Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-05 / 1. szám

StÍZIVA A BÉKÉBEN A felszabadulás utáni idők újévi nyilat­kozatait, cikkeit, köszöntőit eddig mindig be­árnyékolta a földkerekség valamely pontján dúló háború távolabbi vagy közelebbi fenye­getése. Az idén először beszélhettünk az esz­tendő fordulóján békéről: 1954-ben valóban elhallgattak mindenütt a fegyverek. De a nyugati imperialisták­­­újévi köszöntője**, a párizsi egyezmény ratifikálása újra elvette az emberektől a béke örömét. Új háborúval fenyeget Nyugat-Németország felfegyverzése és ezúttal nem is a tőlünk távoleső Ázsiá­ban, de itt, a mi kultúrközpontnak mondott, két háború által meggyötört Európánkban. Azokban, akik legtöbbet szenvedtek, felto­lultak a régi, kínzó kérdések: — Hát sohasem lesz ennek vége? — Elkerülhetetlen-e valóban a végső sza­kítás? — Vége van hát a tárgyalások időszaká­nak? A Telenews amerikai híradó vezetője nem pontosan ezeket kérdezte, de a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, G. M. Malenkov válaszai sok-sokmillió aggódó embernek fe­leltek újévkor. A fenti kérdésekre is választ adnak az itt idézett, kiragadott mondatok. — Ami a Szovjetuniót illeti... kész to­vábbra is minden tőle telhetőt elkövetni a Szovjetunió és az Egyesült Államok tartós és szilárd békés kapcsolatainak biztosítása, a fennálló nézeteltérések rendezése érdekében, feltételezve, hogy az Amerikai Egyesült Ál­lamok részéről is ugyanilyen készség nyilvá­nul meg. — Hogy ki lehessen küszöbölni a feszült­séget a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyából, szilárd alapot lehessen terem­teni országaink békés együttműködésének ss­ G. M. MAt.fcNK.OV, a Szovjetunió Miniszter­tanácsának elnöke keres fejlesztéséhez, véget kell vetni a német mi­li­tarizmus talpra állítását célzó politiká­nak ... — A Szovjetuniónak az atomfegyver kér­désében elfoglalt álláspontja jól ismeretes. A Szovjetunió az atomfegyver feltétlen eltiltá­sát, az államok fegyverzetéből való teljes ki­vonását és egy megfelelő egyezmény végre­hajtása fölötti szigorú nemzetközi ellenőrzés létrehozását kívánja. És a bátrabbak, tisztánlátóbbak, akik tud­ják, hogy minden háborút emberek vívnak egymással, tehát az emberek meg is tudják kitörését akadályozni, tudni akarják, mit te­gyenek a háború ellen. Malenkov szavai ki­­nek-kinek megmutatják a békéhez vezető utat is: — Most minden népnek különösen nagy éberséggel kell figyelnie az agresszív körök mindennemű próbálkozásait. Most nincs fon­tosabb feladat, mint egyesíteni minden ország népeinek erőfeszítéseit a béke és a nemzet­közi biztonság biztosítása érdekében. Nekünk, magyaroknak ez annyit jelent­ to­vább, szilárdan előre a júniusi úton, mert csak ezzel biztosíthatjuk dolgozó népünk egy­ségét, mert ez jelenti véderőnk megerősíté­sét, a legnagyobb hozzájárulást a mi részünk­ről a békéhez és a nemzetközi biztonsághoz. Aki lazítja a munkafegyelmet, bontja a nép törvényeit és egységét, ahol akarva-neon­­akarva akadályozza népünk gazdasági, politi­kai, kulturális fejlődését, a nép akaratának, alkotó­készségének érvényre jutását, az árt a világbéke ügyének is. Aki ingadozás nélkül jár a júniusi úton, bárhol tevékenykedjék, a békéért is dolgo­zik. Február 26—27: IV. magyar békekongresszus Az Országos Béketanács elnöksége január 3-án délután ülést tartott. Andics Erzsébet, a Béke Világtanács tagja, az Országos Béketanács elnöke nyitotta meg az ülést, majd Bugár Jánosné, az Országos Béketanács titkára ismertette a magyar békemo­zgalom előtt álló feladatokat, s a Nyugat-Németország felfegyverzését el­ítélő széleskörű tiltakozó kampány eddigi eredményeit. Az elnökség elhatározta, hogy 1955 február 26—27-re Budapestre összehívja a IV. magyar békekongresszust. Az Országos Béketanács elnöksége megállapította, hogy a békebizottságok, a magyar békeharcosok hazánk erősítésével, népi egységünk továbbszilárdításával, a német militarizmus feltámasztása elleni tiltakozó kampány fokozásával készülhetnek a legjobban a IV. magyar békekongresszusra. •------tyántib !- Itt, a Quai d’Orsay falai mögött két órája folyik a szavazás. Képviselők számolnak, újságírók kötnek fogadásokat. Kint, a tömeg szívszorongva, visszafojtott lélegzettel figyeli őket. És még mielőtt az emelvényről Le Troquer kihirdette volna az eredményt, már elterjedt köztünk, szájról szájra járt a két szám: 287—260. Mégis a Marseillaise-t énekeljük. Mindenki velünk harsogja. A 287 képviselő bizonyára hallgat. Mi viszont ezt kiáltjuk: — Nem adunk fegyvert a hitleristáknak! Egy ápolónő mellettem: — Azért sincs vége! Mi is számítunk még! Igaza van, manapság az ilyen szavazással nem érnek véget a dolgok. Bárhogy döntöttek a falak mögött, ez a tömeg, itt, ez Franciaország lelke. * Ajtóról ajtóra jártunk és három és félmillió aláírást gyűjtöt­tünk így össze a német fegyverek ellen. És mennyi távirat és mennyi levél és küldöttség és figyelmeztetés! Mintha ma volna, emlékezem december 20-ra:­­König tábornok urat keressük... Képviselő úr! A mi küldöttségünkhöz három vak ember is csatla­kozott, az ön egykori hadosztályának katonái voltak, nézze meg jól őket és gondolkozzon el, hogyan szavaz aztán!« Köztünk volt Sa­­nonné asszony, akinek negyven családtagja halt meg Oradourban, amikor a hitleri SS-zászlóaljak »»ellátogattak oda«. És Mendes-France most azt mondja ezeknek az embereknek: viselkedjünk komolyan és adjunk újra fegyvert a fasisztáknak, mert külföldi szövetségeseink így akarják. Hát ezeknek a szövetségeseknek, meg neki, meg a 287-nek is szól a mi dalunk, a Marseillaise. Azt harsogja, hogy mi nem tartjuk lezártnak az ügyet. Harcolunk tovább, keményebben, el­szán­tabban, mint eddig,a német felfegyverzés ellen Franciaorszá­gért, a világ békéjéért. Boldog újévet, szép hazám! J­ean-Pierre Chabrol­ ett, a Gellérthegyen vívtam újév délutánján az első kócsa­­-ó­tát kislányommal, ördög vigye el, de elpuhul az ember, a har­madik golyónál már kesztyűt kellett húzni, úgy fázott a kezem. Be kellene vonulni gyakorlatra, vagy valami más testi-lelki edzést kitalálni — elpuhultam újabban. Hlazamenet elolvastam a Humanitéban ezt a párizsi tudósí­tást. Kislányomnak nincsenek emlékei a háborúról, nem tud sem­­miről, még hároméves sincs. — Mit olvasol? — kérdi most is, mert annyit mindenesetre tud, hogy ha újság van a kezemben, abból mese születik előbb­­utóbb. — Vak bácsikról, majd otthon mesélek róluk — intem le, de ő erősebb, mint mindig. — Mesélj a vak bácsikról — unszol. Elkezdem. I»——* (s)t ( cLclix&yt —■“■—­I | * — Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy ház, ahol sok olyan ember ült, aki nem látott semmit, mert nem volt szeme. — Én látok — vág közbe Zsuzsi. — Igen, de vannak vak emberek is. Még olyan is van, aki nem is akar látni, mert fél, hogy a tükörben meglátja, milyen­ csúnya. — Én szép vagyok — mondja Zsuzsi. Bosszant, ha mások "átpolitizálják" a meséket, ezért a csá­bító párhuzam helyett gyors fordulattal befejezem. Jött a tündér és látóvá tette a vakokat. Lányom még megelégedett a befejezés­sel. Tíz év múlva azonban már biztosan ezt mondaná: — Apukám, ilyen tündérek nincsenek. Könnyű volna a mi dol­gunk, ha csodával lehetne látóvá tenni a vakokat. Akkor már nagy lesz, sok mindent tud a háborúkról. Hiszem, hogy csak az iskolából és mesékből. Ehhez azonban az kell, hogy velem együtt a sok-sok szülő se higyjen a tündérekben, csak egycsapásra látóvá teszik a nem­­látókat, csak önmagában, a saját erejében, igazában, mint azok, ott a Quai d’Orsayn, a párizsi egyezmény megszavazásának nehéz perceiben, kékre-zöldre fagyva, de kitartva a végsőkig. Boldog újévet, kislányom, szép hazám! ! Máté György

Next