Bécsi Napló, 2010 (31. évfolyam, 1-6. szám)
2010-01-01 / 1. szám
2010. január-február BÉCSI NAPLÓ Folytatás az 1. oldalról Hosszadalmas vita után a néppárti Maria Fekter és a szociáldemokrata Norbert Darabos honvédelmi miniszter megegyezett abban, hogy nem okvetlen szükséges tábor létesítése Eberauban. Mégegyszer végignézik a felvételi tábornak megfelelőnek tűnő helyeket - nem csak a tíz önként jelentkezett községet. Ha egy tartomány nem vállalja a rá eső felvételi kontingenst, szankciókat akarnak foganatosítani. Abban viszont már nem tudtak megegyezni, megkérdezik-e a kiválasztott községek lakosságát vagy nem. A “Die Presse” nevű Bécsi napilap, melynek én is szerkesztője vagyok„Eberauból a menedékjogi zsákutcába “ címet adta egy január közepén megjelent kétoldalas elemzésnek. A négy író tíz kérdésben kísérelte megfogalmazni a mai osztrák menekültpolitikai helyzetet. Hogy nem minden válasz sikerült kielégítően, nem az ő hibájuk. De nézzük csak sorban. A menedékjogi kérelem elbírálásánál úgynevezett kizáró okok és humanitáriánus megítélés létezik. A szovjet kelet-európai tömb összeomlása óta Ausztriában az előbbiek állnak előtérben, nem utolsósorban azért, mert a Szabadság Párt külföldiellenes agitációjának szavazatokban számlálható visszhangja van. (A populizmust nélkülöző politika Ausztriában évtizedek óta ismeretlen tudomány.) Két menekültcsoporttal szemben nincs emberjogi megítélés. Aki olyan országon keresztül érkezett, melyet az osztrák politika „biztos harmadik államnak“ tekint - az összes kelet- és délkelet-európai állam ezek közé tartozik -, az mehet oda vissza. A visszaküldést az úgynevezett Dublini egyezmény rögzíti. Tehát ha egy szerb állampolgár Koszovóban politikai üldözöttnek érezte magát, nehezen tud Ausztriában menedékjogot kérni, mert nem foglalkoznak az ügyével, ha Magyarországból, Szlovéniából vagy netán Olaszországból jövet lépte át az osztrák határt. A tavaly január és november közötti 14.372 kérelem apró töredéke végződött a menedékjog megadásával. Irak volt az egyetlen ország, ahonnan a kérelmezők 51 százaléka, 374-ből 191 részesült pozitív elbírálásban. Ugyanakkor 3.201 orosz közül 928, és 1.946 afgán közül 798 kapott menedékjogot. A többi országból az elismerési arány egy és hét százalék között mozgott. Sőt, 393 indiai kérvényező közül egyetlenegyet sem ismertek el menekültnek. A tavalyi évben kereken 16.000 menedékjogi kérelemmel az elintézetlen akták száma 28.783-ra emelkedett. Az említett 16.000 esetet már több mint egy éve nem zárták le. A Dublini egyezmény értelmében a legtöbb kérelem két héten belül elintéződik. A másik csoport az „eltűnők“ csoportja. Fritz Knotzer, Traiskirchen polgármestere, úgy érzi, hogy a városban működő menekülttáborból havonta kerek száz ember választja az illegalitást. Traiskirchenben átlagosan 700 menekült van, a felső-ausztriai Thalhamban 133. Pillanatnyilag az osztrák belpolitikában két pontról van vita. Már arról sem lehet egyeszségre jutni, hogy jogilag lehetséges-e menedékjogot kérő embereket a táborban maradásra kényszeríteni. Bernhard Raschauer, alkotmányjogász és egyetemi tanár a bécsi ,Juridicum“-egyetemen, a „Die Pressernek azt mondta, hogy a „jelenléti kötelezettség“ összhangban van az alkotmánnyal és az emberi jogok konvenciójával. Egy angol esettel szeretné bizonyítani, hogy az internálás nem eleve tilos, de úgy gondolja hogy négy hét minden esetre túl hosszú idő lenne. Bernd-Christian Funk, ugyancsak alkotmányjogász, a menedékjogot kérők bezárását a személyi szabadság megszegésének tekinti. Ugyanígy látja a dolgot Theo Öhlinger kollégája is. De mi értelme van egy ilyen „jelenléti kötelezettségnek“? Főleg az, hogy a menedékjogot kérő az elutasítás pillanatában vagy előtte ne vonuljon illegalitásba. Mert, ha Knetzer polgármesternek lehet hinni, akkor nagyon sokan csak azért kérnek menedékjogot, hogy legyen idejük „körülnézni“, hol lehet eltűnni Ausztriában. Emberjogi szervezetek ezt természetesen egész másképp látják. Szerintük már a mai menekültjogi eljárás is sérti a szabadságjogokat - nem kell hosszasan elgondolkozni azon, mit gondolnak Fekter internáló ötletéről. Végeredményben abban sem tud megegyezni a politika, hogyan oldják meg a helység kiválasztásának kérdését. Eberau mellett még kilenc község jelentkezett önként felvételi tábor berendezésére: három-három Burgenlandban és Karintiában, négy Stájerországban. (Hivatalosan nem lehet tudni, melyek azok.) Mivel Alsó- és Felső-Ausztriában már van ilyen „központ“, ezt a két tartományt kihagyta a belügyminiszter számításaiból. Stájerországban a kitoloncolás előtt állók gyűjtőtáborát akarják berendezni. Marad tehát főleg Karintia, ahol Jörg Haider utódjai - függetlenül attól, hogy maradnake a narancs színű BZÖ-ben („Bündnis Zukunft Österreich“) vagy visszatérnek-e a Strache-féle Szabadság Pártba - mindent megtesznek egy tábor megnyitása ellen. Marad a kérdés: Mit csinál az osztrák koalíció a menedékjoggal? Kétségkívül ügyesen taktikáznak az idő telik, és lehet hogy a dolog elintéződik magától. Hogyan? Ez még nem dőlt el. Ami kevésbé valószínű, hogy teljesen elmaradnak a menekültek. Az inkább valószínű, hogy a következő választások után a néppárti Fekternek és a szociáldemokrata Darabosnak már nem kell egymással vitázniuk, mert az egyikük vagy a másikuk, vagy egyikük sem lesz a kormány tagja. Martos Péter Eberau maga a zsákutca 3 Tunyogi Csapó Gábor Sziszüphosz halhatatlan... - Gondolatok Albert Camus halálának 50. évfordulóján - El lehet képzelni természetesen, hogy a világegyetemnek s benne az emberi létnek van valamiféle értelme, de azt, hogy az miben áll, vagy hol keresendő - vagy legalább kereshető - az emberi értelem sajnos már elképzelni sem tudja. Létünk ez alapvető abszurditásával szemben csak háromféle emberi magatartás létezik. Az egyik az alázatosan hívő emberé, aki hisz abban, hogy a világmindenséget valamely, az emberit mérhetetlenül meghaladó értelem és erő hozta létre, tartja fenn és igazgatja, e hit alapján biztosra veszi, hogy igenis van mindennek értelme, bár azt a korlátolt emberi elme elképzelni sem tudja. Berzsenyi Dániel szavaival: “Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,... léted világít, mint a nap, de szemünk bele nem tekinthet’’... A MÁSIK A DACOS NIHILISTÁÉ ÉS AZ ÖNGYILKOSÉ. A kettőt hívást vehetjük egy kalap alá. A nihilista, ha következetes, öngyilkos lesz. Ha ezt nem teszi, akkor vagy nem következetes, vagy egyszerűen gyáva. A harmadik a görög mitológia Sziszüphoszáé, aki merészelt túljárni az istenek eszén s ezért örökre szóló büntetésre - s így halhatatlanságra is - ítéltetett: a görög mitológia alvilágában, a Tartaroszban hatalmas sziklát görget állandó, iszonyú erőfeszítéssel a hegy csúcsa felé, melyet elérve azonban a szikla csúfondárosan azonnal visszagördül. Sziszüphosz tehát kezdheti elölről az egészet. Alakját Tician csodálatos, megrázó, sőt lebunkózó erejű festménye őrzi, és Camus “Sziszüphosz mítosza ” (Le Mythe de Sisyphe) című tanulmánya. Csak úgy mellékesen: van természetesen egy negyedik lehetőség is, amelyet azért említek meg, mert ez a legelterjedtebb, nem foglalkozunk a kérdéssel, hiszen eszünkbe sem jut. Élünk úgy, ahogy éppen adódik, igyekszünk élvezni azt, ami kellemes, elkerülni azt, ami kellemetlen, aztán meghalunk, ennyi az egész... Tudom, hogy ez a legáltalánosabb magatartás, amely azonban - szerény véleményem szerint - nem emberi. Camus - és Sziszüphosz - létfilozófiáját, magatartását, lelkivilágát természetesen nagyon nehéz megérteni, még elképzelni is. Akinek megadatott a kegyelem, hogy hisz -akarva sem tudna nem hinni - a mindenség teremtettségében és Teremtőjében, annak csupán azzal az abszurdummal kell élnie, hogy oly nyomorúságos értelmet kapott, melynek csúcsteljesítménye olyan kérdések felvetése, melyeket képtelen megválaszolni, és ezen a szomorú felismerésen átsegítheti az alázat. A hétköznapi vallásosság pedig egyszerűen utilitarizmus: az örök üdvösség reményében próbálok jól, helyesen - Isten akarata szerint - élni. Persze ehhez is bátorság kell. Ahogyan Illyés Gyula írja „Bernáth Aurél egy képe alá“ c. költeményében: „A legnagyobb bátorság a remény “. Lehet... Szerény véleményem szerint még nagyobb bátorság hinni remény nélkül is. Emberként megállni helyünket remény és hit nélkül is: hősiesség, Camus Sziszüphoszának hősiessége, ahogy azt a „Sziszüphosz mítosz“-ának zárómondatai tanúsítják: „A hegy lábánál hagyom el Sziszüphoszt. Terhét az ember mindig megtalálja. És Sziszüphosz a nagyobb állhatatosságra tanít bennünket, amely tagadja az isteneket, görgeti a követ és ő is úgy találja, hogy minden rendben van. Az immár gazdátlanná vált mindenséget sem tartja meddőnek és értéktelennek. A kő minden grammja, az élbe borult hegy minden kis röge számára egész világot jelent. A csúcs elleni harc képes kitölteni az emberi szívet. Sziszüpohoszt boldog embernek kell képzelnünk.” Ennek a kétségtelenül fanyar boldogsághoz vezető hősiességnek hiányát rója fel Camus az egzisztencialistáknak, Sartre- nak, Husserl-nek, Kierkegaard-na, Heidegger-nik Jaspers-nek és írótársának, Kafka-nik is. Az abszurdummal nincs megalkuvás. Ki lehet előre térni, amennyiben nem vesszük tudomásul. Vagy végrehajtjuk azt az „ugrást“, amely valamiféle értelmet ad létünknek, amivel feladjuk Sziszüphosz dacos méltóságát és kesernyés boldogságát. Kafka életművéről írt tanulmánya szerint (L Arbaléte, 1943). „Csak azt látom, hogy maga az abszurd mű is elvezethet ahhoz a hűtlenséghez, amelyet mindenképpen kerülni szeretnék... Megmagyaráz és reményt ébreszt... Mindenesetre nagyon különös, hogy egzisztencialista írók és filozófusok, mint Kafka, Kierkegaard és Sesztov, akik elsődlegesen az abszurdummal s annak következményeivel vesződnek, valamennyien ezzel a hatalmas, reményteljes kiáltással végzik... Fel- és elismerjük az abszurdumot és kiegyezünk vele, s e pillanattól fogva tudjuk, hogy nem is olyan abszurd...“ Ezt a kiegyezést Camus nem tudja elfogadni. Más kérdés, hogy belenyugvó Sziszüphosza egyben lázadó Prométheusz is, akit az istenek azért sújtottak ugyancsak örökkévaló büntetéssel - és ezáltal halhatatlansággal is -, mert ellopta embertársai számára a tüzet... Mindez agyamba tolul, amikor arra gondolok, hogy a 20. század egyik legragyogóbb s minden bizonnyal legőszintébb és legtisztességesebb gondolkodója, az irodalmi Nobel-díjjal 1957-ben kitüntetett. Albert Camus ezelőtt kerek ötven évvel, 1960. január 4.-én, alig 47 évesen életét vesztette egy ostoba és teljesen megmagyarázhatatlan közlekedési balesetben. Emlékszem még az akkori újságjelentésekre: a Nobel-díjas író Albert Camus barátjával, Michel Gallimarddal együtt annak sportkocsijában Párizsba igyekezvén Petit-Villeblevin közelében halálos autóbalest áldozata lett. A gyors sportkocsi nyílegyenes, platánokkal szegélyezett úton egyik hátulsó kereke defektusának következtében letért az útról és fának rohant. A hatósági vizsgálatok szerint a platánsor által a nagy sebesség következtében szilánkokra tört napfény vibrálása megzavarta a vezetőt... Lehet... Mert hát kétségtelen: Camus emberi magatartása már régen kiesett mindenféle keretből. 1935-ben belépett a francia kommunista párt algériai tagozatába, megalapította a “Munka Színházát” (Théátre de Travail), két évvel később viszont kizárták a pártból. Miért? Mert időközben élharcosa lett a gyarmati elnyomás ellen küzdő arab és berber többségnek. A francia kommunista párt viszont moszkvai utasítás alapján megtiltott minden gyarmatosítás elleni tevékenységet, mert az gyöngítette volna Párizst a fegyverkező Németországgal szemben. A pártfegyelem ellen az emberi tisztesség nevében lázadó Camus-nek nem volt többé helye a pártban. Ez a feltétlen, szinte kérlelhetetlen emberi tisztesség elválaszthatatlan a lét abszurdumával birkózó Camus egyéniségétől, ez jellemzi újságírói és szerkesztői tevékenységét is. 1938-tól az Alger Republicain c. lapban főként az arabok és berberek ellen folytatott perekről tudósít, cikksorozatot közöl az algériai hátországban tomboló éhínségről, a hatóságok nagy bosszúságára. 1940-ben, a lap megszűnte után Párizsba megy, ahol a Paris Soir szerkesztőségében kap állást. Párizs német megszállása után Lyonba, majd Oranba menekül, bekapcsolódik a francia földalatti mozgalom lapjának, a Le Combat-unk szerkesztésébe, 1944-től főszerkesztője lesz. Emberi tisztességéhez tartozott az is, hogy míg ebben a minőségében feltétel nélkül harcolt a megszálló hatalom és annak ideológiája ellen, 1945-ben Levelek egy német baráthoz (Lettres á un ami allemand) c. írásaiban a megértés lehetőségét keresi a franciák és németek között. Ezekben az években írja meg azokat a műveket, melyek meghozzák számára a megérdemelt világhírt: a Közöny (Vitranger) c. regényt, a Sziszüphosz mítosza (Le mythe de Sisyphe) c., költői magasságokba szárnyaló filozófiai tanulmányát és a Caligula c. drámát, megkezdi Pestis (La Peste) c. nagy regényét, melyhez az 1941-42-ben dúló, észak-afrikai tífuszjárvány során gyűjtött tapasztalatokat, s amely 1947-ben jelenik meg. 1943-ban ismerkedik meg Sartre- ral, akivel szoros kapcsolatban is marad egészen 1951-ig, amikor is Camus második, nagy könyvesszéjében, A lázadó emberben (L’Homme révolté) lerántja a leplet a moszkvai dróton rángatott, baloldali francia entellektuelek képmutatásáról. Jellemző Sartre emberi magatartására, hogy nem merte megtámadni akkor már világhírű írótársát, hanem egy fullajtársával íratta meg a „lesújtó recenziót“ Camus könyvéről. A Sartre körúti, baloldali klikk (Timps modernes) ezek után mindent elkövetett, hogy kiszorítsa az ország és Európa szellemi arénájából Camust, akit kiújuló tüdőbaja is erősen meggyötört. Az 1951 után született novelláiból - amelyek csak 1957-ben jelentek meg A száműzetés és az ország (L ’Exil et le Royaume) c. kötetben - és A bukás (La Chute) c. regényéből az üldözött, kirekesztett, sőt kiátkozott ember hangja szól, tárgyilagos keménységgel, de nem keserűen. Voltaképpen nem is vitatkozik ellenségeivel. Az egyetlen támadás, melyet igazán szívére vesz, egészen más oldalról éri. A Nobel-díj átvételekor Stockholmban egy algériai diák durván számon kéri tőle, miért nem foglalkozik az Algériában dúló véres háború kérdéseivel. Éppen tőle, akinél többet talán senki nem tett szűkebb hazája gyarmati elnyomása ellen! Erre a kérdésre válaszol, amikor - 1958-ban - Actuelles Hl. címen kiadja az algériai kérdéssel foglalkozó írásainak gyűjteményét. Majd a Nobel-díjjal és a világhírrel a háta mgött hosszas eszmecserét folytat De Gaulle tábornokkal Algéria függetlenségének problémáiról. A nyugati, baloldali entellektuelek emberi tisztességének legkeményebb próbaköve az 1956-os magyar forradalom volt. Voltak, akik szégyenkezve kiléptek a kommunista pártból, hátat fordítottak a különböző, moszkvai irányítás alatt álló (béke)mozgalmaknak, ezen az emberpróbáló megmérettetésen azonban csak egyetlen egy személy vizsgázott jelesre: az az Albert Camus, aki A magyarok vére (Le sang des Hongrois) c. tanulmányában többek között az alábbiakat írta 1957-ben: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták és soha, sehol - még közvetve sem - igazolják a gyilkosokat.“ Camus az irodalmi Nobel-díj átvételekor a következőképpen határozta meg az értelmiségi ember, a művész, az író feladatát, aki: „....ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai... “ Mit tehet a művész a mai világban, kérdezik tőle ugyanez alkalommal. Válasza: „Véget ért az üldögélő művészek kora... A művészet önmagában nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet...“ Az élet értelméről pedig így nyilatkozott: „Egy élet értelme, a művészet, nem lehet más, mint hogy hozzájáruljon a minden emberben és a világban fellelhető szabadság és felelősség növeléséhez.“ Mindez persze nem egyeztethető össze a lét abszurdumát, értelmetlenségét egyetlen valóságként való elfogadásával, sem Sziszüphosz belenyugvásával, sem Prométheusz lázadásával, vagy legalábbis nem vezethető le ezekből. Mintha Camus is végrehajtotta volna az „ugrást“, anélkül, hogy ugrott volna. Lehetséges, hogy ő az az ember, aki képes volt átugrani saját árnyékát? Csaknem pontosan három évvel később abszurd véget ér az abszurd ember - valójában az intellektuális tisztesség ragyogó homlokú és meleg szívű bajnokának abszurd élete. A visszagördült szikla nyomában a hegyoldalon lassan lefelé ballagó Sziszüphosz valószínűleg mosolyogva bólogat: így van ez rendjén...