Bécsi Napló, 2016 (37. évfolyam, 1-6. szám)

2016-01-01 / 1. szám

2016. január-február BÉCSI NAPLÓ Stratégiai összetartozás-tudatunk Ellentétben sokakkal én a magyarságnak a 19­ szá­zad második felétől különböző hullámokban történő kiáramlását a nagyvilágba mint kikerülhetetlen de pozitív jelenséget ítélem meg (még nem is szólva ar­ról, hogy soha senki sem beszél azokról a magyarok­ról, akik visszatérnek Magyarországra, Erdélybe s a Felvidékre). Csupán ugyanazt tesszük, amit minden más nép tett és tesz, t.i. kivándorolni oda, ahol jobb megélhetési lehetőségek adódnak. Miért csak az ango­loknak, a németeknek, az olaszoknak, a spanyoloknak vagy a lengyeleknek lehetne ezt tenniük s miért ne a magyaroknak? A kivándorolt magyarok megteremtet­ték a maguk magyar világát egy nem magyarok által dominált világban. A mi hibánk inkább az volt, hogy nem építettünk ki egy olyan ideológiát, amely a ma­gyarság mai szóval ‘globális’ térnyerése szellemi alap­jait megadta volna. Mi úgy gondolkodtunk, ahogy a Szózat mondja: ‘A nagy világon ekívül nincsen számod­ra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned s hal­nod kell’. Cs. Szabó László mondta ki egy a BBC-ben elmondott beszédében a Hollandiai Mikes Kelemen Kör ‘Nyugati Magyar Irodalom’ című Tanulmányi Nap­jainak a kapcsán a tabutörő szavakat: ‘A nagyvilágon ekívül is van számodra hely’. A mi létünk itt Nyugat- Európában, de Ausztráliában, Dél-Amerikában, Észak- Amerikában, szerte az egész világon a bizonyítéka an­nak, hogy Cs. Szabó László szavai a valóságnak megfe­lelnek, tehát igazak. A mi hazánk a Kárpát-medence és a földgömb. Eh­hez azonban szükséges, hogy a hazánk a fejünkben és a szívünkben legyen és összetartsunk. Ehhez nekünk, nyugat-európai magyaroknak kell a gondolati tartal­mat nyújtanunk. Mi ugyanis itt élünk földrajzi közel­ségben a Kárpát-medencéhez, de más országok polgá­raiként, tehát nemzetileg kettős élettérben. Ez napja­inkban nagyon is ismert életforma. Ennek a kettősség­nek le kell vonnunk a stratégiai következményeit. In­dividuálisan mozgó és működő magyarok vagyunk, akiknek mindent a fejükben kell hordozniuk és a ma­guk és utódaik jövőjét individuálisan és közösségileg történelmi távon kell szemlélniük és megteremteniük. Ez nekünk létérdekünk. Külön kapcsolatteremtési csa­torna. Magyarnak lenni és maradni nem védekezés, hanem előrelépő támadás, extra lehetőségek felhasz­nálása a magunk érdekében. A ‘Magyar Szellemi Haza’ a mi életterünk. Bárhol a világon. A Diaszpóra a mi életterünk, az egyetemes magyarság élettere. Ehhez azonban szükséges, hogy stratégiai összetar­tozás-tudatunk legyen, hogy tudjunk és akarjunk szá­mítani egymásra. Ennek az alapja a közös értéktudat, a közös szellemi származástudat. Nyomatékosan hasz­nálom a szellemi származástudat szót, mert ez nem egyenlő a biológiai származástudattal. Ez a történelem­ben fejeződik ki. Bennünket magyarokat a közös tör­ténelmi tudat köt össze. Kik azok a történelmi szemé­lyek, akikben önmagunkra ismerünk? Árpád apánk, az árpádházi szentek, a Hunyadiak, Zrínyi Miklós, Bocs­kai István, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Széche­nyi István, Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Arany Já­­nos, Deák Ferenc, a két Tisza, Ady Endre. Ebből a listá­ból tiszta, hősi, lovagias, idealisztikus de egyben rea­lisztikus arc tűnik szemünk elé. Például Nagy Imrét szerintem az igazolta 1956-ban a magyarság előtt, hogy annak a szellemi ősképnek az elemeit mutatta fel, amely ezekben a személyekben is láthatóvá vált. Ő nem kért magának kegyelmet. Ezzel is igazolta ön­magát és nemzetét a történelem színe előtt. Merre megyünk? A fentiekhez szeretnék hozzáfűzni egy kérdést: hová megyünk? Merre kívánunk menni? A válaszom erre: olyan helyzetbe, amelyben magyarok az egész világon vezető emberi szolgáló szerepet töltenek be az emberi­ségnek azon részében, ahova őket Isten állította s egy­ben szolgálni a magyarságnak is. Ez a történelmi straté­giai célmeghatározás hosszú távú stratégiát jelent. Mi magyarok tehetséges emberek vagyunk. Ezt be is bizonyítottuk a világ minden táján. Alig van olyan egyetem, ahol nem lenne magyar tanerő és/vagy ma­gyar diák. A gazdasági életben jelen vannak a magya­rok minden szinten. A művészet különböző területein ugyanez a helyzet. Mi egy olyan nép vagyunk, amely az ideáljaiból és az ideáljaiért él. Ezek az ideálok álta­lános emberi és nem szűk nemzeti ideálok. A mi sza­badságharcaink általános emberi szabadságharcok voltak, nem szűkkeblű nacionalista felkelések, nem mások ellen, hanem az egyetemes szabadságért. A magyar Aranybulla az Európai Kontinens első, a világ második ‘Magna Cartája’. A Magyar Szent Korona or­szágaiban mindenki megőrizte a maga nemzeti identi­tását. Mi egy kis Európai Uniót tartottunk fenn, melyet a Szent Korona Tan­eszméi és a Kárpátok hegylánca földrajzi egészben tartott egybe. Ezt tettük elvi, mond­hatnám idealisztikus alkotmányjogi alapokon s ennek az árát fizettük meg Trianonban, mert a 19- század nyelv-nacionalizmusai ezt a megközelítést félretolták. Egy szerb költőnő mondta nekem egyszer: ‘Miklós, most mondok neked valamit, amit soha senki neked nem mond meg s amit Te soha tőlem mégegyszer nem hallassz. Titeket magyarokat minden körülöttetek élő nép bámul és irigyel, mert nektek olyan kisugárzáso­tok van, amely nekünk nincs és sose lesz. Ismétlem, ezt soha senki nem fogja neked bevallani s te ezt tő­lem soha többé nem fogod hallani.’ Ennek része az, amit egy holland impresszárió nekem ezzel a szóval jelölt meg: ‘a magyar báj’. Ha van ebben biológiai örök­ség, akkor ez az. Bennünket nem érdekel, hogy a má­sik embernek mi a vallása és mi a nemzetisége. Az a fontos számunkra, hogy milyen ember. így vagyunk mi magától értetődően a született közvetítők ember és ember között és vezetők bárhol a világon. Úgy gondoljátok, hogy túlzók? Kétségtelenül. Nem minden­ki felel meg ennek a képnek. Mindenki tudja azonban, hogy alapjában véve a kép igaz s másokról ilyen álta­lános képet festeni nehezebb mint magunkról. Tehát a cél a magyarok aktív jelenléte szerte a vilá­gon mindenütt, az élet minden síkján. Ennek a gondo­latnak benne kell lennie minden magyar fejében. Nem csupán az a feladatunk, hogy ‘megtartsuk magyarsá­gunkat’, hanem az, hogy mindenütt jelen legyünk a világban s a labdát egymásnak adjuk tisztességes, em­beri módon az egész emberiség és egyben a magunk jól felfogott érdekében és javára. Hogy történhetik ez meg a diaszpórában? Mindenekelőtt úgy, hogy nyel­veket tanulunk s tudatosan beépülünk más népek kultúrvilágába e kultúrvilágok általános emberi érté­kű kifejlesztésére s a magunk gazdagítására. Miközben ezt tesszük, tudatában vagyunk annak, hogy magya­rok vagyunk, mert a magyarság egyik alapjellege ép­pen ez az ‘általános emberi értékűség’. Aki ezt teszi, az új lehetőségeket teremt, nem ‘a magyarságát adja fel’, de rajta az a kötelesség nyugszik, hogy ne adja fel ma­gyarságát. Tehát jelen kell lennünk azon országok éle­tében, amelyekben élünk. A gazdasági, a kulturális és az egyházi és a politikai életben. Egymást oda be kell vinnünk. Ezt nem kell szégyelleni, hanem büszkének kell lennünk arra, hogy mi erre képesek vagyunk. Erre tesz bennünket képessé a bennünket szenvedéseink tisztítótüzében megtisztító, más kultúrvilágokra min­dig nyílt történelmünk. Tanulni, tanulni, tanulni! Mint magyarnak mindig a szellemi élvonalban kell igyekezned helyet foglalni. Ki kell építenünk közösségeinket a világ minden sarkában, azokat egymással összekötni s ehhez meg­teremteni az anyagi alapokat s ezért áldozatot hozni. Nem Magyarországtól kell a támogatást várni, hanem nekünk kell a jövendőben, kívülről, Magyarországot támogatnunk. Nem megy ez most? Akkor mennie kell a jövőben! Milyen stratégiai vonalat kell követnünk? Mindenek­előtt tíz körömmel belekapaszkodni Magyarországba s azt nem engedni el. Megőrizni azt szellemi bázisunk­nak minden tekintetben. Aztán ott befektetni pénzün­ket. Magyarország a magyaroké! De csak akkor, ha abba pénzt teszünk. Közép-Európa felfejlődik. Közép- Európa pedig mindenekelőtt Magyarország, de mint összetartozó egység: a Visegrádi államok. Reméljük, hogy Szlovákia és Csehország magyar-ellenességüket lassanként le tudják vetkőzni s megértik, hogy törté­nelmünk leckéje az, hogy együtt dolgozzunk. Romá­nia ebből a képből kilóg s mindig ki is fog lógni. Ott a magyarság mindig egy keleti irányú blokkal áll szem­ben: az orthodox román egyházzal, amely a valóság­ban Románia tényleges központi politikai hatalmi szer­vezete. Hasonló az eset Szerbiában is. Mi azonban összekötő erő lehetünk a románok és a szerbek szá­mára is Európával, s a valóságban azok is vagyunk. Általában mi ezer éve megszoktuk, hogy a szomszéd népek fejével is gondolkozzunk. Ezt még jobban kell tennünk a jövendőben. Tekintettel arra, hogy a magyarságot a diaszpórá­ban az egyházak tartják meg, a magyar államnak meg kell teremtenie a diaszpórában működő egyházak tá­mogatását, hogy főállásban tevékenykedő lelkészek gondoskodhassanak a magyar csoportokról. Ehhez a teológiai oktatásnak is hozzá kell járulnia. A lelkészek természetes társadalmi összekötő erőforrások. Nekik is rendelkezniük kell azzal a ‘kettős’ hozzáállással, amelyről fentebb szóltam (azaz mind a magyar, mind az illető ország társadalmi és kultúrvilágában való rész­vétellel). Ideális lesz, ha amerikai és ausztráliai szüle­tésű és neveltetésű lelkészek is szolgálnak magyarok között mind a diaszpóra-területeken, mind Magyaror­szágon, mind pedig az utódállamokban. Az egyházak állami támogatásának Magyarországon általában fenn kell maradnia, sőt ki kell bővülnie. Ez fontos egyete­mes nemzeti, sőt általános emberi érdek, mert az egy­ház egy erkölcsi test, amely létével az erkölcsi rendet sugározza. Itt meg kell jegyezni, hogy a keresztyénség általános emberi értékmértékkel mérve túlszárnyalha­­tatlan lévén az egyetemes aktív szeretet vallása. Min­denkinek van szükségképpen vallása, amellyel elhe­lyezi önmagát és azt a közösséget, amelyben él, a lét egészében. A szeretet - az aktív tevékeny szeretet, nem a szánalom! -, az ember kifejlésének, tehát az általa létrehozott értékeknek a teremtő ereje. Ez a keresz­tyénség mint életteremtő értékvilágnak központi ele­me, motorja. Tudnunk kell, hogy egy-egy nép gondolkodásbeli egység. A francia Descartes deduktív racionális mód­ján gondolkodik, egy angol Locke induktív módján gyakorlatilag, egy német Kant analitikus és Hegel min­dent egészbe rendszerező módján. Nos nekünk is meg­van ez a tipikusan magyar filozófiai gondolkodásrend­szerünk a Kolozsvári Filozófiai Iskolában, Böhm Ká­roly, Bartók György, Ravasz László, Kibédi Varga Sán­dor gondolkodásában. Univerzális, tényszerű, rendsze­res filozófia, amely nem vész el a részletekben, de a lényegest megtartja. Magyar, mert rendszeres, ténysze­rű és kiegyensúlyozott mint a Szent Korona Tana, amely minden tagjának megadja az őt megillető méltó helyet. Ezt nekünk ismernünk kell. Ezáltal ismerjük meg önmagunkat s helyezzük el magunkat a világ né­pei között. A Mikes International honlapján mindez megtalálható. Be kell magunkat állítani arra, hogy a nemzet nem csak nyelvében él. A nemzet közös érték- és önérték­­tudatban, közös történelem- és küldetéstudatában él. Szükség van arra, hogy a világ minden nyelvén, amely­ben magyarok vagy magyarok leszármazottai vagy azokhoz magukat tartozónak tudó emberek élnek, ren­delkezésre álljon egy magyar szövegtár, amelyből fel lehet olvasni a gyermekeknek este az ágyban magya­rul vagy angolul vagy norvégul. Ezekben a szövegek­ben a nemes, tiszta magyar keresztyén mentalitásnak világosan jelen kell lennie. Mondhatnám: Magyar Bib­lia. Mert ezek vagyunk mi. Ezt nagyon fontos követel­ménynek, tehát feladatnak tartom a jövendőre. E szö­vegekben benne kell lennie a tiszta, szent szellemvi­lágért mindig harcra és azért magát bátran feláldozni kész magyar történelmi tudatnak. Közülünk sokan a magyar Szabadságharcnak köszönhetik ‘nyugati’ létü­ket. A magyarság a szabadság népe. A legfontosabb mindennek összegezéseként az, hogy nekünk tudatosan előre kell mennünk a világban abban a meggyőződésben, hogy miénk a jövendő. Fon­tos, hogy a maximumot követeljük meg önmagunktól minden területen. Ha magyar vagy, mindig duplán kell túlteljesítened a normát. Ahol vagy, ott vezető funkci­ót tölts be, annak tudatában, hogy arra képes vagy, mert áttekinted a terepet, felül tudsz emelkedni az apró részleteken s előítélet nélkül tudsz embereket az őket megillető helyen alkalmazni. Mi katonanép voltunk s annak hasznát húzhatjuk a mindennapi életben is. Sok mindent mondtam itt, amivel sokan nyilván nem értenek egyet. Öntelt, buta magyarkodásnak le­het ezt nevezni. Nos, úgy is beszélhettem volna, hogy ezeket a gondolatokat nem hívom ki. Igen ám, de az elmúlt 70 év alatt annyira kiirtották szántszándékkal a magyarokból az önbecsülést, az önértéktudatot, hogy úgy gondoltam, egy más hozzáállással is lehet a magyar jövendőre tekinteni Nőjjön ki csendesen de valóságosan a diaszpórából egy ‘magyar hálózat ’ az egész világon, mindenütt. Jelenleg tele van a világ ‘Az új Világrend' amerikai stratégiai gondolatával! Ennek az eredménye többek között a jelenlegi ‘menekült’-ára­­dat, ezt tudnunk kell. Nekem attól borsódzik a hátam, de nekünk magyaroknak mindenre készen kell len­nünk. Nekünk mindenhová be kell férkőznünk, min­denütt aktívnak kell lennünk, mindenütt egymásnak kell tudnunk adni a labdát de mindig az egyetemes erkölcsi értékek, a szellem mértékei szerint, a szellem egyetemes világa építése céljából. A realitás szüntelen figyelemben tartásával. Ha nem ezt tesszük, akkor fan­taszták vagyunk. A keresztyénség ezt úgy nevezi: Az Isten Országa Építése. A hagyomány szerint Szent Ist­ván felajánlotta Magyarországot a Boldogasszonynak, azaz a magyarság feladatát az egyetemes szent szelle­mi értékek megvalósításában határozta meg. Ebben az értelemben mondom: Magyarnak lenni küldetés! Frankfurt, 2015. szeptember 12. A Nyugat-Európai Or­szágos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) köz­gyűlésén. Tóth Miklós Veszélyben a haza? Folytatás az 1. oldalról tette igen sokak számára elviselhetetlenné az életet. Ukrajna esete azonban figyelmeztet, hogy a háború szelleme nem halt ki Európában. Amikor még csak viták voltak arról, hogy jó-e, ha a NATO kiterjed ke­let felé, állandó érvem volt, hogy a senki földje so­sem biztonságos, de egy NATO-tagot rendkívül koc­kázatos lenne megtámadni, mert az súlyos válaszre­akciót váltana ki, ami akár nukleáris háborúba tor­kollhat. Ezért van szükség erős NATO-ra, hiteles el­rettentő erőre, ezért minden józan magyar csak üd­vözölheti, hogy az atlanti szövetség erősíti jelenlét­ét az új tagállamokban, hogy nálunk is hadgyakor­latokra kerül sor, sőt egy NATO-parancsnokság föl­állítása is napirenden van. Folyik persze egy lélekta­ni hadjárat az Egyesült Államok, a NATO vezető ere­je ellen, az Internetet és a média egy részét eláraszt­ják a féligazságok és a hazugságok, könnyű hangula­tot kelteni a „világcsendőr” szereptől nagyon is hú­zódozó szuperhatalom ellen. Éppen ezért lenne szük­ség arra, hogy a magyar társadalom sokkal jobban eligazodjon a világpolitika útvesztőjében. A béke mellett a barátság olyan politikai jelszó, amellyel sok visszaélés történt, de fontossága a kül­politikában is elvitathatatlan. „Nem jó az embernek egyedül lennie,” mondja az Úr Mózes első könyvé­ben, és ez áll az államokra is. Rendkívül félrevezető volt a szélsőjobboldali író, Oláh György tétele, hogy „egyedül vagyunk”. Igen nagy baj lenne, ha politika­ilag és gazdaságilag egyedül maradnánk a hagyomá­nyos és az új veszélyek közepette. A visegrádi együtt­működéssel, majd a NATO- és az EU-tagsággal rend­kívül erős barátokra és szövetségesekre tettünk szert; ez gazdaságunk számára a komoly pénzügyi támogatás mellett ragyogó perspektívákat is kínál. A határainkon kívül rekesztett magyarok távolról sem kielégítő helyzete miatt is mi más államoknál jobban rászorulunk arra, hogy legyenek barátaink, hogy magatartásunk egyértelmű és rokonszenves le­gyen a külvilág előtt. Érhetnek csalódások, kapha­tunk meg nem érdemelt bírálatokat, de ha a jog és az igazság (a kettő nem azonos!) mellettünk van, akkor hosszú távon sokat elérhetünk. A harag és a türelmetlenség mindig rossz tanácsadó. Noha a magát államnak nevező terrorista marta­­lóc-banda ábrándjaiban minden egykor Mohamed próféta követői által birtokolt terület (a mórok His­pániájától a budai vilajetig, vagy még ezeken is túl, Nagy Károly egykori birodalmáig) újbóli meghódí­tása szerepel, ez olyan képtelenség, hogy még fog­lalkozni sem érdemes vele. De fenyegeti Európát egy lappangó invázió, nem is annyira az új népvándorlás méretével, hanem saját gyöngeségünk, tehetetlensé­günk révén, a politikai korrektségnek nevezett szel­lemi és szóhasználati diktatúra túlsúlyra jutásával? Nem kicsinylem le a nem-európai menekültek és a könnyebb, jobb élet reményében szülőföldjüket hátrahagyó tömegek által jelentett veszélyt. Nem is a létszámukkal van a baj, hanem immár több évtize­des tapasztalat, hogy nem tudnak, nem is akarnak európaivá válni, sőt épp a már Európában született utódok egy része volt képes a befogadó országban gyilkos merényletekkel ártatlan emberek százainak életét kioltani. Nem vigasz, hogy nálunk, Magyaror­szágon egyelőre nincsenek muszlim gettók, nincse­nek gyűlölettel eltelt betelepültek. De kerítéssel és jogszabályokkal is csak ideig-óráig lehet távol tarta­ni a már a schengeni övezetben tartózkodó migrán­­sokat, hiszen nyugati és északi határunkon végképp nem szeretnénk új Vasfüggönyt emelni, és még min­den átkelőt megállítani sem akarjuk az útlevél ellen­őrzése céljából. A gond, a baj minden európait érint, és leküzdése is csak közös akarattal, közös dönté­sekkel lehetséges. Márai 1939-ben azzal a figyelmeztetéssel búcsú­zott a háborúba masírozó Európától, hogy „Nekünk, európaiaknak, közös dolgunk volt és van a földön [...] Nekünk vezetni kellett volna a világot, példát mutatni fajtáknak és nemzedékeknek. [...]Minden hatalom a miénk volt, hogy ez a földrész vezesse új ezredév felé a világot: mit kezdettünk ezzel a hata­lommal?” Ma is aktuálisak Márai szavai, de most nem 1939-et írunk, nincsenek a nagyhatalmak között iga­zán súlyos érdekellentétek, az atomfegyver ma is inkább a béke garanciája, mint a háború eszköze. Márai csak remélte, hogy „az értelem és a szolidari­tás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémural­ma,” ez ma széles körben vallott meggyőződés. Márai, a magyar hazafi, azt is tudta, hogy „ha hazafi­ak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzeti sajátja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába.” A rendszerváltozáskor majd minden gondolkodó magyar egyetértett abban, hogy a Nyugathoz tarto­zunk, és ezt kell megszilárdítani és intézményesíte­ni. Ha ma jobban látjuk a Nyugat hibáit is, próbáljuk azokat kijavítani. Egyedül nem fog sikerülni, de nem vagyunk egyedül. Jeszenszky Géza 3

Next