Békés, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-21 / 47. szám

r 47-ik szám Kéziratok nem adatnak vissza. Gyula, 1886. november 21-én V.évfolyam. Társadalmi és közgazdászati Hetilap. MEGJELENIK MINDEZT VASÁRNAP. Kiadja: Gyula városa értelmiségéből alakult társaság. Felelős szerkesztő: Oláh György, munkatárs: Bodoky Zoltán. ------------Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílttéri közlemények küldendők Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A., V. Dorottya utcza 6. sz. a.; Saasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 11. sz. a.; Lang Lipót Dorottya utcza 8. sz. a.; Bécsben: Oppelik A., Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes üf. hirdetési irodáiban, a szokott előnyös árakon ~----------------------` Szerkesztőség: Újváros, 1301. sz. a. házban, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Előfizetési dij: Egész évre..........5 írt — kr. Félévre ..............2 „ 50 „ Évnegyedre .. .. 1 „ 25 „ Egyes szám ára 10 Nyilttér sora 10 kr. A vallásosság. A magyar polgárság, a lelkes polgárok a nemzetnek egyik erős támaszát képezik. Nagy erő, nagy hatalom van kezükben ; szivükre lelkükre, haszaszeretetükre nagy szükség van. Ha anyagilag megőrzik függetlenségüket, ha hivek maradnak a szántóföldhöz és munkához, a haza felvirágozásának egyik szögletköve az a szűrös tábor, mely Európa alkotmányos államai közt a legnagyobb szabadságot élvezi. Szabad a telke, szabad a nyelve ; a politikában mint kiváló tényezőt használják fel, tehát fontos hivatással bír. Aztán azon szükségletekhez mérve, mely a polgárcsaládoknál honos, melyben élnek évtizedek óta, aránylag terhelt nem annyira sújtó, mint például egy 100 holdas kaputosé, ki a czivilizátiónak naponként szolgálatában áll. Tisztességes ruhában kell megjelennie, a közügyeket szolgálnia, vérét szinte ontani a hazáért, gyermekeit a felsőbb — nagyon is drága — iskolákban tanítania. Gyűléseken, ünnepélyeken megjelenni, a nagy értelmiségben helyt állni, lapokat járatni, könyveket venni, a túl magas adót fizetni, jótékony czélokra adakozni, az önkéntes szolgálatokban kifáradni, útmutatónak lenni az eszmeharczokban, melyeken az Írást olvassák s elkopnak a szolgálatokban. S mindezt megtenni 100 holdból. Sokszor olyan 100 holdból, mely nyomva van adóssággal Ez aztán nehéz dolog. A kor szolgálatában valóságos martyrok ! És a polgárság? — Megszántja földjét, 2—3 évig taníttatja gyermekeit. Elég neki egy szűr 10 évig, egy kalap ötig. Eljár fuvarba munkára. Maga szánt vet és arat; tehát napszámra keveset költ; s aztán amit maga dolgozik, az jól meg van téve. Igaz, hogy fizet papot, tanítót, pásztorokat, de ha maga már dolgát elvégezte, napszámban — melynek ára bizony elég drága — keres szép összeget éven át. A polgárság is meg van terhelve adóval, az igaz, de eljár másnak aratni, csépelni, és meglehetős keresménye van belőle. Tehát nem azt akarjuk mondani, hogy a telkes polgárokon nincs sok teher; van bizony elég! de az is igaz, hogy a czivilisátió nem ró rá terhet, egyszerűen él — ha akar; közügyek nem veszik el idejét s maga dolgozik. A közbirtokos osztályhoz mérve sorsát, állását, nagy előnyben van e felett. És ez tiszta igazság! Aztán mégis mit látunk, fájó lélekkel mit észlelünk ? Hogy számtalan polgárcsalád hátrafelé megy, bukás előtt áll, az ősi vagyont elszórta, szántóföldjén megosztoztak. Szellejében más szüretel, luczernásán más kaszál! Tudunk polgárt, ki másfél telket örökölt szüleitől teher nélkül, állt 20—40 ezer forintig, s ma ott áll a szegénység előtt. Vannak községek, melyekre ujjal lehet rámutatni, szegényednek tönkre mennek ! S van rá elég példa, hogy bizonyos községek folyvást gyarapodnak, szereznek, építkeznek polgárai, s ha egy negyed telek van náluk eladó, be nem eresztenek idegen embert, hanem megveszik maguk. Mi az ok tehát a pusztulásra? Elmondjuk a mindennapi betegségeket. Miután a földbirtok aránylag nagy terheket visel, természetes, hogy egészen más gazdálkodást kell folytatni mint a múltban. A földeket jó karban tartani, jól munkálni, s lehetőleg többet termelni, aztán a telket az adósságnak még árnyékától is megkímélni, mert az adósság a polgártelken olyan, mint a láng a szalmás házon, csak egyik felében kapjon bele, leég az egész. Ma már nem lehet csak úgy félvállról gazdálkodni, hanem hozzálátni a munkához, s mindenek felett takarékosnak lenni. No hát pedig igen sokan rosszul is gazdálkodnak, nem is dolgoznak eleget, aztán adósságot is csinálnak; csinálnak pedig számtalan könnyelműségükből származott bajokból, s nem csapás, veszedelmek miatt. Ez az egyik baj! A másik baj az, ha a polgár megszorul, nem megy el pénzért, vagy tanácsot kérni a birtokos, a papért, tanítója vagy jegyzőjéhez, hanem elmegy az uzsoráshoz ki nemcsak vagyonát, hanem bőrét is lefejti!? Habár ma már a pénzintézetek sem adnak olcsó kamatra pénzt, de mégis ide van utalva a polgárság bajaiban, nem pedig az uzsorások körmei közé, honnan épen ki nem szabadul! Egyik legnagyobb veszedelem a telkes házas polgárokra a váltó. Miért? — Mert a rendes időre kevesen vannak abban az állapotban hogy a pénzt előteremthessék, tehát vagy ismét uzsorások közé tereltetnek vagy óvatolják a váltókat s belemennek a veszedelembe! Váltót aláírni tartsa a polgár bűnnek, sárga hideglelésnek, bélpoklos nyavalya kolera, fekete himlőnek, csak ne segélynek ! Ez a polgárságra a valóságos fekete halál, mely százanként szedi a vidékeken áldozatait! Inkább égesse el ujjait, melyekkel a tollat megfogja váltóirásra, mint megírja saját veszedelmét?! Ha már a nagy szabadságban erre is érezté, jogossá tették, legalább maga kímélje meg magát tőle, s ne rohanjon önkényt a veszélybe. Pedig a polgárságnak jó része „váltólázban“ szenved, ki menti meg a betegeket, nehéz volna megmondani. Számtalan házra veszélyt hoz a fényűzés is. Vannak helységek, hogy az asszonyok ünnepen ki sem lépnek drága szoknya nélkül. Több községben csak úgy suhog a selyem kötő és kendő. Hogy birja ezt el a nagy adó mellett a fertálytelek, — nem tudjuk. A polgárok közt van olyan aristokrata, hogy midőn a zsellér vagy pásztorember hozzámegy, valóságos audencziát áll ki, s jobban megvárakoztatja a küszöbön, mint herczeg Eszterházy! Képviselő választáskor a kaputos fülbemászó orátor a demokrácziára fényes dikcziókat tart neki, csakhogy választás után azért nem igen esznek egy tálból! — Ez mind igen jellemző a községi életben, s érdemes róla gondolkozni. Sok családnál az elszegényedésnek egyik alapja a könnyelmű tékozlás, a munkátlanság. Korcsmáról-korcsmára, hitelről-hitelre! Dolgozik 1 frt árát, s megiszik 5 frtot, így hamar kész a számla a család rovására. A tivornya egymást éri. Elmegy fuvarba 6—8 frtért, s hazavisz 2 frtot, a többi az után marad. Ma nagy uraknál is szükség van a takarékosságra, a polgároknál pedig életszükség. És a mi legnagyobb! és a mi a csalládoknak fénye, nyugalma, ősi czimere: a vallásosság, sok házból száműzve. A családfő, János, Istók, Péter, Ferencz gazda akkor látja a templomot, mikor a háta közepét! A Miatyánk elbujdosodott. A Hiszekegy elkopott. A pap hiába osztja az isteni igéket, a tanító, kántor hiában énekelnek, sokan a templom helyett a korcsmában veszik be az imádságot! A gazdáról aztán ráragad az anyjukra, az anyjukról a gyermekekre, s íme ott áll egy egész család imádság, hit tehát megnyugvás nélkül a véletlen kezében, mert ahol Isten nincs a háznál, ahol a „hit“, ez a fényes aranyszál össze nem köti a családot, ott pusztulás áll be, csak fél kenyér van az asztalfiában, aztán a bűn mindig ott ólálkodik az udvaron, s megejti a ház lakóit. Magyarország hatalmas királya, bölcs, az igazságos, a nagy ott térdel és a imádkozik az oltár előtt. Magáért s népéért, hogy a királyok királyától áldást kérjen, de sok szegény polgárnak nem jut eszébe az Isten. Pedig jó volna ha a templom-hagyók az egyetlen vallást megtartanák talizmánul, mert midőn már ház és szesszió nem lesz, ez még akkor is meg lesz vigasztalásul! 8*—g. Az alföldi utak befásitásáról. Kies hazánkon végig tekintve, szomorodott szívvel látjuk, hogy a nagy alföld utjai mily fátalanok. Az ember csak itt-ott lát egy-egy ákáczot tengődni, pedig e helyett a pusztaság helyett, mennyi jó gyümölcsfa felvirulhatna és teremhetne itt. Németország művelt vidékein nincs egy csapás is, mely gyümölcsfával ne lenne beültetve. Az igaz, nálunk is vannak egyes helyek, de ez oly csekély, hogy fölhozni nem is érdemes. Miért nincs ez nálunk is úgy, mint a nyugati államokban? Másban mindenben tudjuk a szomszédokat utánozni de ebben, ez alig jut hatóságaink eszébe Pedig nálunk szebben, jobban lehetne mindez, mint a németeknél. Míg Németországban meg van az jó tulajdonság a népben, hogy a fiatal fákat nem bántják, addig nálunk a béresnek az ostornyél nem is jó, ha nem fiata gyümölcsfából van vágva, az meg pláne extra mulatság, a fiatal csemetéket meg vagdosni, kitördelni s ha verekedésre jó a sor, hát akkor tövestől kiczibálni és így egymást megsimogatni — szokásból, virtusból. Törvényünk az igaz van erre, de nincs aki megtartsa, végrehajtására ügyeljen megszegését szigorúan büntesse, — ergo holt malaszt. De ezen még lehetne segíteni, de a mi fő, hogy egyáltalában nem történik semmi az alföld befásitására nézve. A földmivelési minisztérium menesztett egy rendeletet a faiskolák alapítására és az utak befásitására, de az maradt rendeletnek. Némelyik község és város létesített is faiskolát, ültetett is gyümölcsfát, de sajnos — vagy ellopták vagy elszáradt, punctum. És a derék intézőknek dehogy jut eszükbe, hogy hát kéne még valamit tenni, hogy látszatja legyen; valami törvény van a ládafiában, ami ilyesmire is szól. Ha ahol van is már valami létesítve, ott is így megy a dolog, — hát akkor hogy legyen valami látszatja, annak a bizonyos rendeletnek? Vannak aztán községek, melyek nem rendelkeznek annyi pénzzel, hogy ilyesmit étesíthetnének, ott nincs is semmi. Mert földbirtokos osztály ilyesmivel nem törődik (nem választás ez, hát minek is törné magát!) És akik törődnének, azoknak vagy tehetségük vagy képzettségük nincs és igy senki által nem támogatva, nem is tehetnek semmit. A szép alföldön pedig a délibáb tovább is mutogatja az erdőket, egyes fákat stb., ingert támasztván az utasban, ott megpihenni; haj de csak észreveszi csalódását s tovább-tovább, mig árnyékra talál egy gémeskútnál talán ? Az alföld befásitását úgy lehetne megoldani, ha ezt a néptanítók, lelkészek, egyzők s lelkesebb földbirtokos osztály, vennék a kezükbe. S ha aztán több ilyen jeles matador van, akik a legnehezebb áttörést megkezdették, egyesületet alakítanának . Így aztán, midőn mint egyesület föllép kérelmével segélyért, többet nyer, de többet is végezhet. Ez szól olyan falvakra, községekre, ahol arra nem lehet számítani, hogy kertészt tartsanak, csupán arra, hogy egy pár hold föld jő az illető kezére, aki faiskolát alapítani akar. Mert hisz az ilyen helyen ez csak mellékes foglalkozás az illetőtől. De mindenesetre többre megyünk a kérdés megoldásánál, mintha semmit se teszünk. Azért hivatkozom a t. lelkész, néptanító, jegyző és a földbirtokos urakra, mert ők többnyire kertészkedők s ha ebbeli tudományukat még a faiskoláról szóló művekkel gyarapítják, úgy igen könnyen képesek évenként 3—4000 gyümölcsfaoltványt előállítani és azt fölnevelni. De még azért is szeretem ily kezekben látni letéve az ily fontos ügyet, mert szűkebb körben ők igen befolyásosak a népre s igy nekik a facsemeték megvédése a vandalismustól is könnyebb, így tehát szert tehet minden kis község faiskolára, a mely 5—10 holdból áll, s melyből évenként pár ezer szépen nevelt fácskák kerülnek, és az utak beültethetők vele; de nemcsak az utak, hanem a nagy legelők is, mert bizony az állatnak is jót tesz a nyári forróságban megpihenni az árnyékban, nemcsak épen a juhásznak. Előre is figyelmeztetem az úttörőket, hogy ne törekedjenek számos fajokat produkálni, hanem igen helyes, ha azon a vidéken kipróbált 2—2 faj dominál az ültetvényben, mert így sokkal nagyobb a termés quantum, a kereskedelemben is előbb nyer vevőt; s ami fontos, csakis az, hogy azon vidéken tenyésző fajokat kell kultiválni, melyek kitűnnek bőtermőségük , jó növésük által. Mert, hogy példával illusztráljam emez állításomat, álljon itt a következő : pl. ha én nekem 2000 arany partenem van, sokkal nehezebben tudok rajta túladni, mintha 20—30,000 van ebből a fajból, mert ez már szerepet játszik a kereskedelemben, míg oly kis szám nem talál vevőre. S igen helyes, ha az illető úttörők egy csoport fajjal kísérletet tesznek a külföldi gyümölcsfajokból és azokból a legjobbat szaporítják el. Remélem azt, hogy szerény tanácsom követőkre talál, akik az emberiségnek így akarnak jót tenni. Az igaz, hogy kapnak, de e művük ékesebben fogja hámelyeket az utókor is emlékszobrot nem minden szobornál debni érdemeiket, méltányolni fog. Matton Géza, kertész.