Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-01 / 127. szám

Gazdasági tárgyalások a Szovjetunió és az NDK között Moszkva (TASZSZ) A Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság kormányküldöttsége kedden este Moszkvában jegyzőkönyvet írt alá a két ország gazdasági kapcsolatainak az 1962—1965-ös esztendőkre szóló további fejlesztéséről. Mint a Moszkvában közzétett hivatalos közlemény rámutat, a moszkvai tárgyalásokon megvizsgálták a két ország gazdasági terveinek még szorosabb összehangolását. E kérdések megvitasa során a küldöttségek a nemzetközi szocialista munkamegosztás további elmélyítésének, a természeti adottságok, a termelő apparátus és a munkaerőforrások jobb kihasználásának szükségességéből indultak ki, szem előtt tartva a Szovjetunió és a Ném Demokratikus Köztársaság népgazdasága további fejlesztésének és az egész megszi-szocialista világrendszer fordításának érdekeit. A tárgyalások eredményeként a küldöttségek megegyeztek a kölcsönös áruszállítások kibővítésében. A Szovjetunió azért, hogy támogatást nyújtson a Német Demokratikus Köztársaságnak népgazdasága szempontjából jelentős vasipari, energetikai és egyéb termelési kapacitások üzembe állításának meggyorsításához, segíti a Német Demokratikus Köztársaságot egész sor technikai kérdés megoldásában. A jegyzőkönyv aláírása után Anasztasz Mikojan, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese fogadást adott, amely meleg baráti légkörben folyt le. (MTI) Megérkezett Prágába a Lengyel Egyeslt Munkáspárt küldöttsége Prága (TASZSZ) Kedden Prágába érkezett a Lengyel Egyesült Munkáspárt küldöttsége Zenan Kliszkonak, a LEMP Politikai Bizottsága tagjának, Központi Bizottsága titkárának vezetésével. Kedden megkezdődtek a tárgyalások a két testvérpárt kapcsolatainak szélesítéséről és tapasztalatcseréjéről. (MTI) népújság Jó orvosok lennének — Gyermekkorom leghőbb vágya volt, hogy majdan enyhítem az emberek szenvedését, életeket ragadok ki a halál karmai közül — vallotta egyszer szívből, szépen egyik orvos ismerősöm, mikor szóba került, hogy mi késztette őt arra, hogy gyógyítson. Azóta valahányszor olyan orvossal beszélgettem, akit társai, betegei egyaránt becsülnek és szeretnek, s beszélgetésünk végén megkérdeztem, mikor döntötte el magában, hogy erre a közérdekű és felelősségteljes pályára lép, a válasz — legtöbb esetben — azonos volt: — Gyermekkoromban. Nemrég olvashattuk az újságban, hogy fiatal pesti orvosok — vagy tizenketten —, zsebükben a friss diplomával, otthon ülnek, családjuk nyakán élősködnek, vagy jobbik esetben olyan munkakörben dolgoznak, amelynek az orvosi hivatáshoz semmi köze. Hogy miért cselekszik? Mert egy részük nem akar „vidékre menni”, más részük pedig még ott helyben, a fővárosban is legfeljebb a neki tetsző kórházban, klinikán hajlandó működni. Olyanokról van szó, akiket minden, csak éppen nem az orvosi hivatás vállalása, nem az emberek gyógyításának a vágya vitt — vagy sodort — erre a pályára. Károkozás ez az államnak, kár azoknak az őszintén orvossá lenni szándékozóknak, akiknek helyét az egyetemen emezek bitorolják. De miért iskolázták be őket? — Nem láthatunk a felvételre jelentkezők agyába — válaszolhatná a dékáni hivatal, s a felvételi vizsgabizottság. Valóban oly „végzetesen elkerülhetetlen” a felvételnél az ilyen arányú „hibaszázalék”? Erre és ennek alapján talán más esetekre is érdekes válasz van kialakulóban Békéscsabán. Nem pusztán elvi következtetés gyümölcse, hanem az élet vetette fel és formálja válasszá. Történt egyszer, hogy a csabai „Kállai Éva” központi úttörőház egyik szakkörének tagja, egy nyolcadikos általános iskolás, Kisvárdai Pálma, a szakkörvezető ama kérdésére, hogy ki mi akar lenni majd az életben, igen határozottan azt felelte, orvos. Nyomban hozzáfűzte, hogy a nyári szünetben örömmel ismerkedne közelebbről is a gyógyítás tudományával. Bényei Erzsébet, az úttörőház igazgatója, akinek fülébe jutott ez a beszélgetés, mindjárt közhasznú oldaláról fogta fel a dolgot. Mi lenne, ha az iskolákban felkutatnák azokat a diákokat, a biológiai szakkörök legjobbjait, akik majdan orvosok szeretnének lenni? Ezeknek a pajtásoknak a részvételével olyan szakkört lehetne szervezni, amelynek tagjai már most, valamilyen módon az egészségügyi, orvosi munka közelébe kerülhetnének, megszoknák levegőjét, s idővel a legalkalmasabb, legjobb káderanyagot képeznék a megyében az orvosegyetemre küldendők sorában. Afféle politechnikai kiegészítésről lenne szó, amilyen — más pályák esetében — a diákságnak rendelkezésére is áll. Tájékozódásképpen felkerestük dr. Gombos Imre elvtárs főorvost, a csabai kórház igazgatóját, s megkérdeztük, hogy az elgondolás realizálható lehetne-e olyképpen, hogy például a nyári szünetben a kórházban ezek az orvosi pálya felé vonzódást érző fiatalok tevékenykednek. Természetesen az egészségüket nem veszélyeztető területen. Az igazgató elvtárs igen életrevalónak találta a tervet, s közölte, hogy ilyen szakköri keretű foglalkoztatásra a kórházban bizonyára találnának lehetőséget. Ennek alapján felkerestük a megyei tanács v. b. egészségügyi osztályának vezetőjét, dr. Farkas Ernő elvtársat, és vázoltuk az elgondolást, és a megvalósítás módját, lehetőségét, ő is nyomban meglátta a tervben a káderelőkészítés egyik alkalmas eszközét, és mint a megyei egészségügyek felelős vezetője, szeretettel karolta fel az eredetinek mondható, és hasznosnak ígérkező kezdeményezést. Késznek mutatkozott arra, hogy annak felkarolására a minisztérium illetékeseinek a figyelmét is felhívja. A csabai iskolák biológiai szakkörösei közül már az első hírek hallatára 23-an jelentkeztek az úttörőházban, közölve, hogy egy ilyen központi „kórházi” szakkörnek örömmel lennének tagjai. Természetesen kivennék részüket egyéb egészségügyi vonatkozású munkából is, mint amilyen például a vöröskeresztes tevékenység. Nem egynek közülük szinte a „vérében van” a biológusi, „orvosi” tevékenykedés. Békákat operálnak, békaszív átültetést végeznek, persze csak így, kezdeti fokon. De már most is nagyon aggódnak a „betegeik” sorsáért, holott csak békákról van szó. Ha így folytatják, s közülük évek múlva a legjobbak, legkitartóbbak valóban eljutnak nagy céljukig, emberorvosok lesznek, bizonyára nem azt fogják nézni, hogy Pesten vagy Pusztaföldváron gyógyítanak-e, hanem hogy igazi orvosokként működhetnek bárhol, mert hiszen az emberek élete, egészsége mindenütt egyformán drága. Huszár Rezső Békéscsabán járt Kun Béla elvtárs özvegye Már írtunk róla, de így visszaemlékezve egyre szebbnek, felemelőbbnek tűnik a csabai VIII. számú általános iskola május 28-i, vasárnapi zászlóavató ünnepsége. Nem isaz eseményeket kívánjuk ismét idézni, hanem csupán közülük egy kedves, közvetlen momentumot. Megtörtént a KISZ Központi Bizottsága részéről az iskola úttörőcsapatának a jó munkáért adományozott vörös vándor, zászló átadása, a nyolcadikos pajtások KISZ-taggá avatásának ünnepi pillanata is elkövetkezett. A nap délelő felé haladtában, mind erősebben ontotta fényét. Akkor a díszemelvényen ülők közül egy ősz hajú asszony, Kun Béláné elvtársnő felemelkedett és az egyik közeli árnyas fa alá telepedett. Megragadva az alkalmat, szeretettel üdvözöltük a megyei sajtó nevében, s elbeszélgettünk erről-arról. Elsősorban természetesen aziránt érdeklődtünk, hogy miként hatott rá az ünnepség. — Szépnek, lelkesítőnek képzeltem, azonban a valóság még szebb, még lelkesítőbb. Hát nem gyönyörű a fiatalság, a mi ifjúságunk!? ... Valamelyik szülő piros ruhás, szöszke, aprócska lánya tipeg el mellettünk. A kedves vendég ölébe kapja, beszélget vele, s a kicsi hamarosan nagyon otthonosan érzi magát ennek a mosolygó „idegen” nagymamának az ölében. Lányok hatalmas rózsacsokrot és celofánnal borított, rózsával díszített egészséges nagy csabai kenyeret hoznak, s helyeznek el mellette egy széken. Az ünnepi megnyitó perceiben kapta, amikor a város lakói, kommunistái és pártonkívüliek, felnőttek és fiatalok meleg szívvel köszöntötték a ritka vendéget. Kun Béláné elvtársnő élénken, kedvvel mesélni kezdi, hogy mennyire benne él a mában, ahogy mondani szokás, az élet sűrűjében. Előadásokon vesz részt, tapasztalatának bőséges kincseit osztogatja mindenfelé, ahová csak eljut. Felidézi a múltat. Elmondja, hogy férje, az igazi kommunista oldalán hogyan, miként élt és harcolt a mukásság ügyéért idehaza a Tanácsköztársaság idején és miként dolgozott, tanított az emigráció hosszú évei alatt a Szovjetunióban. Mi, akik körülfogjuk, nagy-nagy figyelemmel hallgatjuk szavait. Az ünnepség után távozóban, kedves mosollyal az arcán intelénk, s ezeket mondja: — Mielőtt ide jöttem volna, Pesten több helyre is hívtak az úttörő-jubileum alkalmával, azonban rég szerettem volna már látni Kulich Gyula városát, a Viharsarok harcos múltú világát, s végre eljöttem. — A mielőbbi viszontlátásra, drága elvtársnő! — hangzik feléje mindenünnen. H. R. Ötött az új lakás Bohusné, az új lakótömb egyik szárnyának házmestere egy harmadik emeleti szobába invitált. — Tessék felmenni Kolasovszki Andrásékhoz, úgy tudom, a férj itthon van. A III. emeleti szobában valóban otthon találtam Kolasovszki Andrást. Két barátjával együtt szorgoskodott. Fényesítették a padlót, rendezgették a bútorokat. — Úgy látom, önök a háziaszszony szerepét is betöltik. — Ilyenkor muszáj — nevetett a házigazda. — Meghívtam a barátaimat is, hogy segítsenek. Tudja, szeretnénk minél hamarabb rendben lenni. — Hogy van megelégedve az új lakással? — Nagyon örülök neki Amikor meghallottuk, hogy mi kaptuk meg, el sem akartuk hinni. Négy évig laktunk a szüleimnél meg albérletben. De tetszik tudni, hogy van az ilyen. A szüleimnek is csak egy szoba-konyhás lakásuk van, és bizony szorongtunk De most már nincs semmi baj. Megkaptuk a lakást és ahogy nézegetem, nyugodtan elférünk hároméves kislányunkkal együtt. Kolasovszki András, szaván lehetett érezni, hogy bizony örül, de nemcsak ő, hanem vele együtt az a harminckét lakó, aiki mostanában költözik be a most átadott új bérházba Békéscsabán. Több ajtón is bekopogtam, de úgy látszik, másutt nem voltak otthon. Lent az udvaron Bohusné javasolta, hogy menjek át az épület másik szárnyába, mert úgy tudja, hogy oda is most költöznek. Az első emeleti 23-as szobában nagy volt a sürgés-forgás. Poroszlai Mihályné is éppen a padlót fényesítette. Bútordarab még nem volt a szobában. — Mikor költöznek? — Délután. A férjem ugyanis a Vegyesipari Vállalatnál dolgozik és csak 5 óra után ér rá. — Önök hányan vannak? Úgy látom, hárman is rendezkednek. — Óh, mi valóban hárman vagyunk, de a férjem és a négyéves kislányunk, ők a sógornőim. Megkértem őket, hogy segítsenek Tudja, ez nem mindennapi esemény, öt évig vártunk erre az alkalomra. Olyan ez nekünk, mint egy lottó-főnyeremény. Annál is érdekesebb, hiszen nem számoltunk rá, csak mikor értesítettek bennünket, akkor tudtuk meg. — Hát bizony megérdemelték — szólt közbe Melis Józsefné. — Nekünk is jó lenne egy ilyen lakás. — Én is elfogadnám — kontrázott Dobrovolszki Andrásné. — Majd ti is kaptok — nyugtatta meg őket a háziasszony. Ha olyan sokáig vártok, mint mi, akkor biztosan. Legutoljára Pirnszki Györgynével, a másik házmesterrel talákoztunk, aki elmondta, hogy már a múlt héten megkezdték a lakók a beköltözést. Elsőnek Bellér Józsefné költözött be a lányával. — Még három lakó van, aki nem jelentkezett. De remélem, harmarosan jönnek ők is, hiszen addig, amíg ők be nem költöznek nem kapunk villanyt. Búcsúzóul mi is jó erőt és egészséget kívántunk a harminckét szobás bérház új lakóinak. J. T 1961. június 1., csütörtök Elemi csapás Orosházán Hétfőn a koradélutáni órákban az immár hagyományossá vált tavaszi zivatar vonult elő Orosháza felett. A 60 kilométeres sebességgel száguldó szél hatalmas páramennyiséget sodort magával, amely a város felett felhőszakadásként hullott alá. Mogyoró, sőt ennél nagyobb nagyságú jég esett, s pusztán egy óra alatt a leesett csapadék mennyisége elérte a 60 millimétert. A hirtelen földrehullott csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, a csatornahálózat sem tudta elvezetni, így a víz a Tompa utca, a Bercsényi utca, a Csorvási út, a Szarvasi út, a Székács utca, a Kazinczy utca, a Rákóczi út, a Kossuth Lajos utca lakásaiba, valamint a Béke moziba, az önkiszolgáló cipőboltba, a gimnázium, a helyőrségi , tiszti klub, a mezőgazdasági technikum pincéjébe, a halászcsárdába és még több helyre befolyt. A vízmagasság a mélyebben fekvő lakásokban elérte a 25—50 centimétert. A felhőszakadás ideje alatt 16, városban lévő tűzoltóság munkához látott. A nagymennyiségű vizet látva a honvédség, a Kőolajipari Vállalat, a munkásőrség is bekapcsolódott a mentésbe. A mentési munkálatokhoz erősítést kapott a város Békéscsabáról. A hirtelen összegyülemlett vizet sikerült levezetni. Emberéletben kár nem keletkezett. A mentőalakulatok hősies munkája nyomán a lakásokból kiszivattyúzták a vizet, de a felázott padlózat és a benedvesedett fal — amíg ki nem szárad — nem nyújt egészséges lakókörnyezetet. A kisebb kárt szenvedett lakosság a lakások szellőztetésével és takarításával nagyban hozzájárulhat az egészséges lakókörnyezet kialakításához. Közleményünk első soraiban azt írtuk, hogy hagyományos tavaszi zivatar vonult át Orosházán. Igen, ez a zivatar hagyományos. Minden évben megismétlődő jelenség. 1959. május 15-én hasonló felhőszakadás volt. A múlt évben kisebb mennyiségű csapadék hullott, s 1959 előtt a tűzoltóság minden évben kivonult, hogy a tavaszi felhőszakadástól veszélyeztetett területeken mentési munkálatokat folytasson. Az évről évre megismétlődő jelenség okozta károk végleges megszüntetéséhez mihamarabb rendezni kellene Orosházán a Tompa utca és a Szalmapiac tér környékén a belvízlevezető csatornahálózatot.