Béke és Szabadság, 1956. július-október (6. évfolyam, 27-42. szám)
1956-08-01 / 31. szám
MÁTRAI-BETEGH BÉLA: A NÉVJEGY Bécs névjegyen mutatkozik be, mint egy régivágású, udvarias gavallér, aki kétkedve bár, mégis őrzi az egykori társasági formákat. A névjegy nem merített papiros, hanem merített, hófehér márvány s friss arany betűivel minden házon ott ragyog, amelynek akár csak nyúlfarknyi történelmi múltja van. Tehát nemcsak az olyan nagy, látványos és közismert műemlékeket jelöli meg s mondja el röviden a jelentőségüket, mint a Burg vagy a Karlskirche, hanem az olyan rejtetteket és szerényeket is, mint például a Sonnenfels utcai Hildebrandt Haus a Stefansdom mögötti patinás negyedben a XVIII. századból, vagy a »Der liebe Augustin«-hoz címzett, 500 éves fogadó és muzeális söntés a Fleischmarkton. Minden ilyen tábla alján refrénként visszatér a kőbevésett jelszó: »Wien — eine Stadt stellt sich vomn — »Bécs — egy város bemutatkozik.« Kinek? Mindenkinek. Maguknak a bécsieknek is, akik csak mostanában kapták vissza végre városukat a háborús romoktól, s így az eredeti formájukban helyreállított, régi épületeken úgy dereng a múlt, mint a fiatal hajnal. De elsősorban a külföldieknek kíván bemutatkozni Bécs, s ezt a titkos szándékot valósággal kikiabálja. Az egész főváros, de egész Ausztria is messzire hangos az igyekezettől, mintha láthatatlan megafonokból egy hang állandóan darálná a lakosság fülébe az ország legfőbb törekvését: idegenforgalom, idegenforgalom! idegenforgalom! Ez a cél a bécsiekben az ismert kedélyen kívül fölnevelt új tulajdonságokat is: a tisztaságot és előzékenységet. A Graben, de a Mariahilferstrasse is, a belvárosi cukrászda és a badeni országút mentén a sűrű benzinkutak közé kerekített minden apró eszpresszó szinte steril, mint egy műtő. Az 1 schilling 90-es, drága villamosjegyeket tépkedő kalauz, a rendőr, a postás, az 1 schilling 50-es banánt árusító sarki kofa és a járókelő olyan hivatásosan udvarias idegenhez is, honfitársához is, mint a Sacher portása vagy pincére. Elképzelhető, milyen előzékeny akkor maga a portás vagy a pincér a Sacher-szállóban! Mindez a névjegyhez tartozik, amelyen egy város bemutatkozik. KÉT ARC De nem véletlenül használtam az imént azt a kissé zavaros képet, hogy »a régi épületeken úgy dereng a múlt, mint a fiatal hajnalt. A múlt általában mindent szelíd, alkonyati fényekbe szokott vonni s a hagyomány rendszerint finom porréteg a dolgokon. Bécsben nem. Bécsben a hirtelenül restaurált, újkeletű múlt szinte lekukorékol a történelmi emlékekről, a patina pedig úgy fog még, mint a friss olajfestés. Repubikánus gondolkodás és szentimentális császárkultusz vegyül el egyazon bécsi átlagpolgár belső világában s ez a diszharmonikus vegyület az egész várost egy kicsit felemássá teszi. Nemcsak ez azonban. Bécs kapott egy erős amerikai oltást s az új szérum nagyon szervetlenül, nagyon feldolgozatlanul száguldozik a város ereiben. Ha megkérdeznék, milyen anyagból is van Bécs, a bécsi ember, a bécsi városkép, a bécsi élet, hirtelen csak így tudnék felelni: csipkéből és nylonból. A Hoher Markt ódon ablakaiból úgy lobognak a nyári szélben a könnyű függönyök, mintha a ház mögöttük tejszínhabbal volna töltve. Néhányszáz méterrel arrébb a Kärtnerstrasse kirakatainak pedig az őrlőn, a plasztik, a nylon: a műanyag ad valami hűvösen műszaki, gusztusos és emészthetetlen jelleget. Az Opennringen, az Opera előtt, hosszú sorban állnak a fiákerek, tíz lépéssel arrébb, az Albert Platzon tömör park radarral felszerelt személygépkocsikból. Az udvarokon zongoraverklin ketyeg és gitáron peng Schubert, minden sarki büfében pedig áll egy zeneautomata, amely 1 schillingért kiemel üveg alatt egy longplay-lemezt a lemeztárból, ráteszi a korongra, ráemeli a pick-upot s öt percig játssza a nyomógombbal kiválasztott jazz-számokat. Dirndli és koktélruha, ninoflex-öltöny és tiroli bőrnadrág — egy osztrák Krúdy és egy amerikai Verne képzeletvilága keveredik el egymással igen izgalmasan és érdekesen s nagyon fárasztóan. Kereskedői hagyományt és új divatot a legkedvesebben, szinte meghatóan összeolvasztani — vagy legalábbis megpróbálni — egy Meinl-üzletben láttam. A Meinl-alkalmazottak mindenütt a világon, ahol a cégnek lerakatai vannak, még most is ugyanolyan tejcsokoládészínű köpenyben szolgálnak ki, mint a régi pesti Meinl-boltokban valaha. A férfisegédek azonban az idén, jeléül annak, hogy a cég »lépést tart a divattal«, a hosszú barna nyakkendő helyett barna csokrot viselnek. A kávé, a tea, a kakaó ugyanaz, csak a citromot csomagolják nylonzacskóba, a mandarinszörpöt töltik törhetetlen plasztik-üvegbe — csokornyakkendőben. IDŐ A zaklatott életiramot nemcsak az jelzi, mint egy megkergített óramutató, hogy rengeteg úgynevezett Roller — nálunk: robogó — cikázik az autók közt. (Ültem egyen s mikor egy negyedóra múlva leszálltam róla, úgy éreztem, életveszélyből szabadultam.) Hanem az is, hogy a bécsiek babonásan tisztelik az időt és hivatalosan, a szó szoros értelmében adóznak neki, mint egy bálványnak. Mindjárt megmondom, hogyan. A telefonszámlát például nem a beszélgetések száma, hanem ideje szerint nyújtja be a posta. Az előfizetőknek volt egy hónapban összesen ennyi meg ennyi órányi beszélgetése. Az utcai fülkében felszerelt idegesítő óra szerint öt percig lehet beszélni 1 schillingért, akár egymásután több számmal is, öt perc után a készülék szétkapcsol. A praktikus és kellemetlen rendszer meggátolja, de legalábbis megdrágítja a trécselést, s mintha nem is abban a városban vezették volna be, ahol a Terefere-polka született. Azokat a mozgólépcsőket, amelyeket az Operánál, a Ring alatti Opempassage nevű új aluljáróhoz építettek , s amelyeket végül sem sikerült megszámlálnom: négy van-e belőlük, vagy hat, esetleg nyolc, mert az aluljáró középpontjában álló, tortaalakú, üveg Rondo-eszpresszó köré, körben épültek s a lenti üzletek kirakatüvegeiben úgy tükröződnek, hogy sose tudtam, a tükörképüket látom-e, vagy a valódi mozgólépcsőt — a bécsiek közül kevesen használják, mert lassú nekik. Inkább az álló lépcsőn futnak fel-le s a játékot hagyják az időseknek és a külföldieknek. BADEN ÉS GRINZING Nem szándékosan lestem a Bécsben töltött négy nap alatt a város kétféle és össze nem hangzó arculata . Nem kerestem az ellentmondásokat, de ez ellentét — a régi, nyugodt szívdobogású város és a feketekávéval, üzlettel és pénzhajszával stimulált város ellentéte, a hangulatok, az életvitel ellentéte — keresetlenül is és tolakodóan minduntalan megmutatkozott. Arról nem is akarok beszélni, hogy a rulettasztalok, körmönfont szerencsegépek és a baccarat Badenje s a srammlizenés, tarkaabreezos »heurigerek« Grinzingje hogyan néz szembe egymással, s hogyan süti le az utóbbi kispénzű, polgári népe a szemét az előbbi esténként ezreket kockáztató szerencselovagjai előtt Persze, Grinzingben is van már valami kedvesen agyafúrt, valami modern és üzleties, de az elnépesedés itt veszélytelen. Az asztalokon burában szelíd gyertya lobog, viszont a kertre hajló lombokat rejtett villanyfény festi smaragdzöldre s a vendég elé tett, állványra szerelt, két-háromliteres lopó alján ügyes, rugós szög van, amely nyomásra teleereszti borral a poharat. Egy automata büfé és egy százados kiskocsma szövetkezése ez a hangulat érdekében. De egy-két szót hadd mondjak a szerelemről, már amennyi kilátszik belőle. Láttam a Práter kertjében s a Riesenradon, mozikban és a régi Hofgarten éjszakai hársai alatt kéza kézben összehajolni párakat, s ez a naiv együttlét olyan emberi volt, olyan vonzó és poétikus. De az éjfél utáni Karrnerstrassét, amely a színes neontól ilyenkor is nappali fényben szikrázik, mégis beárnyalja az üzletszerű szerelem, amely ugyancsak automatikusan működik, mint a zenegép, csakhogy 100 schillingre. Sőt, itt is hódít már a motorizálás: van nő, aki autóján sétál fel-alá a belvárosban s a benzinköltség a tarifát duplára emeli. Baden és Grinzing, a nylon és a csipke, a jazz és Strauss ellentéte a szerelemben is jellemzi a mai Bécset, amely talán csak kedélyében maradt meg igazán olyannak, amilyennek a világ valaha megismerte. KEDÉLY Egy Rotenturmstrasse-i üzlet fiatal kifutója — Tomi — száguldozott velem egy délelőtt rolleren végig a városon. A hátborzongató utat — amelyet már említettem — a kedély tette elviselhetővé. Tomit végig a Grabenen, a Kehlmarkton, a Rangén minden rendőr ismerte: — Grüss Gott, Tomi! — kiabáltak utána, valahányszor szabálytalanul fordult vagy előzött (s gondolom, mindig szabálytalanul csinálta) s ő minden rendőrnek visszaöntett: — Grüss Gott, Hansi! Grüss Gott, Peter! Grüss Gott, Willi! De ez csak a mosoly a város arcán s úgyszólván mindig itt virít rajta. A nagy nevetés akkor robbant ki Bécsben, mikor az új osztrák hadsereget kezdték toborozni. Kiderítették — persze a fürge és szapora bulvárlapok derítették ki és derítették is fel vele Bécset —, hogy az első jelentkező a katonasághoz egy Angst nevű ember volt. Angst „ Félelem — volt hát miit nevetni ezen a mulatságos véletlenen a kávéházakban s még a Kriegsministerium barokk falai közt is. A könnyen oldódó, barátságos kedély sokféle apró jelével mutatkozik be Bécs az idegennek s ezek a jelek legalább olyan mélyre vannak vésve az ottani emberek alaptermészetébe, mint a műemlékeiket megjelölő márványtáblákra az a bizonyos, visszatérő jelmondat, amely Bécs új névjegyén áll. — Bécsi naplótöredék 1956 júliusából — A régi: a gumirádler Az új: a robogók