Békés, 1884 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-06 / 1. szám

l­­só szám. r~ ■--------------------------^ Szerkesztőség: Főtér, Pr­ág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a lap, szellemi részét illeti”» közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre..........­ írt — ki. Félévre .............2 „ 50 „ Évnegyedre .... 1 „ 25 „ 1 Egyes szám­ára 10 kr. ív— A Gyula, 1884. január 6-án. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP, III. évfolyam. 1 Kiadó hivatal: főtér, Prig-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílt­téri közlemények küldendők. Hirdetése­k szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. Nyilttár sora 10 kr.A Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Dorottya utcza 6. sz. a.; Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 11 sz. a.; Lang Lipót Dorottya utcza 8. sz. a.; Bécsben: Oppelik A., Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes M. hirdetési irodáiban, a szokott előnyös árakon. Előfizetésre felhívás a­z­ 1884-ik évi III. évfolyamára. Lapunk az eddigi nagyságban és be­osztással jelenend meg továbbra is, s elő­fizetési ára, mint eddig : I egész évre 5 frt — kr.­­ félévre 2 „ 50 „­­ negyedévre 1 „ 25 „ mely öszeget annál is inkább kérünk ideje korán, legczélszerűbben postautalványnyal „a Békés kiadóhivatalának Gyulán“ czimezve beküldeni, minthogy — a f. év ezen első számát kivéve — a többi számok csakis az addig beérkezendő előfizetőknek küldet­nek meg. — Tisztelt vidéki gyűjtőink négy előfizető után tiszteletpéldányra tarthatnak igényt. — Külön előfizetési felhívást nem bocsátunk ki. Kelt Gyulán, 1883. decz. 22. Dobay János, a „Békés“ felelős szerkesztője és kiadó-tulajdonosa.­ A tisztujitás után. A amit hó 30-án végbe ment válasz­tásokról elmondhatjuk, hogy megyénk uj szervezése nem tisztujitás, hanem tiszt ma­­lasztás volt.­­ A régi tisztviselők mind megmaradtak, küzdelem csak három állás­nál volt, az elsőnél kétes, de a másik kettő­nél előze­­ is azon biztos kilátással, hogy az elégületlenség a régi tisztviselő irá­nyában csak kis töredék keblében rejlik, node tisztviselői állásban mindenkinek ele­get tenni, nemcsak nehéz, de lehetetlen is. Békés megye közönsége, e választás ál­tal megmutatta azt, hogy különbséget a választás és kinevezés között nem tesz, és ha a szabad választáshoz, mint alkotmá­nyos joghoz ragaszkodik, ez alkotmányos érzületének kifolyása, s a tisztviselőt,ki kö­telességét híven teljesíti, még agg korában sem teszi ki az anyagi gondok, reála nézve nyomasztó esélyeinek, hanem hálásan em­lékszik meg róla, midőn még mint ifjabb erő, minden tevékenységét a közügyeknek, a megyei közönség érdekeinek szentelni képes volt. És mi eme nézetet helyeseljük: a tisztviselő még ha választott is, nem ruha­darab, amelyet ha elócskul, lomtárba te­szünk, vagy zsibárásnak adunk el; — a megyei közönség eme nézetével volt elér­hető az, hogy megyénk az ország legjobban administrált megyéihez tartozik; eme né­zettel volt elérhető az, hogy megyénk adó­zás tekintetében az ország legjobb adófi­zető vármegyéje; a tisztviselő ismerve a megyei közönség nézetét, nagyon gyakran megóvta ép a közönség érdekében egyéni függetlenségét és szíve jobb meggyőződését felfelé, ha onnan a közönség érdekeibe üt­köző cselekvények szándékoltattak elkö­vettetni; érezhettük ezt különösen az adózás kérlelhetlen szigora körül, mert míg más megyékben a közadók következetesen vas szigorral hajtatnak be, megyénkben a hu­­manismms s a közönség lehető fizetéské­pessége is vétetik és vétetett figyelembe. Mi nem akarjuk határozottan azt állí­tani, hogy az uj választások olyanok vol­tak, amelyeknél kizárólag az élet delén álló munkaképesség lett a megyei közön­ség által figyelembe véve; nem akarjuk ezt állítani különösen egy esetnél a csabai szolgabíróénál, ahol a kor gátlólag hathat ama tevékenységre, melyet a mai sok­ol­dalú, jó közigazgatás megkövetel; de vi­szont azt sem akarjuk állítani, hogy a munka- és szellemi erő annyira csökkent volna, hogy egy becsülettel megfutott pá­lyának bére, a feledés s az ezzel követke­zetesen járó anyagi gondok legyenek; a közönség az agg kor mellé oly ifjú munka­erőt adott, amelybe, ha képesség és aka­rat van •— és ezt hisszük, hogy van is — a közig, munkakör nemcsak pontosan, de előnyösen és kitünően is el lesz ellátva, s amaz ifjú munkaerőnek bére nem csak el­ismerés, de jövőjének biztos megállapítása is leend. Ha a választások minden megyében a közönség ily nézete által vezéreltetve men­nek végbe; ha nem az egyéni rokon­ vagy ellenszenv a választásoknál irányadó, ha­­neea kellő képzettség mellett a választott tisztviselő jövőjének biztosítása is, akkor egyátalában nem látjuk okát annak, hogy a választás helyét, a kinevezés foglalja el, s ily értelemben maradunk továbbra is a megyei önkormányzati jognak , a tisztvi­selők választásának hívei. Ismerj meg. Ismerj meg egészen! Ne szeress te engem ! Nem méltó te hozzád az én kósza lelkem. A te sorsod nap­fény, az enyém csak árnyék, Rád örömök napja, reám csak bú­vár még . . Szeretem az erdőt, vad rengetegével, Melynek zúgásával panaszhangom ér fel, És ha végig csörtet a vihar a gályon , El tudok merengni e rémséges hangon . . . Jó szivet ne mutass soha, soha hozzám, Gyűlöletem támad a mosolygó orczán ! Megvetem a napot, e fényes világot, Az éji boglárban már szebb tüzet látok. Elbolyongok messze, mint a röpke fecske, Hogy az én titkomat senki meg ne lesse, És ha omlik könnyem — ne kaczagjon rajtam. Oh mily jól esik így sirni hosszan — s halkan. Az én űzött lelkem, de hova is tévedt ? Hozzád, emlékéhez, már vissza se térhet, A múlt ábrándjait régen eltemettem . . . . ! Felejts el egészen. Ne szeress te engem ! Újdonságok. Boülug ilj ívet ""IdiiLnunk. Régi szokás a haldokló év megásott sírja mellett visszatekinteni a múltra s elmélkedni a jövőről. Tanulságok kö­zött hantoljuk be az eltemetett év koporsóját; bölcs tanácsok és jó kívánságok közben üdvözöl­jük a vén idő új­szülöttjét. A hagyomány, az al­­kalomszerüség pár pillanatra megkapja lelkünket. Érzékenyebbek leszünk, fölvillan elménkben az átküzdött év sok eseménye, az egyik elbusit, a másik hitet kelt bennünk, ön­kénytelenül összegez­zük az eredményt, megcsináljuk a számadást, ám csak azért hogy másnap már feledjük s éljünk a pillanatnak. Ez ma a közszellem. Nem igen érünk rá bölcselkedni, sem időnk sem temperamentu­munk hozzá. Látjuk, hogy aki megáll, hátramarad a hajszában, melyben erény a bűnnel, nemes szándék a gazsággal, eszme a konczczal, elv az érdekkel szemben oly gyakran hiába küzd s megtörve a félúton bukik el. Adja az Isten, hogy az uj esztendő egy nagy lépéssel előre segitse azok törekvését, kik államnak, még pedig szabad és boldog államnak akarják látni hazánkat, adja a magyarok Istene, hogy az azért folyó hazafias küzdelem, törvényes ala­pon, békés eszközökkel, menten a párt­szenvedélyek kinövéseitől, úgy győzedelmes­kedjék fokról-fokra hogy az a győzelem a polgári erényeket, megyénk és városunk emelkedését, tár­sas életünk nemességét, a közvagyonosodást és az egyetértést megszilárdítsa és erősbítse. Segítsen ebben bennünket az uj esztendő. A közigazgatási bizottság január havi rendes ülését f. hó 7-én tartja a megyeháza kis termében. Az uj esztendővel az ember torkig lesz mindjárt első napján. A részben rettegett, rész­ben nem számított „kontók“-on kívül a „boldog új év“ helyett inkább száz fölé igénybe vett „pénzünket“ kívánóknak a kanták­ gyerekektől kezdve a hordárokig terjedő sokféle rendű és rangú gratulálók elől az ember szinte visszakí­­vánkozik újra decemberbe, vagy előre februárba de fájdalom a gratulálási illeték elől nem lehet megszökni, úgy hogy déltájban már akkor is ön­kéntelenül pénztárczánkhoz nyúlunk, ha jó bará­tunk vagy ösmerősünk egész „önzetlenül“ köszönti ránk az uj esztendőt. Nyilatkozat. A „Békésmegyei Közlöny“ múlt vasárnapi száma vitatván a megye afrrpátr­­iáról irt czikkének helyességét, azt állítja, hogy a „békés“ öl­ ik számában „Tisztujitás“ czimmel megjelent czikk írójának kilétéről határozott tu­domással bir. § e határozott tudomás dserára is oly tényekkel hozza kapcsolatba, melyek rajta soha nem történtek, melyeknek részese soha nem volt. Tehát a „Békésmegyei Közlöny“ koholt, hazudott ! Midőn ezen — újdonságot éppen nem képező — körülményt konstatálnám, tiszta öntudatom a nyilvánossággal szemben nem ró reám egyéb feladatot, mint kijelenteni azt, hogy a „Békés“ 51-ik számában megjelent „Tiszt­­ujitás“ czimü c­ikk írója én vagyok. Dr. Füch­se! Ármin. Gyula városánál — Kövér Lászlónak a megyei tisztujitás alkalmából gyulai segédszolga­­biróvá lett megválasztása folytán üresedésbe jött közigazgatási tanácsnoki állás az uj szervezésig nem fog betöltetni; a békebirói teendőket felváltva Terényi Lajos halálakor. (1868. ápr. 14.) — Simonyi Ernő levele az emigráczióból. — Az alábbi levelet az „Arad és Vidéke“ után közöljük, mint Justh István békés­megyei nagybirtokos urnak eme laphoz beküldött czikkét. — Megyei közönségün­ket még ma, 21 év után is érdekelni fogja megyénknek a múltból eme kimagasló alakja, kinek emlékéhez az őszinte tisz­telet van fűződve, megyénk minden ön­zetlen fiának szivében. — Az „Arad és Vidéke“ a következő bevezető szavakkal nyitja meg az érdekes levél közlését . Békés vármegyei ember előtt nem szükséges emlegetni , ki volt T­e­r­é­n­y­i Lajos. Kegyelet­tel gondol ott igen, igen sok ember a vármegye egykori hires alispánjára és jeles országgyűlési képviselőjére, kit jellemszilárdsága, ügybuzgósága, nagy tehetségei, fentkölt lelke miatt pártkülönb­ség nélkül tisztelték megyeszerte. Aradban és Csanádban is bizonnyal sokan vannak, kik ismer­ték e boldogult derék férfiút, kinek ravatalánál méltán zokogott Békés megye.­­ A gyászesetről Justh István, az elhunyt egyik legbensőbb ba­rátja értesítette Simonyi Ernőt, ki akkor Angliá­ban szenvedte a számkivetés keserveit. Simonyi Ernőt a legnemesebb barátság fűzte Justh Ist­vánhoz és Terényi Lajoshoz. Tanúja ennek az a levél is, melyet Terényi halálának hire után irt Justh Istvánhoz, ki drága ereklyeként sok szép­ levelet őriz a már szintén sírban porladó szere­tett barátjától, kinek emléke mindenkor élni fog Magyarország hazafiainak lelkében. A nagybecsű levél, mely oly igaz és nemes vonásokkal jellemzi magát Simonyi Ernőt is, s a melyet Justh István nagybirtokos ur volt szives rendelkezésünkre bocsájtani, következőleg hangzik: The Hermitage Dunball near Bridgwater 18. VI-1863. Édes Pistám ! Baráti szives soraid csak néhány nap előtt jutottak kezemhez. De a rész hir se­besen halad és én már két holnap előtt érte­sültem azon gyászos esetről, mely szeretett Lajosomtól örökre megfosztott. Éppen midőn Németországba voltam indulandó, vettem kora halálának szomorú hirét, hol a dresdai postán egy második levél várt reám, mely ugyan­ezen szomorú eset gyászhirnöke volt. Utazá­som közben a te baráti soraid I. H. Payne­­nél maradtak, kitől én azokat csak néhány nap előtt vettem. Bármily szomorú legyen is tartalma ezen levelednek, mégis én azt, mint őszinte barátságod zálogát, szives köszönettel vettem. Bizonyságul szolgált az nekem, hogy te még meg nem felejtkeztél rólam, és hogy felejthetetlen barátunk sírja felett megemlé­keztél azon tántorithatlan barátságról, mely köztünk fennállott. És hogy ezen gyászra­vatal felett reám gondolván, eszedbe jutott, hogy a messze földön él egy ember, kit a ne­mes halott legalább is oly közvetlenül érde­kel, mint a koporsóját körülfogó számos ba­ráti s tisztelői bárm­ellikét. Bizony rég nem át­ták egymást kedves Pistám, régen nem hallo­ttunk egymásról. Fájdalom, hogy ily mély gyásznak, ily felette szomorú esetnek, mely közös barátunktól megrabolt bennün­ket, kellett alkalmul szolgálni, hogy a köz­tünk évek óta megszakadt közlekedést ismét felvegyük. Hasztalan volna megkísértenem kifeje­zést adni azon mély fájdalomnak, melyet fe­lejthetetlen Lajosomnak oly kora, oly várat­lan halála okozott szívemnek. Huszonöt év előtt találkoztam én Lajossal először­. Még most is látom ama gazdag szőke hajfürtöket, m­elyek díszítették az akkor még gyermek derült homlokot. Még most is látom azon szép kék szemeket, melyek most örökre be­­hunyvak. Ezen első találkozáskor szivem el­­jegyzé szivét, és mi barátok lettünk és ma­radtunk éveken át elválhatlanok. Tizenegy év előtt, midőn Komáromban búcsút vettünk egymástól, egyikünk sem gyanította, hogy a kézszorítás, mel­lyel elváltunk, utolsó volt ez életben, hogy az elvállás örökre való. Igaz, hogy mindketten bizonytalan jövőnek néztünk elébe, s egymástól eltérő utakat választot­tunk. Lajos a hazában szándékozott maradni, hogy annak szenvedéseiben s keserveiben osztozzék, én az örömtelen számkivetés tövi­ses útján indultam a külföldre, de mind a ketten egy czél felé törekedtünk, mindket­tőnket egy biztos remény lelkesített, hogy előbb-utóbb czélhoz érünk, hogy előbb-utóbb viszont­látjuk egymást. Én még mindig biz­ton hiszem, hogy a czélt elérjük, de fájdalom, Lajosnak már csak szelleme lesz velünk.

Next