Bécsi Napló, 2013 (34. évfolyam, 1-6. szám)
2013-01-01 / 1. szám
2013* január-február BÉCSI NAPLÓ Huszadik századi irodalmunk értékrendje körül (Viták XX. századi irodalmunkról) A mögöttünk maradt évtizedben, több jel is utal erre, mintha megrendültek volna az irodalmi kultúrában hosszú évtizedek során (sohasem viták nélkül) elismert értékek. Nem új jelenség ez a magyar művelődés történetében, hasonló tapasztalatokkal szembesülhetett a közvélemény az első világháború után, midőn két (vagy több) irodalmi értékrend küzdött meg egymással: a konzervatív (a hivatalos), valamint a „nyugatos” értékvilág, ezt egészítette ki, már a harmincas években a fellépő népi mozgalom értékrendje, amely valójában mindkettővel szemben állott. A második világháború után ismét a korábban elfogadott kulturális értékek megrendülését lehetett tapasztalni, a negyvenes évek végén pedig a diktatúra erőszakos művelődéspolitikája kényszerített rá egy - a magyar kultúra hagyományaitól és természetétől tulajdonképpen idegen - értékrendet a szellemi életre. Valójában szinte két évtizednek kellett eltelnie (az ötvenes évek közepe és a hetvenes évek közepe között), hogy a nyilvános értékrendnek valódi legalitása és széles körű elfogadottsága legyen. Ez a megújuló, egyszersmind hagyományos értékrend irodalomtörténeti és, mondjuk így, „nemzetpedagógiai” értelemben egyaránt érvényesnek tetszett, és a teljes irodalomtörténeti hagyomány befogadását tette lehetővé. Annak a szellemi stratégiának a jegyében alakult ki, amely a magyar hagyományban mindig is kiemelkedő fontosságot tulajdonított az irodalomnak, természetesen az értékek körül folytatott, nem egyszer szenvedélyessé vált viták következtében igazolt irodalomnak. Ennek a szellemi stratégiának a következtében általában minden hozzáértő úgy ítélte meg és mutatta be a magyar irodalmi örökséget, mint a nemzeti tudat letéteményesét, védelmezőjét, fenntartásának legfontosabb eszközét. Következésképp a magyar irodalomtörténet-írás műhelyei azon fáradoztak, hogy irodalmunk valóban hatékony szerepet töltsön be a hazai közgondolkodásban, és eljusson a határainkon túl élő és a világban szétszórt magyarsághoz, a magyar származásúakhoz is. Jelen legyen mindennapi életükben, és segítse őket abban, hogy megismerjék a magyarság múltját, jelenét, de abban is, hogy általa őrizzék magyarságukat. Bizonyos, hogy ezek a célok és feladatok csak nemzeti irodalmunk teljes örökségének, illetve eme örökség valódi értékeinek megismerése és megismertetése által válthatók valóra. A teljes irodalmi örökséget kell birtokba vennünk, tehát, hogy csak huszadik századi irodalmunkra hivatkozzam, a magyar végzettel viaskodó Ady mellett az európai küldetést őrző Babits, a vidéki Magyarország krónikáját író Móricz mellett a városi Magyarország lelki helyzetét bemutató Kosztolányi, a nemzet „sorskérdéseivel” küzdő Szabó Dezső, a nemzeti programon dolgozó Németh László mellett a modern művészet egyetemességét hirdető Kassák, a népi mozgalomnak elkötelezett Illyés mellett a városi Radnóti, a baloldali eszméket valló József Attila mellett a katolikus Dsida Jenő szellemi örökségét. Természetesen nem szabad beérnünk pusztán a magyarországi irodalom birtokba vételével, arra kell törekednünk, hogy az egyetemes magyar irodalmi kultúrát közvetítsük, illetve sajátítsuk el. Természetesen ennek a hetvenes években kialakított értékrendnek ki kellett egészülnie, részben a hazai konzervatív irodalomnak olyan képviselőivel, mint Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Komáromi János, Gulácsy Irén és Surányi Miklós, részben a nyugati emigráció jelentősebb íróival, így elsősorban Márai Sándorral és mellette Nyirő Józseffel, Wass Alberttel, Határ Győzővel, Fáy Ferenccel, Borbándi Gyulával és másokkal. Ez a kiegészülés néhány kivétellel már a nyolcvanas években bekövetkezett, és valójában csak Nyirő Józsefnek, Wass Albertnek és Tormay Cecilnek kellett várnia arra, hogy a nyolcvanas évek végén történt politikai átalakulás megnyissa előttük az utat. A hagyományos (mondjuk a Nyugat fellépése óta kialakult és olyan irodalomkritikusok és írók által, mint Ignotus, Schöpflin Aladár, Komlós Aladár, Halász Gábor, Szerb Antal, másfelől Németh László, Féja Géza, Illyés Gyula szentesített) értékhierarchia jóformán véglegesnek és megdönthetetlennek látszott. Az irodalmi hagyományok, az egyetemes magyar irodalom eredményeinek teljességre törekvő birtokba vétele mellett természetesen ügyelni kellett és az irodalomtörténet-írás, az irodalomkritika szigorúan ügyelt is az értékelés, és ennek nyomán a kiválasztás igényességére. Mégpedig arra, hogy irodalmunknak azokat az alkotó egyéniségeit, azokat a műveit helyezze előtérbe, akik és amelyek művészi, illetve erkölcsi értékeik következtében alkalmasak a nemzeti tudat ápolására és alátámasztására. Már csak azért is, mert az igazán tartalmas nemzeti tudat és anyanyelvi kultúra csakis a valóságos értékek szellemi birtokba vétele nyomán fejlődhet és maradhat épségben, a hamis művek, a kérészéletű sikerek támogatása nem építi, hanem éppenséggel rombolja egy emberi közösség kulturális kohéziós erejét. Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy nem valamiféle nemzeti retorika teremt értéket, hanem az igazi érték hozza létre a nemzeti kultúra karakterét, és alapozza meg a nemzeti tudatot. Erről tanúskodik különben irodalmunk nyolc évszázadra visszatekintő története is: sohasem azok az írók és művek bizonyultak hiteleseknek és vállaltak nemzetépítő szerepet, amelyek egy nemzeti (nemzeties) retorika jegyében néztek szembe történelmünk tapasztalataival, ellenkezőleg, a valóban hiteles és eredményes nemzetépítő munkát azok a művek végezték el, amelyek minden tekintetben eleget tudtak tenni az irodalom esztétikai és erkölcsi követelményeinek. (Még akkor is így van ez, ha arra gondolunk, hogy a kevésbé súlyos irodalmi teljesítmények általában népszerűbbek a szélesebb olvasóközönség körében.) Nem lehet vitás, hogy a múlt század végére kialakult értékrend megrendülni látszik az utóbbi esztendők irodalmi csatározásai nyomán. Klasszikusnak mondható huszadik századi íróink egész sora szorult háttérbe, talán elegendő, ha olyanokra utalok, mint Babits Mihály (akiről legfeljebb egy szűkebb szakmai közösség beszél), Tersánszky Józsi Jenő (a róla elnevezett utcát is átkeresztelték), József Attila (valaki azt is felvetette, hogy öngyilkosként nem szerepelhet olyan tanrendben, amely előtérbe helyezi a keresztény értékeket) és szinte teljesen eltűntek a közérdeklődés teréből olyan baloldali írók, mint Kassák Lajos, Déry Tibor, Nagy Lajos és Lengyel József (különben ez utóbbi leplezte le a legnagyobb személyes hitelességgel a szovjet kényszermunkatáborokat). Mások, Tormay Cecilre, Nyirő Józsefre és Wass Albertre gondolok, ugyanakkor az értékhierarchia magaslati pontján foglalnak helyet, megelőzve olyan konzervatív írókat, mint Babits Mihály és Herczeg Ferenc, olyan jobboldali radikálisokat, mint Szabó Dezső és olyan erdélyi írókat, mint Tamási Áron, Kós Károly és Áprily Lajos. (Nyírének természetesen helye van az erdélyi magyar irodalom jelentős értékei között, ezt magam is több alkalommal kifejtettem, de nem az imént megnevezett három író előtt.) Az átértékelésnek ez a folyamata, amely mára nyomot hagyott az iskolai tantervekben is, kétségtelenül szellemi zavarokhoz, az értéktudat és az értékvédelem zavaraihoz vezetett. Nem pusztán amiatt, hogy érvénytelenítse azt a konszolidáltnak mondható értékrendet, amely a kilencvenes évek közepére kialakult, hanem azért is, mert háttérbe szorította huszadik századi irodalmunk legnagyobb, általánosan elfogadott szellemi teljesítményeit - a nemzet hiteles tanítómestereit, akik egyszerre képviselték a magyar és az európai hagyományokat, szellemiséget és kulturális stratégiát. Mindez oda vezetett, hogy a jelenben, ugyanúgy, mint az első világháború és Trianon vagy a második világháború és a kommunista hatalomátvétel után, nemzeti kultúránk gondozása tekintetében ismét értékválságról kell beszélnünk. Ezt az értékválságot nem csupán, sőt nem elsősorban az idézte elő, hogy a mögöttünk lévő két évtizedben valóban számot kellett vetnünk a korábbi évtizedek értékromboló és a nemzeti identitást sértő művelődéspolitikájával, hanem az is, hogy a történelmi változások nyomában kibontakozó művelődéspolitikai stratégiák megkérdőjelezték a mindmáig érvényesnek tekintett irodalmi értékeket is, magát az „értékhierarchiát”. Véleményem szerint huszadik századi irodalmunk megítélésében és értékrendjének kialakításában a kilencvenes évek végére létrejött konszenzus megnyugtató megoldásnak bizonyult (ebben különben Nyirő József és Mass Albert is szerepet kapott). Valójában nincs különösebb indokoltsága annak, hogy ezt a konszenzuális irodalomértelmezést radikálisan fel kellene forgatni, ráadásul nem irodalomtörténeti és esztétikai, hanem pusztán politikai meggondolások miatt. Meggyőződésem, hogy az elmúlt évtizedekben kialakított irodalomtörténeti értékrendet ma is hasznosnak és érvényesnek kell tekintenünk. Pomogáts Béla TEREMTÉS Kisebbségpolitikai stratégiák dilemmája Különös tekintettel a szlovákiai magyar nemzetrészre Folytatás az 1. oldalról A 2006-os parlamenti választásokon az addig kormányon lévő jobboldali pártkoalíció, köztük az MKP is, ellenzéki pozícióba került. Megalakult Robert Fico első kormánya, koalícióban a szintén baloldali, nacionalista Meciar-párttal és a szélsőségesen magyarellenes Szlovák Nemzeti Párttal (J. Slota pártja). Ezek a pártok már a választásokat megelőző kampányban is gyakran hangoztattak magyarellenes jelszavakat és már akkor látszott, hogy igen nehéz időszak következik a magyar kisebbség számára az elkövetkező négy évben. Ami menetrendszerűen be is következett. A 2006-os parlamenti választások az MKP számára szintén némi veszteséggel zárultak, de a párt így is 20 mandátummal rendelkezett. Ellenben a párton belül megindult egy belső erózió, amely végül a Bugár Béla vezette képviselői csoportnak a parlamenti frakcióból való kilépésével végződött. Ez a csoport rövidesen megalakította a Most-Híd szlovák-magyar vegyes pártot, de döntő részben a Dél-Szlovákiában élő magyar nemzetiségű szavazókra kívánt támaszkodni. Alapfilozófiájuk a már fentebb említett elv lett, hogy a többségi nemzet pártjaival szorosan együttműködve, a többségi lakosságtól is szavazatokat remélve, próbálják segíteni a magyar kisebbség boldogulását. Ehhez tartozik még, hogy nem foglalkoznak olyan kisebbségjogi célokkal, amelyeket a szlovák közegben túl radikálisnak minősítenek, és eleve elutasítanak (pl. kulturális és oktatásügyi autonómia, nyelvhasználati jogok következetesebb alkalmazása, Benes-dekrétumok kérdése). Simulékonyabb, alkalmazkodóbb politikájukkal inkább az apróbb eredmények elérésétől várnák a sikert. Tényként kell azonban kezelnünk, hogy ez az elv megnyerte a szlovákiai magyarok többségének a tetszését. Ezt mutatták a 2010-es és a 2012-es előrehozott parlamenti választások. A Most-Híd párt mindkétszer parlamenti mandátumokat szerzett, míg az MKP nem ugrotta meg az 5 százalékos bejutási küszöböt, igaz, hogy mindkét esetben csak néhány tized százaléknyi szavazaton múlott a bejutás. Közben a helyhatósági és regionális választásokon a kiépített pártstruktúráinak köszönhetően az MKP bizonyult sikeresebbnek. A 2012-es előrehozott választásokon R. Fico pártja a Smer SD (Irány - szociáldemokrácia) megnyerte a mandátumok jóval több mint ötven százalékát és kényelmes többségre tett szert, így R. Fico megalakíthatta második kormányát most már egyedül, koalíciós partner nélkül. A Most-Híd párt pedig 13 mandátummal került be a parlamentbe. Az MKP-ra leadott 109 ezer szavazat viszont sajnos elveszett. Ha közösen indultak volna, akkor a szlovák parlamentben a magyar képviselők alkothatták volna a legnagyobb ellenzéki frakciót. Kérdés, hogy elégségesnek bizonyul-e ez a kudarc annak tudatosításához, hogy nagyobb súllyal rendelkező parlamenti képviselethez a következő parlamenti választásokon feltétlenül közös listán kell indulnia a két pártnak. Előzőleg azonban még lesznek regionális, helyhatósági és Európa Parlamenti választások is, amelyeken kipróbálhatják az együttműködés lehetséges modelljeit. Mindkét párt részéről bizonyos önmegtartóztatásra és a kisebbségi érdekek melletti rendkívüli elkötelezettségre van szükség. A Most-Híd pártnak azt kell elismernie, hogy az MKP által képviselt kisebbségi politika nem az ördögtől való, hanem az emberi jogok, valamint más európai államokban alkalmazott elismert kisebbségi modellek mintáját követik. Ne tartsák ezt fölösleges magyarkodásnak, még akkor sem, ha a szlovák politika minduntalan szélsőségesnek bélyegzi ezt a következetes nemzetiségi jogvédelmet. Ez a Most-Híd részéről nagyon átgondolt és kifinomult politizálást igényel. Másrészről az MKP-nak viszont azt kell tudatosítania, hogy a szlovákiai magyar választók többsége ma már inkább a Most-Híd által alkalmazott kisebbségi politikát tartja eredményre vezetőbbnek, még akkor is, ha tudvalévő, hogy ez önmagában, már középtávon is, a teljes identitásbeli leépüléshez vezet. Sajnos ez a helyzet. Okos, körültekintő együttműködéssel azonban talán még megfordítható, de legalábbis lassítható lenne a szlovákiai magyarság létszámának fogyatkozása. Az elmúlt húsz év alatt majdnem 110 ezerrel lett kevesebb a felvidéki magyarság száma. Egy félmillió körüli kisebbségnél ez drámaian magas szám. Van tehát elég sok riasztó körülmény, amely indokolja a két párt közötti együttműködést. Az eredményre vezető kompromisszumok kimunkálásához, a vezető politikusoknak szinte államférfiúi magatartást kellene tanúsítaniuk, hogy képesek legyenek felülemelkedni az esetleges egymás iránti személyes averziókon és szőkebb csoportérdekeken. Az utolsó pillanatokat éljük. Ha az elkövetkező három-négy évben, a szlovákiai magyarság vezető elitje nem lesz képes összehangoltan, és a magyarság iránti elkötelezettséggel cselekedni, akkor húsz év múlva Szlovákiában már csak egy jelentéktelen, törpe kisebbségként fogják emlegetni a magyar lakosokat. Bízzunk benne, hogy ez nem következik be. Varga Sándor Magyarság és európaiság kettőssége Folytatás az 1. oldalról tudjuk tenni, azonosulunk vele. Annak van bokra. A világűrben alig érzékelhető hely az, amit otthonunknak mondhatunk; a mi esetünkben ez nem más mint múltunk, örökségünk. Nagyon óvatosan kell bánnunk vele, nehogy elragadjon hiányérzetünk. A valóság és a képzelet kettősségéből kell megalkotnunk, magunkévá tennünk szellemileg józanon. Számunkra adottság az otthon, a haza fogalma, de nem csupán földrajzi értelemben, hanem szellemileg, szándék szerint is. Erősen képletesen: nem mindegy, hogy egérlyukban élünk, rókaodút építünk magunknak vagy medvebarlangra vágyunk. Mi, magyarok nem szoktunk gondolkodni a rókaodúról, ellenben medvebarlangra vágytunk, miközben egérlyukban szorongtunk és szorongunk. Történetünk kezdete a szűknek bizonyult „őshaza”. Ki-, ill. bevonultunk Európába. Legkésőbb a honfoglalás óta ezt a számunkra nem kizárólag földrészt kísértettük, ez kísért minket. Magunkévá akartuk tenni. Először kalandosan, zsákmányszerző hadjáratokban, majd pedig legfontosabbikát, szellemi kincseit tettük magunkévá. Biológiailag azok utódai vagyunk, akikből Ázsia nyugati partjai óta - jelesen Közép-Európában - összetevődünk, szellemileg, aminek, amivé ez az Európa kísértett és formált minket. Bennünk ugyancsak kiütközik a kettősség ellentéte, párhuzama, igaz, a legválságosabb időben csodálatos egységgé tudjuk forrasztani mindkettőt. Jóval a török kor előtt IV. Béla szinte dinasztikus programként fogalmazta meg a mongol veszély torkában: egyedül védtük Európát az Ister partján, mely a végzet-sors folyója. Nemde történeti szükséghelyzetben fogalmazódott meg a feladat, az európai küldetéstudat. Ennek emberi vetületében tapintható ki a szentistváni elmélet a nyelvek és szokások, az életmód sokféleségéről, e sokféleség életképességéről. Az őshazából magunkkal hozott adottság, ami - mintha csak nekünk találták volna ki - meghökkentően beleillett az európai lehetőségek világába. Amikor Magyarországot a kereszténység védőpajzsaként, bástyájaként volt szokás emlegetni az oszmán hódítások idején, nem árt ismerni az említett „előtörténetet” sem. Mindhiába a szükséghelyzet, ahhoz, hogy feltaláljuk benne magunkat, élni tudjunk vele, netán kiláboljunk belőle minden kényszer ellenére, elhatározás és kellő akarat kérdése. Egy biztos: ha nem teszünk semmit, csak meghosszabbítjuk a válsághelyzetből adódó rossz közérzetünket, állandósítjuk búskomor lelkületünket. Nyilvánvaló, ez nem jelenthet megoldást, és senki sem akarja, legfeljebb helyben topog tehetetlenségében. Csak ami lesz, az a világ. Lelki bimbózásunkban fel kell mérnünk befogadóképességünket. Az említett kettősséget kell felmérnünk: emberi mivoltunkban nem mondhatunk le arról, hogy többre vágyunk. Ennek elérése nem csupán szándék, hanem tettrekészségünkön is múlik. Kapaszkodóul kínálkozik történeti távlatokban magyarságunk és európaiságunk. Magyarok, jól vagy rosszul vagyunk, Európáért folyton meg kell küzdenünk, és csak akkor és oly mértékben lehetünk teljes emberek, egész magyarok, ha és emilyen mértékben vállaljuk Európát. Európa, ami változatlanul a többletet jelentő kihívás, feladat. Egyfajta egyetemesség. Szintén keresztény példával előhozakodva: a krisztusi tanok megrekedtek volna zsidó szekta szintjén, ha nem tette volna hozzáférhetővé őket Pál apostol, minden nép sajátjává tenni, így egyetemessé avatni őket. A magyarság is önmagában megrekedt volna Meotisz partjainál, sőt, a Magna Hungáriának nevezett eredeti lakterület a tatárok nélkül is elpusztult volna, beolvadt volna környezetébe, mint ahogyan köztudott, hogy a mai oroszoknak legalább egynegyede finnugor eredetű. A magyarság is akkor tudott önmagán túlmutatni, kinőni szellemi röghözkötöttségéből, amikor történetesen Európa jelentette számára a többletet. Herder „jóslatát” így is lehet, így kell értelmezni. Pannonicus 3