Bécsi Napló, 2010 (31. évfolyam, 1-6. szám)

2010-01-01 / 1. szám

2010. január-február BÉCSI NAPLÓ Folytatás az 1. oldalról Hosszadalmas vita után a néppárti Maria Fekter és a szociáldemokrata Norbert Darabos honvédel­mi miniszter megegyezett abban, hogy nem okvet­len szükséges tábor létesítése Eberauban. Még­­egyszer végignézik a felvételi tábornak megfelelő­nek tűnő helyeket - nem csak a tíz önként jelentke­zett községet. Ha egy tartomány nem vállalja a rá eső felvételi kontingenst, szankciókat akarnak foga­natosítani. Abban viszont már nem tudtak meg­egyezni, megkérdezik-e a kiválasztott községek la­kosságát vagy nem. A “Die Presse” nevű Bécsi napilap, melynek én is szerkesztője vagyok„Eberauból a menedékjogi zsákutcába “­­ címet adta egy január közepén meg­jelent kétoldalas elemzésnek. A négy író tíz kérdés­ben kísérelte megfogalmazni a mai osztrák mene­kültpolitikai helyzetet. Hogy nem minden válasz si­került kielégítően, nem az ő hibájuk. De nézzük csak sorban. A menedékjogi kérelem elbírálásánál úgyneve­zett kizáró okok és humanitáriánus megítélés lé­tezik. A szovjet kelet-európai tömb összeomlása óta Ausztriában az előbbiek állnak előtérben, nem utolsósorban azért, mert a Szabadság Párt kül­földiellenes agitációjának szavazatokban számlál­ható visszhangja van. (A populizmust nélkülöző politika Ausztriában évtizedek óta ismeretlen tu­domány.) Két menekültcsoporttal szemben nincs ember­jogi megítélés. Aki olyan országon keresztül érke­zett, melyet az osztrák politika „biztos harmadik ál­lamnak“ tekint - az összes kelet- és délkelet-euró­pai állam ezek közé tartozik -, az mehet oda vissza. A visszaküldést az úgynevezett Dublini egyezmény rögzíti. Tehát ha egy szerb állampolgár Koszovó­ban politikai üldözöttnek érezte magát, nehezen tud Ausztriában menedékjogot kérni, mert nem foglalkoznak az ügyével, ha Magyarországból, Szlo­véniából vagy netán Olaszországból jövet lépte át az osztrák határt. A tavaly január és november közötti 14.372 kére­lem apró töredéke végződött a menedékjog megadá­sával. Irak volt az egyetlen ország, ahonnan a kérel­mezők 51 százaléka, 374-ből 191 részesült pozitív elbírálásban. Ugyanakkor 3.201 orosz közül 928, és 1.946 afgán közül 798 kapott menedékjogot. A töb­bi országból az elismerési arány egy és hét százalék között mozgott. Sőt, 393 indiai kérvényező közül egyetlenegyet sem ismertek el menekültnek. A tavalyi évben kereken 16.000 menedékjogi ké­relemmel az elintézetlen akták száma 28.783-ra emelkedett. Az említett 16.000 esetet már több mint egy éve nem zárták le. A Dublini egyezmény értelmében a legtöbb kérelem két héten belül elin­téződik. A másik csoport az „eltűnők“ csoportja. Fritz Knotzer, Traiskirchen polgármestere, úgy érzi, hogy a városban működő menekülttáborból ha­vonta kerek száz ember választja az illegalitást. Traiskirchenben átlagosan 700 menekült van, a fel­ső-ausztriai Thalhamban 133. Pillanatnyilag az osztrák belpolitikában két pont­ról van vita. Már arról sem lehet egyeszségre jutni, hogy jogilag lehetséges-e menedékjogot kérő embe­reket a táborban maradásra kényszeríteni. Bernhard Raschauer, alkotmányjogász és egyetemi tanár a bé­csi ,Juridicum“-egyetemen, a „Die Pressernek azt mondta, hogy a „jelenléti kötelezettség“ összhang­ban van az alkotmánnyal és az emberi jogok kon­venciójával. Egy angol esettel szeretné bizonyítani, hogy az internálás nem eleve tilos, de úgy gondolja hogy négy hét minden esetre túl hosszú idő lenne. Bernd-Christian Funk, ugyancsak alkotmányjogász, a menedékjogot kérők bezárását a személyi szabad­ság megszegésének tekinti. Ugyanígy látja a dolgot Theo Öhlinger kollégája is. De mi értelme van egy ilyen „jelenléti kötelezett­ségnek“? Főleg az, hogy a menedékjogot kérő az elutasítás pillanatában vagy előtte ne vonuljon il­legalitásba. Mert, ha Knetzer polgármesternek le­het hinni, akkor nagyon sokan csak azért kérnek menedékjogot, hogy legyen idejük „körülnézni“, hol lehet eltűnni Ausztriában. Emberjogi szervezetek ezt természetesen egész másképp látják. Szerintük már a mai menekültjogi eljárás is sérti a szabadságjogokat - nem kell hosszasan elgondolkozni azon, mit gondolnak Fekter internáló ötletéről. Végeredményben abban sem tud megegyezni a politika, hogyan oldják meg a helység kiválasztá­sának kérdését. Eberau mellett még kilenc község jelentkezett önként felvételi tábor berendezésére: három-három Burgenlandban és Karintiában, négy Stájerországban. (Hivatalosan nem lehet tudni, me­lyek azok.) Mivel Alsó- és Felső-Ausztriában már van ilyen „központ“, ezt a két tartományt kihagyta a belügyminiszter számításaiból. Stájerországban a kitoloncolás előtt állók gyűjtőtáborát akarják be­rendezni. Marad tehát főleg Karintia, ahol Jörg Haider utódjai - függetlenül attól, hogy maradnak­­e a narancs színű BZÖ-ben („Bündnis Zukunft Österreich“) vagy visszatérnek-e a Strache-féle Sza­badság Pártba - mindent megtesznek egy tábor megnyitása ellen. Marad a kérdés: Mit csinál az osztrák koalíció a menedékjoggal? Kétségkívül ügyesen taktikáznak­­ az idő telik, és lehet hogy a dolog elintéződik ma­gától. Hogyan? Ez még nem dőlt el. Ami kevésbé valószínű, hogy teljesen elmaradnak a menekültek. Az inkább valószínű, hogy a következő választások után a néppárti Fekternek és a szociáldemokrata Darabosnak már nem kell egymással vitázniuk, mert az egyikük vagy a másikuk, vagy egyikük sem lesz a kormány tagja. Martos Péter Eberau maga a zsákutca 3 Tunyogi Csapó Gábor Sziszüphosz halhatatlan... - Gondolatok Albert Camus halálának 50. évfordulóján - El lehet képzelni természetesen, hogy a világegyetem­nek s benne az emberi létnek van valamiféle értel­me, de azt, hogy az miben áll, vagy hol keresendő - vagy legalább kereshető - az emberi értelem sajnos már elképzelni sem tudja. Létünk ez alapvető abszur­ditásával szemben csak háromféle emberi magatar­tás létezik. Az egyik az alázatosan hívő emberé, aki hisz abban, hogy a világmindenséget valamely, az emberit mérhetet­lenül meghaladó értelem és erő hozta létre, tartja fenn és igazgatja, e hit alapján biztosra veszi, hogy igenis van mindennek értelme, bár azt a korlátolt emberi elme elképzelni sem tudja. Berzsenyi Dániel szavaival: “Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,... léted világít, mint a nap, de szemünk bele nem te­kinthet’’... A MÁSIK A DACOS NIHILISTÁÉ ÉS AZ ÖNGYILKOSÉ. A kettőt hí­­vást vehetjük egy kalap alá. A nihilista, ha következe­tes, öngyilkos lesz. Ha ezt nem teszi, akkor vagy nem következetes, vagy egyszerűen gyáva. A harmadik a görög mitológia Sziszüphoszáé, aki meré­szelt túljárni az istenek eszén s ezért örökre szóló bün­tetésre - s így halhatatlanságra is - ítéltetett: a görög mitológia alvilágában, a Tartaroszban hatalmas szik­lát görget állandó, iszonyú erőfeszítéssel a hegy csú­csa felé, melyet elérve azonban a szikla csúfondáro­­san azonnal visszagördül. Sziszüphosz tehát kezdhe­ti elölről az egészet. Alakját Tician csodálatos, megrá­zó, sőt lebunkózó erejű festménye őrzi, és Camus “Sziszüphosz mítosza ” (Le Mythe de Sisyphe) című tanulmánya. Csak úgy mellékesen: van természetesen egy negye­dik lehetőség is, amelyet azért említek meg, mert ez a legelterjedtebb, nem foglalkozunk a kérdéssel, hi­szen eszünkbe sem jut. Élünk úgy, ahogy éppen adó­dik, igyekszünk élvezni azt, ami kellemes, elkerülni azt, ami kellemetlen, aztán meghalunk, ennyi az egész... Tudom, hogy ez a legáltalánosabb magatar­tás, amely azonban - szerény véleményem szerint - nem emberi. Camus - és Sziszüphosz - létfilozófiáját, magatartá­sát, lelkivilágát természetesen nagyon nehéz megér­teni, még elképzelni is. Akinek megadatott a kegye­lem, hogy hisz -­akarva sem tudna nem hinni - a min­­denség teremtettségében és Teremtőjében, annak csupán azzal az abszurdummal kell élnie, hogy oly nyomorúságos értelmet kapott, melynek csúcstelje­sítménye olyan kérdések felvetése, melyeket képte­len megválaszolni, és ezen a szomorú felismerésen átsegítheti az alázat. A hétköznapi vallásosság pedig egyszerűen utilitarizmus: az örök üdvösség reményé­ben próbálok jól, helyesen - Isten akarata szerint - élni. Persze ehhez is bátorság kell. Ahogyan Illyés Gyula írja „Bernáth Aurél egy képe alá“ c. költemé­nyében: „A legnagyobb bátorság a remény “. Lehet... Szerény véleményem szerint még nagyobb bátorság hinni remény nélkül is. Emberként megállni helyün­ket remény és hit nélkül is: hősiesség, Camus Sziszüphoszának hősiessége, ahogy azt a „Sziszüphosz mítosz“-ának zárómondatai tanúsítják: „A hegy lábánál hagyom el Sziszüphoszt. Terhét az ember mindig megtalálja. És Sziszüphosz a nagyobb állhatatosságra tanít bennünket, amely tagadja az is­teneket, görgeti a követ és ő is úgy találja, hogy min­den rendben van. Az immár gazdátlanná vált minden­­séget sem tartja meddőnek és értéktelennek. A kő minden grammja, az élbe borult hegy minden kis röge számára egész világot jelent. A csúcs elleni harc ké­pes kitölteni az emberi szívet. Sziszüpohoszt boldog embernek kell képzelnünk.” Ennek a kétségtelenül fanyar boldogsághoz vezető hősiességnek hiányát rója fel Camus az egzisztencia­listáknak, Sartre- nak, Husserl-nek, Kierkegaard-na, Heidegger-nik Jaspers-nek és írótársának, Kafka-nik is. Az abszurdummal nincs megalkuvás. Ki lehet előre térni, amennyiben nem vesszük tudomásul. Vagy vég­rehajtjuk azt az „ugrást“, amely valamiféle értelmet ad létünknek, amivel feladjuk Sziszüphosz dacos méltó­ságát és kesernyés boldogságát. Kafka életművéről írt tanulmánya szerint (L Arbaléte, 1943). „Csak azt látom, hogy maga az abszurd mű is elve­zethet ahhoz a hűtlenséghez, amelyet mindenkép­pen kerülni szeretnék... Megmagyaráz és reményt éb­reszt... Mindenesetre nagyon különös, hogy egziszten­cialista írók és filozófusok, mint Kafka, Kierkegaard és Sesztov, akik elsődlegesen az abszurdummal s an­nak következményeivel vesződnek, valamennyien ezzel a hatalmas, reményteljes kiáltással végzik... Fel- és elismerjük az abszurdumot és kiegyezünk vele, s e pillanattól fogva tudjuk, hogy nem is olyan abszurd...“ Ezt a kiegyezést Camus nem tudja elfogadni. Más kérdés, hogy belenyugvó Sziszüphosza egyben lázadó Pro­métheusz is, akit az istenek azért sújtottak ugyancsak örökkévaló büntetéssel - és ezáltal halhatatlanság­gal is -, mert ellopta embertársai számára a tüzet... Mindez agyamba tolul, amikor arra gondolok, hogy a 20. század egyik legragyogóbb s minden bizonnyal legőszintébb és legtisztességesebb gondolkodója, az irodalmi Nobel-díjjal 1957-ben kitüntetett. Albert Ca­mus ezelőtt kerek ötven évvel, 1960. január 4.-én, alig 47 évesen életét vesztette egy ostoba és teljesen megmagyarázhatatlan közlekedési balesetben. Em­lékszem még az akkori újságjelentésekre: a Nobel-dí­­jas író Albert Camus barátjával, Michel Gallimarddal együtt annak sportkocsijában Párizsba igyekezvén Petit-Villeblevin közelében halálos autóbalest áldo­zata lett. A gyors sportkocsi nyílegyenes, platánokkal szegélyezett úton egyik hátulsó kereke defektusának következtében letért az útról és fának rohant. A ható­sági vizsgálatok szerint a platánsor által a nagy sebes­ség következtében szilánkokra tört napfény vibrálá­sa megzavarta a vezetőt... Lehet... Mert hát kétségtelen: Camus emberi magatartása már ré­gen kiesett mindenféle keretből. 1935-ben belépett a francia kommunista párt algériai tagozatába, meg­alapította a “Munka Színházát” (Théátre de Travail), két évvel később viszont kizárták a pártból. Miért? Mert időközben élharcosa lett a gyarmati elnyomás ellen küzdő arab és berber többségnek. A francia kom­munista párt viszont moszkvai utasítás alapján meg­tiltott minden gyarmatosítás elleni tevékenységet, mert az gyöngítette volna Párizst a fegyverkező Né­metországgal szemben. A pártfegyelem ellen az em­beri tisztesség nevében lázadó Camus-nek nem volt többé helye a pártban. Ez a feltétlen, szinte kérlelhetetlen emberi tisztesség el­választhatatlan a lét abszurdumával birkózó Camus egyéniségétől, ez jellemzi újságírói és szerkesztői te­vékenységét is. 1938-tól az Alger Republicain c. lap­ban főként az arabok és berberek ellen folytatott pe­rekről tudósít, cikksorozatot közöl az algériai hátor­szágban tomboló éhínségről, a hatóságok nagy bosszúságára. 1940-ben, a lap megszűnte után Párizs­ba megy, ahol a Paris Soir szerkesztőségében kap állást. Párizs német megszállása után Lyonba, majd Oranba menekül, bekapcsolódik a francia földalatti mozgalom lapjának, a Le Combat-unk szerkesztésébe, 1944-től főszerkesztője lesz. Emberi tisztességéhez tar­tozott az is, hogy míg ebben a minőségében feltétel nélkül harcolt a megszálló hatalom és annak ideológi­ája ellen, 1945-ben Levelek egy német baráthoz (Lettres á un ami allemand) c. írásaiban a megér­tés lehetőségét keresi a franciák és németek között. Ezekben az években írja meg azokat a műveket, melyek meghozzák számára a megérdemelt világhírt: a Kö­zöny (Vitranger) c. regényt, a Sziszüphosz mí­tosza (Le mythe de Sisyphe) c., költői magasságok­ba szárnyaló filozófiai tanulmányát és a Caligula c. drámát, megkezdi Pestis (La Peste) c. nagy regé­nyét, melyhez az 1941-42-ben dúló, észak-afrikai tí­fuszjárvány során gyűjtött tapasztalatokat, s amely 1947-ben jelenik meg. 1943-ban ismerkedik meg Sartre- ral, akivel szoros kapcsolatban is marad egé­szen 1951-ig, amikor is Camus második, nagy könyv­esszéjében, A lázadó ember­ben (L’Homme révolté) lerántja a leplet a moszkvai dróton ránga­tott, baloldali francia entellektuelek képmutatásáról. Jellemző Sartre emberi magatartására, hogy nem merte megtámadni akkor már világhírű írótársát, ha­nem egy fullajtársával íratta meg a „lesújtó recenzi­ót“ Camus könyvéről. A Sartre körúti, baloldali klikk (Timps modernes) ezek után mindent elkövetett, hogy kiszorítsa az ország és Európa szellemi arénájából Camust, akit kiújuló tüdő­baja is erősen meggyötört. Az 1951 után született no­velláiból - amelyek csak 1957-ben jelentek meg A száműzetés és az ország (L ’Exil et le Royaume) c. kötetben - és A bukás (La Chute) c. regényéből az üldözött, kirekesztett, sőt kiátkozott ember hangja szól, tárgyilagos keménységgel, de nem keserűen. Vol­taképpen nem is vitatkozik ellenségeivel. Az egyetlen támadás, melyet igazán szívére vesz, egészen más ol­dalról éri. A Nobel-díj átvételekor Stockholmban egy algériai diák durván számon kéri tőle, miért nem fog­lalkozik az Algériában dúló véres háború kérdéseivel. Éppen tőle, akinél többet talán senki nem tett szűkebb hazája gyarmati elnyomása ellen! Erre a kérdésre vá­laszol, amikor - 1958-ban - Actuelles Hl. címen ki­adja az algériai kérdéssel foglalkozó írásainak gyűjte­ményét. Majd a Nobel-díjjal és a világhírrel a háta mgött hosszas eszmecserét folytat De Gaulle tábornokkal Al­géria függetlenségének problémáiról. A nyugati, baloldali entellektuelek emberi tisztességé­nek legkeményebb próbaköve az 1956-os magyar for­radalom volt. Voltak, akik szégyenkezve kiléptek a kommunista pártból, hátat fordítottak a különböző, moszkvai irányítás alatt álló (béke)mozgalmaknak, ezen az emberpróbáló megmérettetésen azonban csak egyetlen egy személy vizsgázott jelesre: az az Albert Camus, aki A magyarok vére (Le sang des Hongrois) c. tanulmányában többek között az aláb­biakat írta 1957-ben: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kel­lett elhullnia - s ez a vérfolyam már alvad az emléke­zetben. A magára maradt Európában csak úgy maradha­tunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket ad­ták és soha, sehol - még közvetve sem - igazolják a gyilkosokat.“ Camus az irodalmi Nobel-díj átvételekor a követ­kezőképpen határozta meg az értelmiségi ember, a művész, az író feladatát, aki: „....ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatá­ban áll, akik a történelem szenvedő alanyai... “ Mit tehet a művész a mai világban, kérdezik tőle ugyanez alkalommal. Válasza: „Véget ért az üldögélő művészek kora... A művé­szet önmagában nem tudja biztosítani azt az újjászü­letést, amely elhozza az igazságot és szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mond­hatnánk, hogy létre sem jöhet...“ Az élet értelméről pedig így nyilatkozott: „Egy élet értelme, a művészet, nem lehet más, mint hogy hozzájáruljon a minden emberben és a világban fellelhető szabadság és felelősség növeléséhez.“ Mindez persze nem egyeztethető össze a lét abszurdumát, értelmetlenségét egyetlen valóságként való elfoga­dásával, sem Sziszüphosz belenyugvásával, sem Prométheusz lázadásával, vagy legalábbis nem ve­zethető le ezekből. Mintha Camus is végrehajtotta volna az „ugrást“, anélkül, hogy ugrott volna. Lehet­séges, hogy ő az az ember, aki képes volt átugrani saját árnyékát? Csaknem pontosan három évvel később abszurd véget ér az abszurd ember - valójában az intellektuális tisz­tesség ragyogó homlokú és meleg szívű bajnokának­­ abszurd élete. A visszagördült szikla nyomában a hegyoldalon lassan lefelé ballagó Sziszüphosz való­színűleg mosolyogva bólogat: így van ez rendjén...

Next