, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség az egységben.(...) lelkünk és kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a magyar glóbuszt, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érzete mint ahogy egy az eleven test, bármennyire különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet”. Más Babist-írásokat is idézhetnék, így az 1938 karácsonyán lejegyzett Gondolatok az ólomgömb alatt című személyes vallomását, amelyet halálos betegsége pusztító fájdalmai és félelmei között írt arról a személyes veszteségről, amelyet az ő számára a történelmi ország feldarabolása okozott, vagy 1939-es A magyar jellemről című nagy nemzet karakterológiai esszéjét, amelyben nagy elődökkel - így Széchenyivel, Kossuthtal és nagy kortársakkal - Adyval, Móricz Zsigmonddal, Kosztolányival - egybehangzóan tett hitet a magyarság legfontosabb tennivalója, azaz önmaga megőrzése, a megmaradás közösségi etikája mellett. Az önvédelemnek ezt a történelmi parancsát Babits úgy értelmezte, mint az emberiségnek tett szolgálatot. A magyarság - jelentette ki a költő - „legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi erkölcsi értelmében, nem pedig faj, tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltoztatásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra”. Folytatás a 6. oldalon 3 A MAGYAR POLITIKAI ELIT CSŐDJE VOLT A NÉPSZAVAZÁS Az MKP stabilizáló erő Szlovákiában - Beszélgetés Bárdos Gyula frakcióvezetővel Az év múltával sokan készítenek számvetést. A politikában, főként a ciklus második felében ez még gyakoribb. Bárdos Gyula pozsonyi parlamenti képviselőt, a Magyar Koalíció Pártja frakcióvezetőjét szintén mérlegkészítésre kértük. Egy átbeszélgetett szilveszter éjszaka után, január elsején készült a képviselő szenei otthonában a beszélgetés. - Milyen éve volt 2004 a szlovákiai magyarságnak? - Hosszú évek után sikerült megalkotni a Sellye János Egyetemről szóló törvényt, nagyon hosszú huzavona, rengeteg akadályoztatás ellenére beindult mind a három karnak a tevékenysége. Ez történelmi jelentőségű tett, s nagyon örülök annak, hogy ott lehettem ennek a frakciónak az élén, amikor rákényszerítettük koalíciós partnerünket arra, hogy ezt a törvényt fogadjuk el. Hangsúlyozom: állami egyetem jött létre, az állam garantálja, szavatolja a működését költségvetésében. Tudjuk, hogy önálló magyar egyetem létrehozására 1989 után számtalan kísérlet történt, most érett be ezeknek a gyümölcse. Akár történelmi sikerről is beszélhetek. Siker a restitúciós törvény, a nevesítetlen földek ügyét legalább részben rendezni lehetett. Nagyon komplex kérdésről van szó. De az, hogy egy év rendelkezésére állt mindenkinek, aki korábban nem tudta rendezni a földügyeit, az mindenképpen pozitívum. Nagyon sokan éltek a kárpótlás lehetőségével. Az is jó, hogy az úgynevezett nevesítetlen földek nem az állam vagyonát fogják képezni, hanem az önkormányzatok tulajdonába kerülnek, s ők fogják eldönteni, hogy kinek fogják azokat rendelkezésére bocsátani. És csak jó néhány év elmúltával lehet ezeket a területeket eladni. Pozitív dolog az is, hogy a felvidéki magyar községeknek lehetett olyan támogatást biztosítani, amelyet korábban nem. Létrehoztunk egy környezetvédelmi alapot, amely a kisközségek számára kompenzálja azt a kiesést, amit a pénzügyi decentralizáció okozott. Szerettük volna, ha ezek a települések legalább megkapják 92-95 százalékban azt a költségvetési összeget, amelyben korábban részesültek. S hogy az állam ezt egy-két évre garantálja. Ezt teljes egészében nem tudtuk elérni, csak 87 százalékot tudtunk kiharcolni. De a környezetvédelmi alap megteremtése, ami szintén a mi érdemünk, pontosan a kisközségek számára jelent kompenzációt. Főleg a csatornahálózat, a vízvezeték-hálózat kiépítésében, a tisztítóberendezések megépítésében. A felvidéki kistelepüléseknek ezekre nagyon nagy szükségük van. Nem az uniós csatlakozással kezdtem, hanem a számunkra legfontosabb dolgokkal, de világos, hogy május elseje óriási változást jelentett. Ennek jelentőségét azonban szerintem csak a későbbi generációk fogják értékelni. De az, hogy mi is az Unió tagjai lettünk, ugyanúgy mint Magyarország, vagy mint Szlovénia jelzi, hogy Szlovákia ledolgozta korábbi hátrányát, nem kis mértékben a Magyar Koalíció Pártjának köszönhetően. A másik oldalon ez viszont problémát okozott, a magyarmagyar kapcsolatokban gondot jelentett a vajdaságiak a kárpátaljaiak számára. És még az erdélyiek számára is! Ezt valahogyan rendezni kell. S ilyen szempontból csúfos kudarcnak és az egész magyar politikai elit csődjének tartom azt, hogy hagyták a kettős állampolgárságról szóló népszavazást ilyen mederbe terelődni. Erről feltétlenül szerettem volna tudni az álláspontodat. Ebben a kérdésben a kormánykoalíció és ellenzék egyaránt csődöt mondott. A magyar politikai elitnek ez nagyon sötét korszaka. Csak remélni tudom, hogy most Szabadkán (Bárdos Gyula január 5-én utazott Szabadkára - B.L.) elkezdődik egy folyamat, ahol a határon túli magyarok és szervezetek megpróbálják elmondani elképzeléseiket. Ezeket aztán természetesen a magyar országgyűlésnek kell valamilyen módon törvénybe öntenie, vagy olyan intézkedéseket foganatosítani, hogy a magyar-magyar kapcsolatok az uniós tagság ellenére, vagy javára rendeződhessenek. Semmiképpen nem lehet azt megengedni, hogy ne tudjon találkozni a magyar a magyarral, illetve, hogy ez problémát jelentsen neki. Itt van mit tennie a magyar diplomáciának, a magyar politikának! Reméljük, hogy sikerül ledolgozni a mostani deficitet. Jó volna visszatérni az 1996-os magyar-magyar csúcshoz, amikor a határon kívüli magyarság kérdéseiben sikerült konszenzust kialakítani. Rontott a népszavazás és annak rettenetes kampánya a magyarországi hivatalos kapcsolataitokon? - Természetesen. Az elmúlt időben amúgy sem voltak olyan fényesek ezek a kapcsolatok. Nagyon nehéz lesz ezt a csorbát kiküszöbölni, nagyon nehéz lesz a kapcsolatokat rendezni. A legsúlyosabb bűn az, hogy a határon túli magyarság a magyar belpolitikai csatározások eszközévé vált. Ez óriási hiba. Olyan nagy az ellentét a kormánykoalíció és az ellenzék képviselői között, hogy nagyon nehéz lesz valamilyen módon egy olyan konszenzust megteremteni, ami valóban építőjellegű lesz. - A szabadkai találkozás nem jelent valamiféle demonstratív határon túli összefogást? Ha már a magyar politika ilyen erkölcsi mélységbe zuhant, valamiféle példát a lehetséges kilábalásra? - De, pontosan ezt jelenti. Óriási hiba volt, hogy az Eu-s tagságot megelőzően nem volt Magyar Állandó Értekezlet. Már akkor föl kellett volna készülni, hogy hogyan tovább május elseje után. A Magyar Állandó Értekezleten a népszavazás előtt az összes határon túli magyar szervezet elmondta véleményét, azt, hogy ha már ez a helyzet kialakult, akkor el kell menni, és igennel kell szavazni. Ha már hagyta a magyar politikum, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Mert tudjuk, hogy közbeléphetett volna az Alkotmánybíróság, a Választási Bizottság, elmondhatta volna a véleményét, legitim módon leállíthatta volna ezt az egészet. Nem tette. Ezen az értekezleten óriási ellentét volt, főként a kormánykoalíció és a határon túli összes szervezet között. Ez nem jó. A mindenkori magyar kormánnyal normális viszonyt kell fenntartani, de a mindenkori magyar kormánynak is velünk. Függetlenül attól, hogy a kormány milyen beállítottságú. Mert az itt élő lakosok érdeke azt kívánja, hogy a kapcsolat normális legyen. S a mostani kapcsolat ilyen szempontból nagyon romlott. - A szlovákiai belpolitikai életet tekintve mit várhat 2005-től a felvidéki magyarság? Mekkora a mozgásteretek? - 2004-ben a kormánykoalíció elveszítette a többségét. Nekünk ad hoc jellegű többséget kell szerezni a független képviselők közül, ha el akarunk valamit érni. Húsz fölött van a független képviselők száma a 150 fős Szlovák Parlamentben. Valójában most sem a kormánykoalíciónak, sem az ellenzéknek nincsen többsége, a függetlenek képezik a mérleg nyelvét. S ez főleg nekünk okoz problémát, mert a mi sajátos kisebbségi problémáink megoldásánál nem számíthatunk támogatásra. S ez 2005-ben is így lesz, s mint tudjuk, választásokra 2006-ban kerül csak sor. Éppen ezért volt nagyon jó, hogy az egyetem és a kárpótlás ügyét a ciklus elején el tudtuk fogadtatni. Ma már ez nem menne. De még ott van a kisebbségek kultúrájának támogatásáról szóló törvény, a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet, amelyeket át szeretnénk nyomni a Parlamenten. Eléggé szkeptikus most vagyok ezek sikerében. A parlamenti matematika ezt nem nagyon teszi lehetővé. A legerősebb kormánypártnak mindig van lehetősége valamit nyújtani a független képviselőknek, nekünk nincsen. Főként kisebbségi ügyekben nehéz a megegyezés. A kormánykoalíció legerősebb pártja, a Dzurinda-párt pedig tudomásunkra hozta, hogy a legnagyobb ellenzéki párttal háttérmegegyezést kötött, illetve, hogy minden fontos dologban meg tudja szerezni a Meciar-pártnak a támogatását, így nincs nagyon szüksége ránk. Nekünk viszont szükségünk van rájuk, mert nélkülük semmilyen kisebbségi kérdésben nem tudunk eredményt elérni. Eléggé inkorrekt lett a kapcsolat a kormányfő és az MKP között, s az utóbbi időben az MKP volt a legkeményebb bírálója Dzurindának, s az ő módszereinek. Ezeknek köszönhetően veszítettük el a kormánykoalíciós többséget. Okulva az elmúlt választási időszak tapasztalataiból, szerencsére az említett két legfontosabb dolgot a ciklus elejére tettük. 2005-ben tehát konzerválódik az a helyzet ami most van, s valószínűleg semmi extra dolgot nem tudunk elérni. A nagy reformokat megcselekedte a koalíció, az egészségügyi reformot, a nyugdíjreformot, az adóreformot. Ilyen módon pozitív a mérleg. Behoztuk a lemaradásokat. Az MKP-s miniszterek felelnek az uniós alapokból való merítésért - korábban rovásukra írták, hogy azokat nem tudjuk megfelelően kihasználni. Ma Szlovákia a legjobban meríti az alapokat. Itt ez köszönhető Csáky Pálnak a kormány alelnökének, aki az integrációért és a kisebbségi ügyekért felel, a regionális miniszternek s a mezőgazdasági miniszternek. Egyedüli országként a környező országok közül sikerült a mezőgazdászoknak megkapni a közvetlen kifizetéseknél az igényelt összeget. Decemberben kifizették őket. Magyarországgal, Lengyelországgal, Csehországgal ez még nem történt meg. Pedig mi indultunk legkésőbb. A környezetvédelmi miniszter munkáját is jónak értékeljük. Az egész ország látja, hogy a magyar miniszterek jól dolgoznak, a Magyar Koalíció Pártja a kisebbségi kérdések mellett természetesen az országos jellegű kérdésekben is jól teljesít. A tátrai katasztrófa után is a két magyar miniszter vette az egész ügyet a vállára, és irányítja ma is. A politikai elemzők értékelik az MKP szerepét, stabilizálónak tartják. A koalíciós partnerek viszont nem értékelik, mert van pótmegoldás számukra. S most is elmondhatjuk, hogy ha kisebbségi kérdésről van szó, nagy különbség nincs a kormánykoalíció és az ellenzék között. BÖRÖNDI LAJOS Ferenczy Béla rajza