Béke és Szabadság, 1956. július-október (6. évfolyam, 27-42. szám)

1956-08-01 / 31. szám

MÁTRAI-BETEGH BÉLA: A NÉVJEGY Bécs névjegyen mutatkozik be, mint egy régivágású, udvarias gavallér, aki kétkedve bár, mégis őrzi az egykori társasági formá­kat. A névjegy nem merített papiros, hanem merített, hófehér márvány s friss arany betűi­vel minden házon ott ragyog, amelynek akár csak nyúlfarknyi történelmi múltja van. Te­hát nemcsak az olyan nagy, látványos és köz­ismert műemlékeket jelöli meg s mondja el röviden a jelentőségüket, mint a Burg vagy a Karlskirche, hanem az olyan rejtetteket és sze­rényeket is, mint például a Sonnenfels utcai Hildebrandt Haus a Stefansdom mögötti pati­nás negyedben a XVIII. századból, vagy a »Der liebe Augustin«-hoz címzett, 500 éves fo­gadó és muzeális söntés a Fleischmarkton. Minden ilyen tábla alján refrénként visszatér a kőbevésett jelszó: »Wien — eine Stadt stellt sich vomn — »Bécs — egy város bemutatko­zik.­« Kinek? Mindenkinek. Maguknak a bécsiek­nek is, akik csak mostanában kapták vissza végre városukat a háborús romoktól, s így az eredeti formájukban helyreállított, régi épü­leteken úgy dereng a múlt, mint a fiatal haj­nal. De elsősorban a külföldieknek kíván be­mutatkozni Bécs, s ezt a titkos szándékot valósággal kikiabálja. Az egész főváros, de egész Ausztria is messzire hangos az igyeke­zettől, mintha láthatatlan megafonokból egy hang állandóan darálná a lakosság fülébe az ország legfőbb törekvését: idegenforgalom, idegenforgalom! idegenforgalom! Ez a cél a bécsiekben az ismert kedélyen kívül fölnevelt új tulajdonságokat is: a tisz­taságot és előzékenységet. A Graben, de a Mariahilferstrasse is, a belvárosi cukrászda és a badeni országút mentén a sűrű benzinkutak közé kerekített minden apró eszpresszó szinte steril, mint egy műtő. Az 1 schilling 90-es, drága villamosjegyeket tépkedő kalauz, a rendőr, a postás, az 1 schilling 50-es banánt árusító sarki kofa és a járókelő olyan hivatá­sosan udvarias idegenhez is, honfitársához is, mint a Sacher portása vagy pincére. Elkép­zelhető, milyen előzékeny akkor maga a por­tás vagy a pincér a Sacher-szállóban! Mindez a névjegyhez tartozik, amelyen egy város bemutatkozik. KÉT ARC De nem véletlenül használtam az imént azt a kissé zavaros képet, hogy »a régi épületeken úgy dereng a múlt, mint a fiatal hajnalt. A múlt általában mindent szelíd, alkonyati fé­nyekbe szokott vonni s a hagyomány rend­szerint finom porrét­eg a dolgokon. Bécsben nem. Bécsben a hirtelenül restaurált, újkeletű múlt szinte lekukorékol a történelmi emlékek­ről, a patina pedig úgy fog még, mint a friss olajfestés. Repubikánus gondolkodás és szenti­mentális császárkultusz vegyül el egyazon bécsi átlagpolgár belső világában s ez a disz­harmonikus vegyület az egész várost egy ki­csit felemássá teszi. Nemcsak ez azonban. Bécs kapott egy erős amerikai oltást s az új szérum nagyon szervet­lenül, nagyon feldolgozatlanul száguldozik a város ereiben. Ha megkérdeznék, milyen anyagból is van Bécs, a bécsi ember, a bécsi városkép, a bécsi élet, hirtelen csak így tud­nék felelni: csipkéből és nylonból. A Hoher Markt ódon ablakaiból úgy lobognak a nyári szélben a könnyű függönyök, mintha a ház mögöttük tejszínhabbal volna töltve. Néhány­­száz méterrel arrébb a Kärtnerstrasse kiraka­tainak pedig az őrlőn, a plasztik, a nylon: a műanyag ad valami hűvösen műszaki, gusz­tusos és emészthetetlen jelleget. Az Opennrin­­gen, az Opera előtt, hosszú sorban állnak a fiákerek, tíz lépéssel arrébb, az Albert Platzon tömör park radarral felszerelt személygépko­csikból. Az udvarokon zongoraverklin ketyeg és gitáron peng Schubert, minden sarki büfé­ben pedig áll egy zeneautomata, amely 1 schil­­lingért kiemel üveg alatt egy longplay-lemezt a lemeztárból, ráteszi a korongra, ráemeli a pick-upot s öt percig játssza a nyomógombbal kiválasztott jazz-számokat. Dirndli és koktél­ruha, ninoflex-öltöny és tiroli bőrnadrág — egy osztrák Krúdy és egy amerikai Verne képzeletvilága keveredik el egymással igen iz­galmasan és érdekesen s nagyon fárasztóan. Kereskedői hagyományt és új divatot a leg­kedvesebben, szinte meghatóan összeolvasz­tani — vagy legalábbis megpróbálni — egy Meinl-üzletben láttam. A Meinl-alkalmazottak mindenütt a világon, ahol a cégnek lerakatai vannak, még most is ugyanolyan tejcsokoládé­­színű köpenyben szolgálnak ki, mint a régi pesti Meinl-boltokban valaha. A férfi­segédek azonban az idén, jeléül annak, hogy a cég »lé­pést tart a divattal«, a hosszú barna nyak­kendő helyett­­ barna csokrot viselnek. A kávé, a tea, a kakaó ugyanaz, csak a citromot csomagolják nylonzacskóba, a mandarinször­pöt töltik törhetetlen plasztik-üvegbe — cso­kornyakkendőben. IDŐ A zaklatott életiramot nemcsak az jelzi, mint egy megkergített óramutató, hogy renge­teg úgynevezett Roller — nálunk: robogó — cikázik az autók közt. (Ültem egyen s mikor egy negyedóra múlva leszálltam róla, úgy éreztem, életveszélyből szabadultam.) Ha­nem az is, hogy a bécsiek babonásan tisztelik az időt és hivatalosan, a szó szoros értelmében adóznak neki, mint egy bálványnak. Mindjárt megmondom, hogyan. A telefon­­számlát például nem a beszélgetések száma, ha­nem ideje szerint nyújtja be a posta. Az előfi­zetőknek volt egy hónapban összesen ennyi meg ennyi órányi beszélgetése. Az utcai fül­kében felszerelt idegesítő óra szerint öt percig lehet beszélni 1 schillingért, akár egymás­után több számmal is, öt perc után a ké­szülék szétkapcsol. A praktikus és kellemet­len rendszer meggátolja, de legalábbis meg­drágítja a trécselést, s mintha nem is abban a városban vezették volna be, ahol a Terefe­­re-polka született. Azokat a mozgólépcsőket, amelyeket az Operánál, a Ring alatti Opempassage nevű új aluljáróhoz építettek , s amelyeket végül sem sikerült megszámlálnom: négy van-e be­lőlük, vagy hat, esetleg nyolc, mert az alul­járó középpontjában álló, tortaalakú, üveg Rondo-eszpresszó köré, körben épültek s a lenti üzletek kirakatüvegeiben úgy tükröződ­nek, hogy sose tudtam, a tükörképüket lá­tom-e, vagy a valódi mozgólépcsőt — a bé­csiek közül kevesen használják, mert lassú nekik. Inkább az álló lépcsőn futnak fel-le s a játékot hagyják az időseknek és a külföl­dieknek. BADEN ÉS GRINZING Nem szándékosan lestem a Bécsben töltött négy nap alatt a város kétféle és össze nem hangzó arculata . Nem kerestem az ellent­mondásokat, de ez ellentét — a régi, nyugodt szívdobogású város és a feketekávéval, üzlet­tel és pénzhajszával stimulált város ellentéte, a hangulatok, az életvitel ellentéte — kere­setlenül is és tolakodóan minduntalan meg­mutatkozott. Arról nem is akarok beszélni, hogy a rulett­asztalok, körmönfont szerencsegépek és a baccarat Baden­je s a srammlizenés, tarka­­abreezos »heurigerek« Grinzingje hogyan néz szembe egymással, s hogyan süti le az utóbbi kispénzű, polgári népe a szemét az előbbi es­ténként ezreket kockáztató szerencselovagjai előtt Persze, G­rinzingben is van már valami kedvesen agyafúrt, valami modern és üzleties, de az elnépesedés itt veszélytelen. Az asztalo­kon burában szelíd gyertya lobog, viszont a kertre hajló lombokat rejtett villanyfény festi smaragdzöldre s a vendég elé tett, állványra szerelt, két-háromliteres lopó alján ügyes, rugós szög van, amely nyomásra teleereszti borral a poharat. Egy automata­ büfé és egy százados kiskocsma szövetkezése ez a hangu­lat érdekében. De egy-két szót hadd mondjak a szerelem­ről, már amennyi kilátszik belőle. Láttam a Práter kertjében s a Riesenradon, mozikban és a régi Hofgarten éjszakai hársai alatt kéz­­a­ kézben összehajolni párakat, s ez a naiv együttlét olyan emberi volt, olyan vonzó és poétikus. De az éjfél utáni Karrnerstrassét, amely a színes neontól ilyenkor is nappali fényben szikrázik, mégis beárnyalja az üzlet­szerű szerelem, amely ugyancsak automati­kusan működik, mint a zenegép, csakhogy 100 schillingre. Sőt, itt is hódít már a motori­zá­­lás: van nő, aki autóján sétál fel-alá a bel­­­városban s a benzinköltség a tarifát duplára emeli. Baden és Grinzing, a nylon és a csipke, a jazz és Strauss ellentéte a szerelemben is jel­lemzi­ a mai Bécset, amely talán csak kedé­lyében maradt meg igazán olyannak, amilyen­nek a világ valaha megismerte. KEDÉLY Egy Rotenturmstrasse-i üzlet fiatal kifutó­ja — Tomi — száguldozott velem egy délelőtt rolleren végig a városon. A hátborzongató utat — amelyet már említettem — a kedély tette elviselhetővé. Tomit végig a Grabenen, a Kehlmarkton, a Rangén minden rendőr is­merte: — Grüss Gott, Tomi! — kiabáltak utána, valahányszor szabálytalanul fordult vagy előzött (s gondolom, mindig szabálytala­nul csinálta) s ő minden rendőrnek visszaön­­tett: — Grüss Gott, Hansi! Grüss Gott, Peter! Grüss Gott, Willi! De ez csak a mosoly a város arcán s úgy­szólván mindig itt virít rajta. A nagy nevetés akkor robbant ki Bécsben, mikor az új osztrák hadsereget kezdték to­borozni. Kiderítették — persze a fürge és sza­pora bulvárlapok derítették ki és derítették is fel vele Bécset —, hogy az első jelentkező a katonasághoz egy Angst nevű ember volt. Angst „ Félelem — volt hát miit nevetni ezen a mulatságos véletlenen a kávéházakban s még a Kriegsministerium barokk falai közt is. A könnyen oldódó, barátságos kedély sok­féle apró jelével mutatkozik be Bécs az ide­gennek s ezek a jelek legalább olyan mélyre vannak vésve az ottani emberek alaptermé­szetébe, mint a műemlékeiket megjelölő márványtáblákra az a bizonyos, visszatérő jelmondat, amely Bécs új névjegyén áll. — Bécsi naplótöredék 1956 júliusából —­ ­A régi: a gumirádler Az új: a robogók

Next