Bécsi Napló, 2013 (34. évfolyam, 1-6. szám)

2013-01-01 / 1. szám

2013* január-február BÉCSI NAPLÓ Huszadik századi irodalmunk értékrendje körül (Viták XX. századi irodalmunkról) A mögöttünk maradt évtizedben, több jel is utal erre, mintha megrendültek volna az irodalmi kultúrában hosszú évtizedek során (sohasem viták nélkül) elis­mert értékek. Nem új jelenség ez a magyar művelődés történetében, hasonló tapasztalatokkal szembesülhe­tett a közvélemény az első világháború után, midőn két (vagy több) irodalmi értékrend küzdött meg egy­mással: a konzervatív (a hivatalos), valamint a „nyu­­gatos” értékvilág, ezt egészítette ki, már a harmincas években a fellépő népi mozgalom értékrendje, amely valójában mindkettővel szemben állott. A második vi­lágháború után ismét a korábban elfogadott kulturá­lis értékek megrendülését lehetett tapasztalni, a negy­venes évek végén pedig a diktatúra erőszakos műve­lődéspolitikája kényszerített rá egy - a magyar kultú­ra hagyományaitól és természetétől tulajdonképpen idegen - értékrendet a szellemi életre. Valójában szin­te két évtizednek kellett eltelnie (az ötvenes évek kö­zepe és a hetvenes évek közepe között), hogy a nyil­vános értékrendnek valódi legalitása és széles körű elfogadottsága legyen. Ez a megújuló, egyszersmind hagyományos érték­rend irodalomtörténeti és, mondjuk így, „nemzetpe­dagógiai” értelemben egyaránt érvényesnek tetszett, és a teljes irodalomtörténeti hagyomány befogadását tette lehetővé. Annak a szellemi stratégiának a jegyé­ben alakult ki, amely a magyar hagyományban min­dig is kiemelkedő fontosságot tulajdonított az iroda­lomnak, természetesen az értékek körül folytatott, nem egyszer szenvedélyessé vált viták következtében igazolt irodalomnak. Ennek a szellemi stratégiának a következtében általában minden hozzáértő úgy ítélte meg és mutatta be a magyar irodalmi örökséget, mint a nemzeti tudat letéteményesét, védelmezőjét, fenn­tartásának legfontosabb eszközét. Következésképp a magyar irodalomtörténet-írás műhelyei azon fáradoz­tak, hogy irodalmunk valóban hatékony szerepet tölt­sön be a hazai közgondolkodásban, és eljusson a ha­tárainkon túl élő és a világban szétszórt magyarság­hoz, a magyar származásúakhoz is. Jelen legyen min­dennapi életükben, és segítse őket abban, hogy meg­ismerjék a magyarság múltját, jelenét, de abban is, hogy általa őrizzék magyarságukat. Bizonyos, hogy ezek a célok és feladatok csak nem­zeti irodalmunk teljes örökségének, illetve eme örök­ség valódi értékeinek megismerése és megismerteté­se által válthatók valóra. A teljes irodalmi örökséget kell birtokba vennünk, tehát, hogy csak huszadik szá­zadi irodalmunkra hivatkozzam, a magyar végzettel viaskodó Ady mellett az európai küldetést őrző Babits, a vidéki Magyarország krónikáját író Móricz mellett a városi Magyarország lelki helyzetét bemutató Koszto­lányi, a nemzet „sorskérdéseivel” küzdő Szabó Dezső, a nemzeti programon dolgozó Németh László mellett a modern művészet egyetemességét hirdető Kassák, a népi mozgalomnak elkötelezett Illyés mellett a városi Radnóti, a baloldali eszméket valló József Attila mel­lett a katolikus Dsida Jenő szellemi örökségét. Termé­szetesen nem szabad beérnünk pusztán a magyaror­szági irodalom birtokba vételével, arra kell töreked­nünk, hogy az egyetemes magyar irodalmi kultúrát közvetítsük, illetve sajátítsuk el. Természetesen ennek­­ a hetvenes években kiala­kított értékrendnek­­ ki kellett egészülnie, részben a hazai konzervatív irodalomnak olyan képviselőivel, mint Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Komáromi Já­nos, Gulácsy Irén és Surányi Miklós, részben a nyugati emigráció jelentősebb íróival, így elsősorban Márai Sándorral és mellette Nyirő Józseffel, Wass Alberttel, Határ Győzővel, Fáy Ferenccel, Borbándi Gyulával és másokkal. Ez a kiegészülés néhány kivétellel már a nyolcvanas években bekövetkezett, és valójában csak Nyirő Józsefnek, Wass Albertnek és Tormay Cecilnek kellett várnia arra, hogy a nyolcvanas évek végén tör­tént politikai átalakulás megnyissa előttük az utat. A hagyományos (mondjuk a Nyugat fellépése óta kiala­kult és olyan irodalomkritikusok és írók által, mint Ignotus, Schöpflin Aladár, Komlós Aladár, Halász Gá­bor, Szerb Antal, másfelől Németh László, Féja Géza, Illyés Gyula szentesített) értékhierarchia jóformán véglegesnek és megdönthetetlennek látszott. Az irodalmi hagyományok, az egyetemes magyar irodalom eredményeinek teljességre törekvő birtok­ba vétele mellett természetesen ügyelni kellett és az irodalomtörténet-írás, az irodalomkritika szigorúan ügyelt is az értékelés, és ennek nyomán a kiválasztás igényességére. Mégpedig arra, hogy irodalmunknak azokat az alkotó egyéniségeit, azokat a műveit helyez­ze előtérbe, akik és amelyek művészi, illetve erkölcsi értékeik következtében alkalmasak a nemzeti tudat ápolására és alátámasztására. Már csak azért is, mert az igazán tartalmas nemzeti tudat és anyanyelvi kul­túra csakis a valóságos értékek szellemi birtokba vé­tele nyomán fejlődhet és maradhat épségben, a ha­mis művek, a kérészéletű sikerek támogatása nem építi, hanem éppenséggel rombolja egy emberi kö­zösség kulturális kohéziós erejét. Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy nem valamiféle nemzeti retorika teremt értéket, hanem az igazi érték hozza létre a nemzeti kultúra karakterét, és alapozza meg a nem­zeti tudatot. Erről tanúskodik különben irodalmunk nyolc évszázadra visszatekintő története is: sohasem azok az írók és művek bizonyultak hiteleseknek és vállaltak nemzetépítő szerepet, amelyek egy nemze­ti (nemzeties) retorika jegyében néztek szembe tör­ténelmünk tapasztalataival, ellenkezőleg, a valóban hiteles és eredményes nemzetépítő munkát azok a művek végezték el, amelyek minden tekintetben ele­get tudtak tenni az irodalom esztétikai és erkölcsi követelményeinek. (Még akkor is így van ez, ha arra gondolunk, hogy a kevésbé súlyos irodalmi teljesít­mények általában népszerűbbek a szélesebb olvasó­­közönség körében.) Nem lehet vitás, hogy a múlt század végére kiala­kult értékrend megrendülni látszik az utóbbi eszten­dők irodalmi csatározásai nyomán. Klasszikusnak mondható huszadik századi íróink egész sora szorult háttérbe, talán elegendő, ha olyanokra utalok, mint Babits Mihály (akiről legfeljebb egy szűkebb szakmai közösség beszél), Tersánszky Józsi Jenő (a róla elne­vezett utcát is átkeresztelték), József Attila (valaki azt is felvetette, hogy öngyilkosként nem szerepelhet olyan tanrendben, amely előtérbe helyezi a keresz­tény értékeket) és szinte teljesen eltűntek a közérdek­lődés teréből olyan baloldali írók, mint Kassák Lajos, Déry Tibor, Nagy Lajos és Lengyel József (különben ez utóbbi leplezte le a legnagyobb személyes hiteles­séggel a szovjet kényszermunkatáborokat). Mások, Tormay Cecilre, Nyirő Józsefre és Wass Albertre gon­dolok, ugyanakkor az értékhierarchia magaslati pont­ján foglalnak helyet, megelőzve olyan konzervatív írókat, mint Babits Mihály és Herczeg Ferenc, olyan jobboldali radikálisokat, mint Szabó Dezső és olyan erdélyi írókat, mint Tamási Áron, Kós Károly és Áprily Lajos. (Nyírének természetesen helye van az erdélyi magyar irodalom jelentős értékei között, ezt magam is több alkalommal kifejtettem, de nem az imént meg­nevezett három író előtt.) Az átértékelésnek ez a fo­lyamata, amely mára nyomot hagyott az iskolai tan­tervekben is, kétségtelenül szellemi zavarokhoz, az értéktudat és az értékvédelem zavaraihoz vezetett. Nem pusztán amiatt, hogy érvénytelenítse azt a kon­szolidáltnak mondható értékrendet, amely a kilenc­venes évek közepére kialakult, hanem azért is, mert háttérbe szorította huszadik századi irodalmunk leg­nagyobb, általánosan elfogadott szellemi teljesítmé­nyeit - a nemzet hiteles tanítómestereit, akik egyszer­re képviselték a magyar és az európai hagyományo­kat, szellemiséget és kulturális stratégiát. Mindez oda vezetett, hogy a jelenben, ugyanúgy, mint az első világháború és Trianon vagy a második világháború és a kommunista hatalomátvétel után, nemzeti kultúránk gondozása tekintetében ismét ér­tékválságról kell beszélnünk. Ezt az értékválságot nem csupán, sőt nem elsősorban az idézte elő, hogy a mö­göttünk lévő két évtizedben valóban számot kellett vetnünk a korábbi évtizedek értékromboló és a nem­zeti identitást sértő művelődéspolitikájával, hanem az is, hogy a történelmi változások nyomában kibonta­kozó művelődéspolitikai stratégiák megkérdőjelezték a mindmáig érvényesnek tekintett irodalmi értékeket is, magát az „értékhierarchiát”. Véleményem szerint huszadik századi irodalmunk megítélésében és érték­rendjének kialakításában a kilencvenes évek végére létrejött konszenzus megnyugtató megoldásnak bizo­nyult (ebben különben Nyirő József és M­ass Albert is szerepet kapott). Valójában nincs különösebb indo­koltsága annak, hogy ezt a konszenzuális irodalom­értelmezést radikálisan fel kellene forgatni, ráadá­sul nem irodalomtörténeti és esztétikai, hanem pusz­tán politikai meggondolások miatt. Meggyőződésem, hogy az elmúlt évtizedekben kialakított irodalomtör­téneti értékrendet ma is hasznosnak és érvényesnek kell tekintenünk. Pomogáts Béla TEREMTÉS Kisebbségpolitikai stratégiák dilemmája Különös tekintettel a szlovákiai magyar nemzetrészre Folytatás az 1. oldalról A 2006-os parlamenti választásokon az addig kor­mányon lévő jobboldali pártkoalíció, köztük az MKP is, ellenzéki pozícióba került. Megalakult Robert Fico első kormánya, koalícióban a szintén baloldali, nacio­nalista Meciar-párttal és a szélsőségesen magyarelle­nes Szlovák Nemzeti Párttal (J. Slota pártja). Ezek a pártok már a választásokat megelőző kampányban is gyakran hangoztattak magyarellenes jelszavakat és már akkor látszott, hogy igen nehéz időszak követke­zik a magyar kisebbség számára az elkövetkező négy évben. Ami menetrendszerűen be is következett. A 2006-os parlamenti választások az MKP számára szintén némi veszteséggel zárultak, de a párt így is 20 mandátummal rendelkezett. Ellenben a párton belül megindult egy belső erózió, amely végül a Bugár Béla vezette képviselői csoportnak a parlamenti frakcióból való kilépésével végződött. Ez a csoport rövidesen megalakította a Most-Híd szlovák-magyar vegyes pár­tot, de döntő részben a Dél-Szlovákiában élő magyar nemzetiségű szavazókra kívánt támaszkodni. Alapfi­lozófiájuk a már fentebb említett elv lett, hogy a több­ségi nemzet pártjaival szorosan együttműködve, a többségi lakosságtól is szavazatokat remélve, pró­bálják segíteni a magyar kisebbség boldogulását. Eh­hez tartozik még, hogy nem foglalkoznak olyan kisebb­ségjogi célokkal, amelyeket a szlovák közegben túl radikálisnak minősítenek, és eleve elutasítanak (pl. kulturális és oktatásügyi autonómia, nyelvhasználati jogok következetesebb alkalmazása, Benes-dekrétu­­mok kérdése). Simulékonyabb, alkalmazkodóbb poli­tikájukkal inkább az apróbb eredmények elérésétől várnák a sikert. Tényként kell azonban kezelnünk, hogy ez az elv megnyerte a szlovákiai magyarok többségé­nek a tetszését. Ezt mutatták a 2010-es és a 2012-es elő­rehozott parlamenti választások. A Most-Híd párt mind­kétszer parlamenti mandátumokat szerzett, míg az MKP nem ugrotta meg az 5 százalékos bejutási küszöböt, igaz, hogy mindkét esetben csak néhány tized százaléknyi szavazaton múlott a bejutás. Közben a helyhatósági és regionális választásokon a kiépített pártstruktúráinak köszönhetően az MKP bizonyult sikeresebbnek. A 2012-es előrehozott választásokon R. Fico pártja a Smer SD (Irány - szociáldemokrácia) megnyerte a mandátumok jóval több mint ötven százalékát és ké­nyelmes többségre tett szert, így R. Fico megalakíthat­ta második kormányát most már egyedül, koalíciós partner nélkül. A Most-Híd párt pedig 13 mandátum­mal került be a parlamentbe. Az MKP-ra leadott 109 ezer szavazat viszont sajnos elveszett. Ha közösen in­dultak volna, akkor a szlovák parlamentben a magyar képviselők alkothatták volna a legnagyobb ellenzéki frakciót. Kérdés, hogy elégségesnek bizonyul-e ez a kudarc annak tudatosításához, hogy nagyobb súllyal rendelkező parlamenti képviselethez a következő par­lamenti választásokon feltétlenül közös listán kell in­dulnia a két pártnak. Előzőleg azonban még lesznek regionális, helyhatósági és Európa Parlamenti válasz­tások is, amelyeken kipróbálhatják az együttműködés lehetséges modelljeit. Mindkét párt részéről bizonyos önmegtartóztatásra és a kisebbségi érdekek melletti rendkívüli elkötelezettségre van szükség. A Most-Híd pártnak azt kell elismernie, hogy az MKP által képvi­selt kisebbségi politika nem az ördögtől való, hanem az emberi jogok, valamint más európai államokban al­kalmazott elismert kisebbségi modellek mintáját kö­vetik. Ne tartsák ezt fölösleges magyarkodásnak, még akkor sem, ha a szlovák politika minduntalan szélső­ségesnek bélyegzi ezt a következetes nemzetiségi jog­védelmet. Ez a Most-Híd részéről nagyon átgondolt és kifinomult politizálást igényel. Másrészről az MKP-nak viszont azt kell tudatosíta­nia, hogy a szlovákiai magyar választók többsége ma már inkább a Most-Híd által alkalmazott kisebbségi politikát tartja eredményre vezetőbbnek, még akkor is, ha tudvalévő, hogy ez önmagában, már közép­tá­von is, a teljes identitásbeli leépüléshez vezet. Sajnos ez a helyzet. Okos, körültekintő együttműködéssel azonban talán még megfordítható, de legalábbis las­sítható lenne a szlovákiai magyarság létszámának fo­gyatkozása. Az elmúlt húsz év alatt majdnem 110 ezer­rel lett kevesebb a felvidéki magyarság száma. Egy fél­millió körüli kisebbségnél ez drámaian magas szám. Van tehát elég sok riasztó körülmény, amely indo­kolja a két párt közötti együttműködést. Az eredmény­re vezető kompromisszumok kimunkálásához, a ve­zető politikusoknak szinte államférfiúi magatartást kel­lene tanúsítaniuk, hogy képesek legyenek felülemel­kedni az esetleges egymás iránti személyes averzió­kon és szőkebb csoportérdekeken. Az utolsó pillanatokat éljük. Ha az elkövetkező há­rom-négy évben, a szlovákiai magyarság vezető elitje nem lesz képes összehangoltan, és a magyarság iránti elkötelezettséggel cselekedni, akkor húsz év múlva Szlovákiában már csak egy jelentéktelen, törpe kisebb­ségként fogják emlegetni a magyar lakosokat. Bízzunk benne, hogy ez nem következik be. Varga Sándor Magyarság és európaiság kettőssége Folytatás az 1. oldalról tudjuk tenni, azonosulunk vele. Annak van bokra. A vi­lágűrben alig érzékelhető hely az, amit otthonunknak mondhatunk; a mi esetünkben ez nem más mint múl­tunk, örökségünk. Nagyon óvatosan kell bánnunk vele, nehogy elragadjon hiányérzetünk. A valóság és a kép­zelet kettősségéből kell megalkotnunk, magunkévá ten­nünk szellemileg józanon. Számunkra adottság az otthon, a haza fogalma, de nem csupán földrajzi értelemben, hanem szellemileg, szándék szerint is. Erősen képletesen: nem mindegy, hogy egérlyukban élünk, rókaodút építünk magunk­nak vagy medvebarlangra vágyunk. Mi, magyarok nem szoktunk gondolkodni a rókaodúról, ellenben medvebarlangra vágytunk, miközben egérlyukban szorongtunk és szorongunk. Történetünk kezdete a szűknek bizonyult „őshaza”. Ki-, ill. bevonultunk Eu­rópába. Legkésőbb a honfoglalás óta ezt a számunkra nem kizárólag földrészt kísértettük, ez kísért minket. Magunkévá akartuk tenni. Először kalandosan, zsák­mányszerző hadjáratokban, majd pedig legfontosab­bikát, szellemi kincseit tettük magunkévá. Biológiailag azok utódai vagyunk, akikből Ázsia nyugati partjai óta - jelesen Közép-Európában - összetevődünk, szellemi­leg, aminek, amivé ez az Európa kísértett és formált minket. Bennünk ugyancsak kiütközik a kettősség ellen­téte, párhuzama, igaz, a legválságosabb időben csodá­latos egységgé tudjuk forrasztani mindkettőt. Jóval a török kor előtt IV. Béla szinte dinasztikus programként fogalmazta meg a mongol veszély torká­ban: egyedül védtük Európát az Ister partján, mely a végzet-sors folyója. Nemde történeti szükséghelyzet­ben fogalmazódott meg a feladat, az európai küldetés­tudat. Ennek emberi vetületében tapintható ki a szentistváni elmélet a nyelvek és szokások, az életmód sokféleségéről, e sokféleség életképességéről. Az ős­hazából magunkkal hozott adottság, ami - mintha csak nekünk találták volna ki - meghökkentően bele­illett az európai lehetőségek világába. Amikor Magya­rországot a kereszténység védőpajzsaként, bástyája­ként volt szokás emlegetni az oszmán hódítások ide­jén, nem árt ismerni az említett „előtörténetet” sem. Mindhiába a szükséghelyzet, ahhoz, hogy feltalál­juk benne magunkat, élni tudjunk vele, netán kilábol­­junk belőle minden kényszer ellenére, elhatározás és kellő akarat kérdése. Egy biztos: ha nem teszünk sem­mit, csak meghosszabbítjuk a válsághelyzetből adódó rossz közérzetünket, állandósítjuk búskomor lelküle­tünket. Nyilvánvaló, ez nem jelenthet megoldást, és senki sem akarja, legfeljebb helyben topog tehetetlen­ségében. Csak ami lesz, az a világ. Lelki bimbózásunkban fel kell mérnünk befogadóképességünket. Az említett ket­tősséget kell felmérnünk: emberi mivoltunkban nem mondhatunk le arról, hogy többre vágyunk. Ennek elérése nem csupán szándék, hanem tettrekészségün­­kön is múlik. Kapaszkodóul kínálkozik történeti táv­latokban magyarságunk és európaiságunk. Magyarok, jól vagy rosszul vagyunk, Európáért folyton meg kell küzdenünk, és csak akkor és oly mértékben lehetünk teljes emberek, egész magyarok, ha és emilyen mér­tékben vállaljuk Európát. Európa, ami változatlanul a többletet jelentő kihívás, feladat. Egyfajta egyetemesség. Szintén keresztény példával előhozakodva: a krisztusi tanok megrekedtek volna zsidó szekta szintjén, ha nem tette volna hozzáférhe­tővé őket Pál apostol, minden nép sajátjává tenni, így egyetemessé avatni őket. A magyarság is önmagában megrekedt volna Meotisz­ partjainál, sőt, a Magna Hungáriának nevezett eredeti lakterület a tatárok nélkül is elpusztult volna, beolvadt volna környezetébe, mint ahogyan köztudott, hogy a mai oroszoknak legalább egynegyede finnugor eredetű. A magyarság is akkor tudott önmagán túlmu­tatni, kinőni szellemi röghözkötöttségéből, amikor történetesen Európa jelentette számára a többletet. Herder „jóslatát” így is lehet, így kell értelmezni. Pannonicus 3

Next