Békés, 1903 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

Z'y kivetési.) a ip-­állapíttatott fcz 19.vesztőség: a múlt évivéj.ter­ p0i,ay János keres­­lese, hova a lap szellemi részét iletö közlemények­ intézendők. I­n _ léziratok nem adatnak viasza. Előfizetési dlj: BjSsz évre . j 10 kor. — fill. E­il évre éSegyedre ! 2 Egyes szám­ára 20 fül. SS4.. 50 G­yula, 1903. január 4-én. XXXV. évfolyam. Kiadóhivatal:1 Templomtér, Dobay Ferencz háza és könyvkereskedése, hova a hir­detések és nyílt­ téri közlemények küldendők. Társadalmi és közgazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő: Dr. Bodoky Zoltán. Felelős szerkesztő: Kohn Dávid. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. L. Nyílt-tér sora 20 fül. • A kézségi jegyzők minősítéséről. Egy fővárosi lap, a „Magyar Hirlap” karácsonyi számában uj rovatot nyitot „ Köz­­igazgatás” czim alatt. Az a véleményem ; helyesen cselekedett, sőt csodálatos mulasz­tásnak találom, hogy eddig még nem akadt magyar napi­lap, amely felkarolta volna a közigazgatás dolgait s azzal jóformán csak a nyilvánosság kizárásával megjelenő szak­lapok foglalkoztak, — ideje hogy végre a lapilapok is tudomásul vegyék a közigazga­tás bajait, törekvéseit, czéljait­, hisz. a jó közigazgatás a tulajdonképeni alapja egy ország helyes és így a/’néji jólétére­­ és bol­­dogságára vezető kormányzásának. ^^^JrötiiTfiéi' vittem kezembe a jelzett lapot s olvastam első czikksorozatát, de sajnos, lehet, h­ogy ez az én libám — mindjárt az első czikkel nem tud érezni véleményem,­­ az a felfogásom, hogy egészen más irány­ban kellene tárgyalni és más mederbe vezetni a felvetett kérdést. Szól pedig ez a bevezető czikk „Szer­zett jogot konfiskálása” czim alatt arról, hogy a belügyminister 101570/1902. szám alatt valamennyi vármegye alispánjának el­­küldötte a községi közigazgatási vizsgálatot 1901. és 1902- években kitüntetéssel .■ M."hitett­v .>153 m­égdapf., a. aáj alispánokat, hogy a névsorban megnevezette­ket a törvényhatóságuk­­ területén lévő­ köz­­­ségek tisztújító szak­elnökeinek azzal a meg­jegyzéssel ajánlják figyelmébe, hogy a ki­tüntetéssel vizsgázottakat a jegyzői állások betöltésénél más csekélyebb minősítésű pályá­zók felett előnyben részesítsék. A kérdés- czikk mármost ezt a minis­zeri rendeletét megtámadja abból a szem­pontból, hogy az 1900. XX. t. sz. egyforma érvényűnek mondja ki a régi és uj alapo­kon szerzett jegyzői okleveleket, azokat tehát a törvény világos megsértése nélkül osztá­lyozni nem­ szabad senkinek, méltánytalan is ez a rendelet a régi jegyzőkkel szemben, a­kiket ezzel szerzett jogaiktól fosztanak meg. Aláírom a czikknek minden sorát, tel­jesen igaza van, csakhogy nézetem szerint a kérdés nem ebből a szempontból bírálandó el, mert nyugodt lehet minden régi jegyző, ennek a miniszeri rendeletnek az alapján semmiféle jogsérelem őt érni nem fogja s a jegyzői szaktanfolyamot kitüntetéssel végzett ifjúval szemben, minden ministeri rendelet daczára meg lesz választható, ha bírja a választók többségének bizalmát. Mert ez a ministeri rendelet — s ebből a szempontból kell kiindulni a kritikának — egy képtelenség; senki sem találván fel még eddig azt, választásnál hogy lehet egyik jelöltet a másikkal szemben törvényesen előny­ben része­síteni; az a kinevezésnél lehetséges, hogy a jobb minősítéssel biró egyén előnyben része­­sittessék és kineveztessék, de választásnál, ha maga a minősítés bármily foka meg­van, kizárólag a választók nézetétől függ, hogy a magasabb vagy az alacsonyabb minősítés­sel bíró jelöltet válasszák meg s a válasz­tókra nem lehet rá parancsolni, hogy vala­kit előnyben részesítsenek. Azt nem akarom feltételezni s a mostani kormányzat eddigi működése után nem a' ' iQt tCh^lfeíáuí, l­ifg,, el ffiS^LUJliu SéfO-k elnökeinek adott ezzel az utasítással, hogy előnyben részesítsék a kitüntetett szaktan­folyam-hallgatókat, azt czélozná, hogy ezek megválasztása érdekében erőszakoskodjanak, mert ez az egy előnyben részesítés jöhet csak számba; ám ez törvénytelen s a válasz­tás megsemmisítésére vezet s így előnynek nem tudható be. Törvényesen az előnyben, de csak kép­zelt előnyben részesítés a tisztújító szék el­nökétől egyébben nem nyilvánulhat, minthogy az illető kitüntetéssel vizsgázottat első helyen jelöli. De hát ez a gyakorlati életben egyálta­­án nem előny s hosszú közigazgatási praxi­somból állíthatom egész bizonyossággal, hogy az első helyen való jelölés a választókra befolyással nem bír s az esetek túlnyomó többségében nem az első helyen kijelölt vá­lasztatott meg s törvényes választásnál nem is lehet előny, mert az összes kijelöltek kö­zött a választók azt választják meg, a­kiben bíznak, vagy a­ki jobban tudott korteskedni, legyen az akár utolsó helyen is jelölve. Igazán jó volna tehát tudni, hogy mi lehet az az előny, a­miben a tisztújító szék elnöke valamelyik pályázót részesíthet ? Értve ez alatt igazi előnyt, ami tényleg biztosítja vagy csak előmozdítja is a megválasztást. Ilyet azt hiszem a rendelet kibocsájtója sem tudna megnevezni s így egyszerűen csak szaporította a végre nem hajtható rendele­tek számát az egyszerűsítés nagyobb dicső­ségére. De még egy tanúságot vonhatunk le ebből a miniszteri rendeletből, nevezetesen azt, hogy nem is volna jó, ha az a minisz­teri rendelet végrehajtható volna s tényleg előnyben volna részesíthető az, a­ki a tan­folyamot kitüntetéssel végezte el.­­ Én például meg vagyok arról győződve, hogy azt a miniszteri rendeletet vizsgázott fogalixickal- vagy ti de a kinek halvány fogalma sin^w^V^v .. - I lati életről. S nem következés az, hogy aki a theo­­retikus vizsgát kitünően teszi le, hogy az kitűnő jegyző is legyen, mert jó jegyző csak az lesz, aki az elméleti tudományát át tudja vinni a gyakorlati életbe, aki össze tudja egyeztetni az elméleteket a gyakorlati élet követelményeivel, — ezt pedig nem minden kitüntetéssel vizsgázott egyén tudja — s ehez nem elég a jegyzői szaktanfolyam ki­tüntetéssel való elvégzése, hacsak nem akar­juk a közigazgatást is a theoriák lovardájává átalakítani, ahol azé lesz az érdem, aki leg­jobban tud theoriákon nyargalni. A közigazgatás gyakorlati tudomány, azt csak az életben lehet megtanulni, nem a bárókban. S a községi közigazgatás épen nem arra való, hogy a bürokratikus plánták üvegháza legyen ; minden miniszteri rendelet daczára tehát azt a jelöltet részesítsük a választásnál előnyben, akinek az életben szerzett gyakor­lati minősítése van s nem a­ki a vámos­­pércsi jegyzői akadémián tudja Isten miféle véletlen folytán kitüntetéssel vizsgázott. __________ Újévi tisztelgések.Simplex. A városban levő különböző hivatalok személy­zete az újév alkalmából ez idén is tisztelgett a ható­ságok fejeinél, hogy újévi jókivánatait tolmácsolja. A vármegye tisztikara először dr. Fábry Sándor kir tanácsos alispánnál tisztelgett. Dr. Daimel Sándor főjegyző volt tiszttársai szószólója, ki hosszabb tar­talmas és közvetlen hatású beszédet intézett az általánosan tisztelt hivatalfőnökhöz, kiemelvén, hogy a múlt év ismét sikereket hozott a fáradhatlan tevékenységű alispánnak, kinek működését nemcsak a hivatali ügyvitel pontossága, de maradandó alko­tások dicsérik. Az évforduló különös jelentőséggel bír a vármegye tisztikarára, mert ekkor lépnek ha­tályba az ügyviteli szabályzatok, melynek megalko­tásában az alispánnak oly kiváló hivatás jutott. És f­él büszkeséggel tölti el a í »7ort, h­ogy Vezérének kiválóságát elismerve látja az országos szervezés munkája előkészítésével való meg­bízatásban, büszkeséggel, mert joggal kér két részt­­ abból a dicsőségből, mel­lyel a szervezésnél a vár­megye közigazgatását elismerésre és követésre méltó mintául állították oda. Másik jelentősége az évfor­­­­dulónak az, hogy a vármegye pénztári és számvevői­­ személyzete kilép a tisztikar kötelékéből, a­mit a­­ visszamaradok, kik örömmel ápolták a tiszttársi­­ barátság érzelmeit, igaz sajnálattal kísérnek. A szám­ban megfogyatkozott tisztikar kötelességtudással teljesíti ez után is feladatait, követvén ebben kitűnő vezérét, a­kinek az újévre teljes boldogságot kíván­­ családi életében és további sikereket díszes hivatá­­­­sában. Lapiinks mai számáh­oz fél iv melléklet van csatolva,. A „emzetes ur rnUmaism 181 ha M Ifi BB api n­épp vágtörés, míg mit kálni. Csapa nkk.sztásjig bizony tudom ér rm. gH Bi^„boti össze­­nem igen lehet valami m InWi visz­­térczelni. Nem as vesződj azamegyek a szépapáink !—-----------------­annyi kincs, hogy csak csodaság, ha nem restell az ember kutatni utána. Csupa édes, szerelmes történetek, csupa merő rózsaszín selyem, habkönnyű velenczei csipke., 4 A mi kárt tett benne a kritikusok ollója meg a feledés mosolya, beszövi, szövögeti a fantázia örökké motolláló pókja arany pók­hálóval. Attól még ragyogóbb lesz! Szinte jól esik elbabrálni vele és megmutatni a mostaniak­nak, hogy miképpen lenne jobban? Pedig tudom, hogy a nemzetes úr leszidna a sárga földig, ha megtudná, hogy az ő második házassága történetét hirdetem világgá. Egész életében gyűlölte az emberi­ állatok három faj­táját: a zsandárt, a finánczot, meg az írókat. A zsandárt azért, mert elcsípték a szegény legé­nyeket, akik pedig nagyon jó fiuk voltak s el­hozták a legszebb nótákat, amik a nagy Alföl­dön termettek homályos csárdákban, zugó náda­sokban, megye börtönében, bitófa tövében. A finánczot meg .... Istenem, hát a finánczot ma sem szereti senki, hát ő hogy szerette volna, mikor kétszáz hold dohányát tépették halomba mert elfelejtett engedélyt kérni rá a nagyságos Prkovcsák megyefőnök, akarom mondani, beck­­­ker urról. Az írókat meg azért nézte le, mert magyar embernek már bevett szokása, hogy csak a kardot tartja férfi kézbe valónak. Egy szóval a nemzetes úr, ha ezt az én irkafirkámat meglátná, alig­ha­nem jobban meg­eresztené a kacskaringós káromkodások vég­telen áradatának zsilipjét, mint tette azon a langy meleg tavaszutai napon, mikor a vén ud­varház ámbitusán sziesztáiva, véletlenül a kertbe tévedt tekintete. Pedig amit ott látott, ahhoz hasonló dolgot százat is láthatott már, ha nem is ilyen kiadásban. — A kertben semmi egyéb nem történt, mint hogy a kis Gábor urfi béres gyerekekkel zsiványosdit játszott. Termé­szetesen ő volt a zsivány, a kis tömzsi Szölnök Matyi — akiből mire a bajsza kinőtt, már pom­pás lókötő fejlődött, — volt a zsandár. A többi meg ki zsandár, ki betyár, amint azt Gábor urfi jónak látta elrendezni.­­ Eddig még nem lett volna baj, sőt talán az sem állította volna meg a napot rendes útján, hogy Gábor urfit, a hara­miakapitányt elnyomták a zsandárok, hanem az már mégis égbekiáltó vakmerőség, hogy Szölnök Matyi a zsandárhadnagy, a vén szilfa alá tett deresre huzatta a zsivány vezért s breviter meg­csapatta. Eleinte a pálozás csak simogatta az urfi-betyárt, hanem aztán­ belemelegedett s ha­todiknak olyat talált a Gábor gömbölyűbb fe­lére hajítani, hogy dicsőség ide, dicsőség oda, elritta magát. Az urfi jajongására riadt fel a nemzetes ur s a kezeügyébe eső a garászostort felkapva, lódult a kertbe. — Az irgalmat, a deresen puhult paraszt apádnak — riadt a gyerekekre — hát mit csi­náltok itt be ? Gyurka ? Pali ? — kiáltott a ko­csisokra, kik a pázsitot kaszálták a tisztásokon — fogjátok meg ezt a kölyköt — és rámutatott a zsandárhadnagyra, aki ugyancsak iparkodott kifelé az udvarból. Hanem bizony elcsípték szegényt és minden rugkapálása daczára a nem­zetes ur felé czipelték. — Kölyök ! — förmedt rá a nemzetes ur egészen kikelve magából, — tudod-e, hogy mit tettél? Nemes embert csapattal meg, a­mit még nem tett meg senki, mióta világ a világ . . . Tudod-e, hogy mi jár ki azért?! — Nem tudom én, majd megmondja a nem­zetes úr, ha akarja — vágta vissza Matyi, aki­ben már akkor megült a dacz, a­mi később futóbetyár korában olyan keservessé tette a komiszáriusok dolgát, ha őtet kellett vallatni. — Hát meg is mondom, — szólt a gyerek daczosságától meglepődve a nemzetes úr — a­hányat te vágattál a fiamra, annyit vág rád a hajdú, meg még hatot emlékeztetőnek. — Mess csak le egy suhogót Pali! . . . . Nem kellett soká keresni alkalmatosság után, volt elég mogyoróbokor a kertben, kellett az akkor nagyon j a gyümölcse az uraknak, a fája meg a jobbágynak. Mikor Pali a hajlós vesszőt suhogtatva visszajött — a Matyi gyere­ken erőt vett az ijedtség, — azóta sem ijedt el, pedig jó hatvanas volt, mikor felkötötték, elöntötte a szemét a köny­v remegve nézte a nemzetes ur haragtól kipirult arczát. — Gábor — szólt fiához az öreg ur, a ki még jobban szepegett Matyinél is — fogd azt a vesszőt, te meg feküdj le. Matyi nem igen sietett, hát az egyik kocsis szépen végig nyujtóztatta a deresen, nem a leg­­gyöngédebben szorítva le a halálsápadt gyerek két karját. Az urfi elvette a mogyoróhajtást s oda állt a delikvens mellé. — Üsdi — parancsolta a nemzetes ur. — Ne bántson urfikám! — csengett a sze­gény Matyi — ne bántson Gáborka. — Vágd! — riadt haragosan fiára az öreg. Gábor urfi pedig egyet lépett hátra, fél testét visszahajlitva, egy hatalmas sujtással elhatotta a vesszőt, messzire be a bokrok közé Aztán oda lépett Matyihoz s megsimogatta'*® nnyes arczát: — Ne félj Matyika, nem bánya^‘ I 4V-~>wL.'y -V. -n

Next