Béke és Szabadság, 1951 (2. évfolyam, 1-30. szám)

1951-01-01 / 1. szám

1051 LEZÁRULT a hurszadik század első esztendeje és elin­dult útjára az 1951-es esztendő. Az első ötvan év két világháborútrt. A fél évszázad utols­ó esztendeje — az 1950-es esztendejéiig elhozta volna a harmadik világháborút, ha ma is m­­g azoktól függött volna a világ, a világon élő emberek,­orú és béke sorsa, akiktől függött akkor, amikor századunk *1„ц útjára elindult. De mert ez az ötven esztendő egyben r­á temette a min­denkori háború kufárjainak, az imperti halálkereskedőknek egyeduralmát, így 1950 nem tett sort 191-­ 1939. Az amerikai imperialisták pedig sem többet, sem kevet nem vártak az 1950-es eszendőtől, mint azt, hogy m­a ne­me érünk, ne csak Korea legyen felperzselt föld, hanem az­ Kína is, talán Csehszlovákia, vagy Magyarország. Aztrták, hogy Varsó épülő új házai ismét romokban hevertes, akarták, hogy özvegyek és árvák sírásától visszhangozza a hegyek Európá­ban, hogy az emberek vére fesse pirost folyókat a világ nagyobbik felén. Azt akarták, hogy a bon,*» csak Szöul és Phenjan házai között robbanjanak, hanem „­Ьап Moszkvában és Pekingben, hogy nyirkod óvóhelyen huziik meg Budapest és Bukarest lakói, a bolgár hegyek és a kar zónák csata­­terekké változzanak. 1950 azonban nem lett 1914, nem lett Nem lett, mert mi nem engedtük. Nem lett, mert majd egyárd ember tömö­rült a békéért való harc zászlaja alá, nemiért nem akarták a szovjet emberek és a kínaiak, a koreaiak franciák, a len­gyelek és az olaszok, az indiaiak és az ont Azért fent lett, mert nem engedtük mi magyarok sem. Mert s több mint hét­­milliónyi aláírással pecsételtük meg, hogy be vagyunk lefogni a gyilkosok, a háború prófétáinak és a pró tábornokainak mocskos kezét. 1950 úgy vonul be a történelembe, hogy­­ az esztendőben indult gyilkos, pusztító reklomra a tömeggy M­­acArthur­­nevű amerikai kalandor, hatalmas hajóhaddal, rangú repülőgéppel és tankkal, amerikai zsoldosok élén egy kis népsörete, szabad­sága, puszta élete ellen. De mire az év a végére, már kiderült az is, hogy ez az esztendő nemcsak a hóhérokeai rémuralmá­nak az éve, hanem olyan év is, amelyet az inkaiak koreai veresége egyrészt, másrészt az jellemez, hogy az erei az egész világon hatal­masan megnövekedtek. 1950-ben az imperialisták Koreának azt a r épet szánták, amit Hitler Lengyelországnak, a második világhű nyitányakor. De Koreából nem lett második világháborús ■viliöldjárat. Ellen­ben Korea a feluralkodott amerikai imperializi súlyos kato­nai és politikai vereségének történelmi színhelyet. HAT HÓNAPJA birkózik MacArthur amerik elit­ csapatok, skót brigádok, török dandárok élén Kim Ir Szem­n népével. Hat hónap óta pusztít, tör, zúz, maga körül, nem ki embert, fér­fit, asszonyt és gyermeket, a földdel tesz egyenlősebb évszáza­dos nemzeti értékeket és azt is, amit az elmúlt , szabad esz­tendőben Észak-Korea népe alkotott. De a felperz koreai föld Amerika történelmének nemcsak legszégyenletesebb-g­yalázato­­sabb fejezete lett, hanem egyúttal sírja is a hóhér ínyeknek. A koreai rablóháborúnak az a tanulsága az imperial számára, hogy hiába tesznek túl Hitleren a haláltáborokk­al a gyilkolás legembertelenebb válfajaival, mindez nem segít ráj A szabad népek viszont azt tanulták a második világháborúbólogyan kell a fasiszta vadállatot térdre kényszeríteni. A koreai állóháború­nak az a tanulsága az imperialisták számára, hogy államháború Hitlerrel együtt a pokolra került. A népek pedig megtilták, hogy nincsenek többé egyedül, hogy 1950-ben már nincsen védtelen népek. A megtámadott kis ország mögött ott áll a­­ két védő emberiség cselekvő rokonszenve és ha kell, félelmes fövere. Ha nem hiszik, kérdezzék meg saját levitézlett tábornokaik mi a vé­leményük a kínai önkéntesek megjelenéséről, a falu jó koreai partjain. KÉRDÉS: MIT TANULTAK mindebből az amerika imperia­listák? A csúfos koreai vereségből milyen következtető vont le Truman, Acheson, Attlee, vagy Pleven francia mniszterek? Azt hisszük, alig többet a semminél. Hiszen, ha egyáltalán tudná­nak, vagy akarnának tanulni, tanulhattak volna Bennin testéből, Csangkaisek bukásából, tanulhattak volna a vietnami zennyes háború sorozatos imperialista kudarcaiból, a titóista kéik lelep­lezéséből. Tanulhattak volna a férfiak növekvő haragjába és az anyák átkaiból. Truman, Acheson, Attlee, az embertelen lakátok, tábornokok és politikusok azonban mindebből nem tanúik. A koreai rablógyilkosok nem mondanak le sem a rablásról sem a gyilkolásról. — jó ha ezzel tisztában vagyunk. Viszont a is jó, ha ők azzal vannak tisztában, hogy mi, akik szeretjük az életet, szeretjük a szabadságért szeretjük hazánkat, sem Truman, sem MacArthur villogó szemüvegéért nem mondunk le sem az életünk­­ről, sem szabadságunkról, sem hazánkról. 1951 -ben az imperialisták ugyanolyan elvetemült гagiógyi­­­kosok maradnak, mint­­voltak 1950-ben. Legfeljebb az 1950-es koreai pofon még elszántabbá, még ádázabbá, még vérszomjasabbá tette őket Ami nem sikerült nekik 1948-ban, nem sikerült taval­y, azt megpróbálják ismét az új esztendőben Amerikában még vannak jócskán MacArtzhurok, Európában jobboldali szociáldemokraták, déli határunkon titóista banditák. Ezért nincs okunk kételkedni benne, hogy 1951 az új provokációk, az új imperialista hitványságok, az emberiség szívének szánt újabb merényletek éve lesz. DE MINDEN OkUNK meg van rá, hogy bizonyosra vegyük — és minden­ oka meg van rá Trumarinak és cimboráinak is —, hogy 1951 a béke erői további növekedésének éve lesz. A Szovjet­­únióban a világ népeinek csodálatát kivívó eredménnyel épülnek a kommunizmus hatalmas alkotásai, egyre több lesz az iparcikk a gyárakban és gyborod a földön a Csendes óceántól az Égei tengerig, Kínától Albániáig. Egyre több lesz a villamosenergia, a szén, a vas, az acél, a gabona és egyre több lesz az ember­, aki szembefor­dul a béketábor országaiban és az imperialisták hátországaiban is az új háború örült tervével. A békestábor országaiban az embe­rek dolgos, békeszerető munkával azért­­hozzák fel a föld kincseit, azért építik a gyárakat, hogy több legyen az iskola, több legyen a lakóház, hogy szebb, boldogabb legyen az élet. Természetes do­log az azonban, hogy a vasból és az acélból nem csak eszterga­padokat, traktorokat és ekéket lehet kovácsolni, hanem fegyvert is. Az atombomba nem amerikai monopólium. Ki olyan ostoba, hogy azt gondolja: a tank és a repülőgép viszont az? Kérdezzék fő meg­­csak Hitler volt tábornokait, akiket most vesznek át Nyugat- Németorsz­ágban a fasizmus egyéb »szellemi« örökségével együtt. Malmstein és Guderian bizonyára tanulságos dolgokat mondhat el erről Trumannak és tábornokainak. 1951 KÜSZÖBÉN mi magyarok is szétnézünk a hazában, amelyet a mi dolgos kezünk erősít szüntelen. Nagy tervekkel indulunk az új esztendőben. Az ötéves terv első évének alkotásai mellé oda akarjuk állítani azokat, amelyeket az idén szándékozunk létrehozni. Számba vesszük, amit alkottunk és azt is, amit ezután akarunk alkotni. Mi­ most erősebbek vagyunk, mint tavaly vol­tunk, vagy tavaly előtt. De nemcsak úgy erősödtünk, hogy több a gyárunk, több az iskolánk, vasútunk, hogy több a traktorunk és szenünk, hanem úgy is, hogy megacélosodott szívünkben szabad­ságunk megvédésének, békénk megvédésének szent gom­dolata. Az új esztendőben az a tervünk, hogy még több gyárat, iskolát és vasutat, még több traktort és szenet adjunk hazánknak. De ezzel együtt az is szándékunk, hogy megkettőzzük erőinket, gyarapodó épülő hazánk megvédésére. Most az új esztendő küszöbén körül­nézünk az országban, munkások és parasztok, orvosok és hivatal­nokok, katolikusok és nemkatolikuso­k, idősek és fiatalok, asszo­nyok és férfiak. Egy pillanatra felidézzük magunkban, tört derekú hídjaink, komfonszagattó­ házaink, vérző hazánk emléké. Emléke­zünk a háború csapásaitól áj­ult­an heverő városainkra és fal­­vainkra, a bomba tölcsérre, a kiégett gyár udvarán és a letört­­koronájú fákra az országutak mentén. És gondolatban ott járunk a fehérre és sárgára, rózsaszínre és kékre meszelt­ falusi házacskák között, ahol azóta kigyulladt a villany, meleg nyugodt fénye. Végignézünk a Váckúton, hogy ontják a füstöt régi és új gyáraink magas kéményei, megállunk egy percre a miskolci Széchenyi­ utca, a debreceni Vöröshadsereg­ útja, vagy akár Buda­pesten a Lennin-körút sarkán, nézzük a lüktető életet, a téli estéken a­z" egy­re növekvő" forgalmat. Az új­ esztendő küszöbén bele­nézünk eg­vtánsaink, barátaink, honfi­társaink szemébe. És a sok­­millió magyar szempár azt mondja a barátnak: testvéri szeretet­tel és ellenségnek méltóságteljes haraggal: »Nézzétek­­meg, amit itt láttok, azt mi emeltük a romok helyén, a mi két kezünk munkája, mérnökeink terve, munkásaink és parasztjaink szor­galma, asszonyaink és lányaink önfeláldozó hazaszeretete vará­zsolta elő mindezt barátaink támogatásává! Nem ment könnyen. Sok volt a nehézség, a baj, sok álmatlan éjtszaka, sok nagy erőfeszítés va­n a mi új, szép alkotás­aink m­­ögött De szeretjük hazánkat és ezért legyőztük ezeket a nehézségeket. Most tovább akarunk építeni. A régi bajok nincsenek már többé, de azért ma is van elég gond, elég akadály. Legyőzzük ezeket is. Szent elhatározásunk, hogy amit építünk, meg is védjük. 1951 szá­munkra is új alkotások és békemozgalmunk további erősödésének éve lesz... GÁl. GYÖRGY

Next