Békés, 1908 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-05 / 1. szám

2 BÉKÉS 1908. január 5. Főispáni beigtatás. Békésvármegye főispáni méltóságába kinevezett Döry Pál főispán ünnepélyes eskütétele és beigtatása ősi szokás szerint ment végbe a vármegye közönségének színe előtt. A beigtatást megelőző eseményekről, közelebbről megjelölve a fogadtatás részleteiről legutóbb már megemlékeztünk, minél fogva ezúttal csupán azon kiegészítésekre szorítkozunk, melyek az előre jelzett részletek teljessége érdekéből szükségeseknek látszanak. Első vármegyei üdvözlet, így nevezetesen beszámolunk ez alkalommal arról is, hogy az érkező főispánt Mezőtúron nemcsak a legközelebb eső járás főszolgabírája Wieland Sándor szarvasi főszolgabíró és kísérete fogadta, hanem ezenkívül a vármegyei függetlenségi és 48-as párt nagyszámú küldöttsége is, amelynek nevében az érkező főispán személye iránt érzett osztatlan bizalmat és tiszteletet a küldöttség szónoka Haviár Gyula szarvasi ügyvéd szép szavakban tolmácsolta. Az érkező főispánt Békés vármegye részéről legelőször nyilvánult eme figyelem láthatólag meghatotta, amelyet az üdvözletre adott válaszában azonnal kifejezésre is juttatott. Az üdvözlő küldöttségek azután a főispán kíséretéhez Gyoma felé csatlakoztak s igy folytatták utjokat Alig érkezett be a főispánt vivő vonat Gyoma község állomására, az óriási néptömeg, amely ez alkalommal az állomásra egybegyült, hatalmas éljenzésbe tört ki, amely csak akkor kezdett csillapodni, midőn Döry Pál főispán vasúti kocsijából leszállott. A gyomai üdvözlő küldöttség vezetője Rohoska Mihály gyomai főszolgabíró volt, tagjai pedig a község képviselőtestületének mondhatni minden képviselője. A felvirágozott vasúti állomás. Az üdvözlő beszédek elhangzása után a gyomai küldöttséggel megerősödött főispáni kiséret ezután megindult Mezőberény állomás felé. Nagy volt a lelkesedés, amely az érkező vonatot várta. Az állomás ez alkalomra a közönség áldozatkészségéből pazarul volt feldíszitve élő virágokkal, az állomáson pedig annyi ember volt, hogy a leszálló utasok még csak nem is gondolhattak arra, hogy a kijárathoz jussanak. Az éljenzésbe nem sokára a tömeg elégedetlensége kezdett vegyülni, mert az üdvözlő szavak az ovácziók zaja mellett egyáltalán nem voltak hallhatók. — Mikor azonban Popovics Szilveszter főszolgabíró, — aki a képviselőtestület és a járási bizottsági tagok élén üdvözölte a főispánt, — szavait befejezte, egyszerre elnémult a tömeg s tisztán, érthetően hangzott fel Déry Pál egyszerű, világos, magyaros beszéde, amelyet lelkesen éljeneztek. A mezőberényi képviselők nagy része Gyulára is bejött. Békéscsabán az üdvözlő szavakat a vármegye nevében Seiler Elek főszolgabíró mondotta s ekkorra már olyan nagyra fejlődött a főispán tábora, hogy az, a Békéscsabán menetrendszerűleg kiszabott várakozási idő alatt alig-alig fért el az államvasút étkező termében. A gyulai fogadtatásról már lapunk múlt számában részletesen beszámoltunk. Ismerkedési vacsora. A megérkezés napján, szombaton este a főispán tiszteletére a békésvármegyei kaszinó ismerkedési estélyt rendezett, melyen a kaszinó tagjai, a gyulai társadalom kitűnőségei és a honvédség képviselői voltak jelen. Az estélyen a vármegye társadalma igen kedves vendégeiül látta azokat a tolnamegyeieket is, akik a főispánt Szekszárdról idáig elkísérték Ezek között voltak Hazslinszky Géza törvényszéki elnök, Döry Hugó földbirtokos, Nagy István főszolgabíró, Rácz Sándor szekszárdi rendőrfőkapitány, Jasek Sándor vármegyei aljegyző, Döry Ernő és Széll Mihály, Könczöl János, Varga János szekszárdi polgárok. A vacsorán az első felköszöntőt a békésvármegyei kaszinó elnökhelyettese dr. Ladics László mondotta s közvetlen szavakban üdvözölte a főispánt a kaszinó otthonában. Utána Déry Pál köszönte meg az impozáns fogadtatást, melyre mint mondotta teljes lelkéből és minden erejéből igyekszik méltó lenni. Kivülök még dr. Zöldy János vármegyei főorvos mondott felköszöntőt, melynek során szellemes közmondásokban tolmácsolta a kaszinó tagjainak igaz örömét a felett, hogy az egylet oly hatalmasan megerősödött uj tagjának a főispánnak belépésével. E helyen említjük fel, hogy Döry Pál főispán, Tolna vármegyéből való eltávozása alkalmából érzékeny búcsút vett régi otthonától s napok óta igaz ünneplés tárgyát képezte a szekszárdiaknak. Tolnamegyeiek búcsúja. Döry Pál főispánnak Tolnavármegyéből, Szekszárdról történt bucsuzásából folyólag az ott megjelenő »Tolnavármegye« a következőket írja : »Vármegyénk közszeretetben álló alispánjánál, akit a király kegye és a kormány bizalma Békésvármegye főispáni székébe ültetett, a vármegyei tisztikar Simontsits Elemér főjegyző vezetése alatt vasárnap délelőtt 10 órakor tisztelgett, hogy őt főispánná történt kinevezése alkalmából üdvözölje. Az üdvözlő beszédet Simontsits Elemér főjegyző tartotta, meleg szavakban emlékezve meg Döry Pálnak a vármegye szolgálatában 3 évtizedet meghaladó tevékeny munkásságáról, hasonlítva őt egy fához, melynek gyökerei a mi talajunkban vannak, virágait, gyümölcseit is nálunk hullatta, és ha most e fa átültettetik is, kívánja, hogy a messze idegenben is áldásos gyümölcsöket érleljen és ne szűnjék meg a mienk is lenni, kik vele a közügyek szolgálatára irányuló munkásságban összeforrottunk és kérve, hogy a megyei tisztikart, mely az ő vezetése alatt vállvetve működött és köréje szeretettel, nagyrabecsüléssel sorakozott, tartsa meg jó emlékében. Döry Pál a meghatottság látható jeleivel válaszolt. Kijelentette, hogy ambícziója kielégítését soha életében nem kereste szeretett vármegyéje határain kívül. A válás nehéz pillanatában nem akarja analizálni az okokat, amelyek alapján ő új élethivatás betöltésére vállalkozott, de annyit tudai volt tiszttársaival, hogy a politikai viszonyok alakulása bírta arra az elhatározásra, hogy a kormány bizalmából felajánlott felelősségteljes állást vállalja. A válás ezer meg ezer mélyen gyökerező érzést érint és mozdít meg szívében, melyek lelkét kimondhatatlan fájdalommal rohanják meg, annyival is inkább, mert érzi, hogy az ő válása szeretett vármegyéjétől nem virághullás, inkább talán levélhullás. Úgy tűnik fel lelki szemei előtt, mint a lombjavesztett fa; de ha az is lenne, érzi, tudja, hogy ha más talajba ültetik is át, az ő szeretett Tolna vármegyéjétől nem szakad el soha és biztatja a remény, hogy volt tiszttársainak, kik iránt mindenkor a legőszintébb jóakarattal viseltetett, szeretetét és becsülését magával viszi új otthonába és ez a remény megerősíti a reá váró nagy feladatok teljesítésére való törekvésében. A tisztikar lelkes éljenzése követte Döry Pál beszédét, melynek elhangzása után az új főispán volt tiszttársaival kedélyesen elbeszélgetett, kijelentve, hogy ő még most nem búcsúzik, mert bár beigtatási ünnepségére folyó hó 27-ikén el is megy Szekszárdról, január 1-én visszatér és itt marad, hogy bucsúlátogatásait megtehesse január 9-éig és különösen afelett érzett sajnálatának adva kifejezést, hogy főispáni kineveztetésének váratlansága és a békési és tolnamegyei tisztújítás időpontjának egybeesése miatt se Tolnamegye közönségétől közgyűlésileg el nem búcsúzhatott, se Tolnamegye az ő főispáni installáczióján nem képviseltetheti magát tizedik, huszadik, századik és ezredik városban. És amint így mindinkább nekidühösödve kutatta át a városokat, hogy valamelyikben lefülelje áldozatát, azon vette magát észre egy nap, hogy az öreg Európával végzett s ázsiai városok utczáin barangol. És amellett, hogy a kötelessége kergette, nagyban vonzotta a neki új élet is, a vidámság, a táncz, a zene, a dal. A komor halál az életnek ezeket a virágjait nem ismerte, ő az életből csak a könnyeket, jajgatásokat, fájdalmaktól vagy rémülettől eltorzult arczokat ismerte. Fülei csak a gyászdalok komor, nehéz hangjaihoz s megálló emberi gépezetek végső hörgéseihez voltak szokva. És most látott arczokat, melyekre a szesz mámora a tökéletes, mindenről megfeledkező boldogság kifejezését varázsolta ; látott rut vonásokat, melyeket a részegség össze-vissza kuszált s az ellenállhatatlan báj hálójába igazgatott. Különben csúnya szemeket, amelyekben a máma az értelem, a szellem villamos lámpáit gyújtotta fel. Hallott vidám, profán dalokat és mindez uj volt neki s nem győzte eléggé csodálni. Aztán a gyönyörök rejtettebb barlangjaiba is benyitogatott. Volt egy homályosan megvilágított, tompa selymekkel kibélelt négyszögletes teremben, melynek közepén *üst Liliomot ábrázoló kandelláber állt s a közepén illatos fűszerek égtek vakító fehér, de nem világító lánggal. A liliom széles medencéből nőtt ki, melybe a virág száraiból illatos rózsaviz szivárgott. Egy lillaselyem sátorból halk zene hallatszott s a bóditó dalok úgy töltötték meg a termet, mint a nemes vörösbor a kristálykelyher falak körül puha, szines kereveten férfiak és nők heverésztek s tiszta kék füstöt eregető szivarkákat szivtak vagy édes gyümölcsöket ettek s kábító italokat ittak. Néha felkelt egy leány s körültáncolta a tüzet. Nagy, erős, hófehér bőrű, szőke selyemhaju, gyönyörű leányok gyorsan, ütemesen keringtek. Vékony selyemingük hozzátapadt testükhöz s kidomborodtak az izmos idomok s a keblek kupolák módjára büszkén koronázták a mellüket. Barnabőrü maláj lányok álmodozva, lustán lejtettek, szemük lehunytak, vastag, vörös ajkuk kissé megnyílt s összes fehérséggel kivillogtak a fogak. Karjukat széttárták s mint a repülni készülő darvak a szárnyukat lebegtették; testük súlypontja lábuk ujjának hegyén nyugodott s ez valami csodálatos, megejtő ritmusba szédítette mozdulataikat. Jöttek degenerált apró, dúshajú, hosszú kam, hosszú ujjú nők, akik mezítelenül és vadul énekelve járták a tánczot. A halál angyala ezeken a tanyákon megismerte a szerelem millió hangját. A vágy sóhajait, mlyek hosszasan, egyenletesen szállnak s a beteljesedéseit, amelyek görcsösen szakadozottak; az öröm sikoltásait s a csókok zenéjét, látott görcsösen összeszoruló ujjakat, melyeket nem a kínok görbítettek bele a párnákba, hanem a kések. Látott gyönyörtől reszkető térdeket, az epedés édes kínjában vaczogó fogakat és egy nagy csóktól elfehéredett ajkat. Mindez szenzácziósan új volt a komor régi hivatalnoknak. És mint egy dohos irodában megvénült dijnokot megrészegít egy csodás tavaszi reggel, melynek báját eddig nem ismerte, így szédült bele a halál az élet káprázatos újdonságaiba. V. Negyven évig barangolt így, egészen megfeledkezve a kötelességről, melyet az Úr reá bízott, mikor egy éjjelen — bizonyosan a föld kerekségének okán — visszatért abba a városba, amelyben Benedek lakott. És csak ekkor jutott eszébe a kötelessége és az, hogy a vén korhelyt a lakásán keresse. Otthon Benedek a negyven évig tartó betegségtől s a roppant öregségtől meggyötörten, lesújtó látvány volt. Iszonyúan szenvedett s a negyven évnek minden perczében rimánkodott az ég urához, hogy küldje már érte a halált, aki kínjaitól megváltsa. Ám az Úr ezt a legjobb akarattal sem teljesíthette — mi tudjuk, hogy miért. Mikor aztán Benedek látta, hogy minden hiába, az ég nem szánja meg szörnyű szenvedéseiben, a szegény kínlódó agg revolvert vett elő — kínlódásai negyvenedik évének utolsó napján — s megmaradt kis erejével agyonlőtte magát. A golyó épp aban a pillanatban ölte meg, melyben a halál angyala végre megtalálta s a szobájába lépett.