Békés, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891-01-04 / 1. szám

­fizetési felhívás * „­Békés“­ ­-ik évi folyamára néha változott czimek alatt is, de c legrégibb lapja, mely a folyó nőse 23­ m évfolyamába lép, fór­unk és városunk nagyérdemű cé­­géhez pártolásukat a * Békés« Mára késve; — tesszük ezt m teljesebb­en, mert 22 év alatt lünk arról, hogy az akkor lapunk >ult közönség nagy részben nem­it is támogat, hanem daczára, megyénk nagyobb községeiben még izett, megyénknek nincs községe, agy több példányra előfizetőink 5. pártfogásnak jele az, hogy ta­­g követett irányával megyénk és gúla városa közönsége meg van­ mák további létjogosultságot hát­rányunk nem feltűnést hajhászó hírek közlése, hanem feljegyzése nyéknek oly hűen, hogy azok egy­ik megyénk történelmi megírása­­szolgáljanak, mit csak úgy érhe­­az eseményeket, a köúren műkő­­feljegyezzük. — Ez épezte­ká­ig, s ez leend vezérelünk a jó­­- hogy meddig? az vegyénk és szönségének további támogatásától tünk a folyó évben Uönösen a munkatársakat gyüjtet, hogy a nyék közlése az eddigiénél roko­­n, s különösen hogy napibb közlé­­­i haladása megörökítés találjon. Ily iránnyal, ily értelemben kérjük la­punk támogatását és az előfizetés szives meg­újítását. Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvashatók. Kiváló tisztelettel: Dobay János a „Békés“ felelős szerkesztője és kiadója. Boldog új­ évet! 1891. Az emberi szív egyik legszebb, leg­áldásosabb érzése űl vidám ünnepet : a re­mény. Ki ne vidulna fel új­év napján, ki­nek ne volna bár csekély reménye ? Még a legszomorúbbak arczán is átfut egy su­gár és szívében édes viszhangot kelt a szózat, mely ajkról ajkra röppen : Boldog új­ évet! Az ember a reményben mintha újjá­születve érzi magát : tettvágya, ereje felpezsdül, bizalma nő, boldog új­­ évet kí­ván ismerőseinek, szeretteinek; elhatáro­zássá érlelődik benne az óhaj, hogy ipar­kodni is fog szeretteinek boldog új­ évet szerezni. Vajha e kívánság tetté is válna, vajha mindenki őszintén, igazán töreked­nék, hogy amennyire az emberek törek­vésétől telik, boldog új­ év derüljön re­ánk. . . . E gondolat foglalkoztasson ben­nünket új­ év ünnepén s e szándékkal kí­vánjunk egymásnak boldog új­ évet. És mi, a »Békés« szerkesztősége, azon tudattal, hogy erőnkből kitelhetőleg megtettük kö­telességünket megyénk és városunk szol­gálatában, és azzal a szándékkal és felte­véssel, hogy azt iparkodunk megtenni to­vább is , kívánunk a »Békés“ t. előfizető­inek, olvasóinak boldog új­ évet. De a­midőn ezt előfizetőinkkel szem­ben első­sorban tesszük, csak megyénk nagy közönsége iránt tartozó kötelezettséget tel­jesítünk, midőn jó kívánatainkat azok min­­denikére kiterjesztjük. Legyen az egész éven át boldogsága, megelégedettsége azoknak, kik a közügyek terén folyton munkálva fáradva, tetteik, működésükben sokszor félre­értve vagy félre­ismerve az emberiség javának elő­mozdítását vallják vezérelvül, s mint a nemzeti előhaladás napszámosai tekintélyt érdemlő, de rideg pályájukon önmegadással munkálnak és segítik a nemzetet felküz­­deni a polczra, melyen mint önérzetes, mű­velt, az emberiség magasztos czélját elő­mozdító és átérző nemzetnek állnia kell. Lelje meg vágyait az, kit a sors arra utalt, hogy a fejlődő ifjúság mentora le­gyen; legyen kitartó fáradozásában, küzdve magasztos hivatása eléréséért; érdemeinek, fáradozásainak elismerése még késik, de lankadatlan buzgalma meghozza az időt, midőn munkájára nyugodtan tekinthet, s azt hála is fogja kisérni. I te a föld rögét túró polgártárs fo­gadd jó kivánatainkul, hogy munkádat áldja meg a világegyetem fenntartója; munkád fáradalmainak verejtékező gyön­gyei, harmat legyen vetéseden, melynek minden csöppje,éltető balzsammá legyen fáradságod vetésének, s tavaszi és nyári munkád eredménye nyugalmas teret bizto­sítson számodra. S végre ti soha nem pihenő, és pi­henhető kereskedők és iparosok, s ezekkel rokon foglalkozók, kik a pihenésre nem is vágytok, kik nyáron át két havi sza­badságot nem kértek, még kevésbé törvé­nyileg követeltek, legyen fáradozástokon ez év folytán is szorgalmatok, törekvéstek áldása, ne tekintsen benneteket az állam­­hatalom adó molochja kénye-kedve szerint taksál­hatónak, s ne vegye adóalapul a hátatokon levő jó kabátot, vagy gyerme­keitek nevelésének törekvését, hanem res­pektálja a munkás szorgalmat, tisztessé­ges, fáradságos törekvést ; vegye figyelem­be, hogy ti vagytok azon osztály az ál­lamban, melynek biztos existentiája az­­ állami felvirágzásnak is hőmérője, és a béke és czivilizáczió legszilárdabb talpköve. Ezek a mi őszinte óhajtásaink ; — ezektől vezéreltetve nemcsak, „boldog új,“ de „boldog egész évet kívánunk!“ -JV-békésmegyei régész- és művelődéstörté­­lt§Jfflj_|Ö^iuvasazaE^p^deczem^er*>?5^mnTaflT“ évzáró közgyűlését Gyulán a megyeház kis ter­mében a helybeli közönségnek nagyon is sze­rény érdeklődése mellett. Göndöcs Benedek apát­elnök megnyitó beszéde lapunk más helyén közölve lévén, annak ismertetésébe nem bocsát­kozunk.­­ A megnyitás után Oláh György ol­vasta fel munkáját „A forradalom költészete Bé­kés vármegyében", tőle megszokott tanulmányra valló mű­, m­ert hisz ő az 18­8­9 forradalmi kor­szak megyénkre vonatkozó adatainak búvárlója és feldolgozója oly sikerrel, minőt másutt tán jobban méltányolnának. Utánna Dr. Karácsonyi János főtitkár olvasta fel történelmi búvárkodá­sának eredményét:­­Olasz fogoly Gyula várában 151fi-ben.“ — Mindkét felolvasás lapunk tározó­jában közölve leend, és az egylet évkönyvébe is felvétetik. — A felolvasókat jelenvoltak elismerő „éljen“-zése jutalmazta fáradozásukért. A fő­titkári jelentés általában tudomásul vétetett, de mert megyénk múltjára vonatkozó több oly adatra hívja fel a ügyeimet, a­melynek lírása megyénk nagyon is homályos múltjára világitó fényt vethet, ezek beszerzésére a főtitkár felmé­retett az egylet anyagi erejéhez mért támoga­tása mellett. — A pénztárnoki jelentés sajnosan tárja fel a részvétlenséget, mely a tagdíj befize­­téseknél nyilvánul, s jelzi, hogy az ügyészi be­avatkozás eddig elé nagyon is meddő, miuem íoly- Vadászat. k­i (Monolog.) U­­raim és hölgyeim! 11 tag vagyok lőve ! Iiix nők azt kérdezik, hogy miért Ki­­ a szép, majd elmondom. Billé » hát miért nem kérdik azt, ° gy ® i­­|­sc hiszen önök nagyon jól tudják, ° gy ó’ig­em«^ eszközt melynek hivatása azlaz' élet ioltasa még a kezembe sem roek venni zó táj mióta egyszer, életemnek egy extrava*­áns pillanatában megfeledkeztem a?b hogy t ember is állat s annak daczára, 'S­ e~y ■tjszálnyi folytonossági hiányt S3tff £ 0zta,n* egy napig kellett teljes folytonosan a utyiban ülnöm. Persze, ezen önök csak nevet­ Na szép, — majd nem neveti?®^' [mond­om rettenetes sorsomat.­­&4$r az magában véve elég ienetesj a egy olyan helyen a mely nem­nnyira icsi, mint a mennyire alacsony, 28 ?M­íon­ssze a ki mind egyszerre eszik és át még ha ez a 28 ember mind vadís min' ég a vadászatról beszél, — képzelj?* mar őst annak a sorsát a ki e között a ® m ° ® k­özött huszonkilenczedik és nem vad s­a'£‘ or beláthatják miszerint annak dacz­ ‘10Sy­ppen vad én sem vagyok, még­is re vag­yok lőve. . Na szép! De hogy ? Hát hogy hogy­­ Vegyék kérem azt, hogy az ember szen­vedélyes vadász s arról álmodik, hogy meg­lőtt egy suta oroszlánt (nem is tudom ezt sza­bad-e lőni) erre felébred, felkel, a felkelés részleteit nem akarom részletezni, esetleg le­het köztük degustáló is — meg iszik három négy csésze theát, meg eszik mellé öt-hat sze­let sonkát, hét-nyolcz darab pogácsával; a­ tetejébe iszik kilencz-tiz pohár valódi hamisí­tott anisettet, s igy bévül jól berendezve bele ül egy szánba a mibe már előre be lett készítve tizenegy-tizenkét láda patron, ma­gára rak tizenhárom-tizennégy darab pokrócot hogy gyenge testét a szellő csak távolból le­­gyinthesse, s tizenöt-tizenhatod magával meg­érkezik egy hóval borított síkságra a hol már tizenhét-tizennyolcz fáczán repked s tizenki­lencz-húsz nyúl szaladgál, ezekből mindegyik­ből le­lő huszonegy-huszonkét darabot, akkor haza megy, — dehogy megy haza —­ el­megy a casinóba megeszik egy huszonhárom-huszon­­négy tál ételből álló ebe­det akkor mikor más ember vacsorál, — természetesen a hozzá mért mennyiségű fluidummal, elmond mellé huszon­öt-huszonhat vadászhistóriát a­mikhez képest báró Demanx fantáziája csak vadász­kutya, s végezetül összes fáradalmai kipihenéséül alszik vagy huszonhét-huszonnyolcz órát. Hát ez nagyon szép és kellemes. Vagy vegyék azt, hogy az ember főispán s egyszer csak reggel hire futamodik, hogy meg van lőve, (mert nem csak én lehetek meglőve) a városba rémesebbnél rémesebb hie­rek szálldogálnak, ütik verik a drótot, a fő­ j ispán aspiránsok sietnek zóna­jegyet váltani* banquetteken öt-hat toaszt mondatik az agyonlőtt főispán egészségére, hogy az embe­riség legvégső határáig éljen, de persze nem agyonlőve. S este az ember haza érkezik s örömmel tapasztalja, hogy nincs semmi baja Sőt ő lőtt meg vagy 150 fáczánt s tiszta mese, hogy a fáczánok vissza lőttek volna. Hát ez is nagyon szép és kellemes. Vagy vegyék azt, hogy az ember nyűi s egyszer csak azon veszi észre magát, hogy vagy kétszáz ember törekszik az élete után ám most szaladjunk a merre látunk, dirr, durrr ísitij^’ és ismét, szólnak a puskák miként az végre a századik lövésre elterül az emilPjmár t. i. ha nyúl az ember­ hogy íz­letes pjcsenyéül szolgáljon valami főispánt püspöki vagy presbyteri asztalon. Hát ez is nagyon szép és kellemes. De már most vegyék kérem azt, hogy az ember sem nem főispán, sem nem vadász, sem nem nyúl, hanem tisztán és kizárólag ember, egyéb semmi. Na szép, hát még ilyen is van? De mennyire van. Itt vagyok például én, hallgassák meg, hogy mi történik énvelem. Felkelek reggel 7 órakor stb. stb. meg­iszom egy csésze t­eát és nem eszem mellé semmit, hanem e helyett legeltetem szemeimet egy meghívón a melynek értelmében szívesen láttatom este hat órakor vadász ebédre, s tű­nődöm azon, hogy már most én addi­g ne ebédeljek. Na szép, hát nem fogok addig ebédelni. Azt hiszik, hogy ezen határozat minden lelki furdalás nélkül történt, ők akkor nagyon csalódnak, már mindjárt az is szeget ütött a fejembe, hogy ki az ördög hallott olyat, este hat órakor ebédelni, mikor fogok én akkor vacsorálni ? Ezzel még csak kibékültem volna valahogy, de nekem polgári berendezésű gyom­rom van, a­mely délbe­n órakor, délután 5 órakor és este ‘­-6 órakor lejár, mivel biztas­sam azt, hogy majd kapsz enni este 6 órakor; nem hiszi az el­­őttem, hogy este hat órakor is lehet ebédelni, — na de végre hősiesen el­szántam magamat, hogy a mint a burkus mondja: koszt vas koszt, este hat óráig (a mint a magyar mondja) nem lesz koszt. Igen de hátra volt meg . . . ugy­e azt nisz itt a fekete leves? Nem, én nem szoktam ilyen hétköznapi közmondásokkal élni, nem az volt hátra, hanem a házi­asszonyom, hogy vall­­jam­ én be annak, hogy azért nem eszem nála, mert másutt akarok ebédelni. Ennyi erkölcsi bátorságom nem volt, féltem a következmé­nyektől, a­mely a más ebédjének többre be­­csülésének logikai folyományaként netán a fe­jemet hozta volna nem annyira szervi mint múló össz .­köttetés ée valami nem cseppfolyós anyaggal. Már csak bevallom, őszintén azt ha­zudtam, hogy beteg vagyok, fáj a gyomrom azért nem eszem. Na szép. Még hazudnom is kellett, pe­dig úgy növessze meg Allah a szakállamat, hogy soha sem szoktam, legfeljebb néha tar­tom vissza az igazságot s azt is csak pilla­natnyilag. De bezzeg a gyomrom, az más vélemény­ben volt, sokkal erkölcsösebb mint én, az nem akart sehogysem bele­egyezni abba, hogy ha­zudjam, s akaratom ellenére vissza­térített az igazság ösvényére, este 6 órára csakugyan meg­fájdult, bizonyosan nem tudta meg­emészteni a már fentebb érintett híreket, a késedelmet stb. stb. Szóval a mint a franczia mondja: gyo­m­oranak méltóztatott az étvágyat Scortba tenni. S igy este hat órakor már meg volt oldva az »enni vagy nem enni“ kérdése, a mint egy dán királyfi szokta feltenni a kérdést

Next