Békés, 1915 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-01 / 1. szám
XLVII. évfolyam Gyula, 1915 január 1 Előfizetési árak: Egész évre____ 10 K — 1 Fél évre_ ____ 5 K — f évnegyedre____ 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HETILAP, 1. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyílt terek intézendők. Kéziratok nem adatnak visszza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KOHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Újév. A nagy idők percmutatója egy vonalkával odább szökött: 1914 helyett most az 1915-öt mutatja. Az évfordulón szokásszerűen, kissé babonásan is kívánjuk egymásnak a boldog újévet, ám ez el nem oltja a világot bevető és emésztő nagy tüzet. Nem oltja benső nyugtalanságunkat és vágyunkat a sóvárgott béke után, amelyet csak most becsülünk igazán, mikor elvesztettük. A ránk következő évtől az emberi aggodalom nem vár semmi egyebet, mint a háború megszűnését. Ha beváltja ezt a várakozást, kedvesebb lesz, mint előtte tíz békés esztendő. De beváltja-e ? mert oly nagy mérkőzés folyik az európai csatatereken, hogy szinte az igazi ellenfeleket is alig tudjuk felismerni. A mérkőző és mozgató nagy erőket személyesítő ellenfelek s a háború körülményei felett gondolkozva eszünkbe jut Néró császár, a hatalmas nagy római birodalom ura. Az élet legfelső csúcsán állott, parancsoló és rendelkező hatalommal a birodalom tágas határai között. Élet és halál ura. Amit ember kényelemben, gyönyörben, hatalomban, dicsőségben kivánhat és elérhet, az mind együtt járt császári trónjával. De ő leszállott erről a trónról, hogy ne csak a császár, hanem a költő, a gladiátor, a kocsiversenyző dicsőségét is élvezze. Udvaroncai, szolgái előtt, rózsakoszorus, mámoros fejjel szavalta selejtes költeményeit. A cirkusz porondján a kocsiverseny és a gladiátorok hősének ünnepeltette magát. Majd felgyujtatta az örök várost, Rómát s egy szinészies jelenetben a lobogó lángok fénye mellett mint a nép atyja szavalta el orátiáját a jövendő szebb Rómáról és a gaz keresztyénekről, a tűzvész okozóiról. A józan kortársak és a bámuló utókor méltán fűzték a komédiás, kegyetlen császár viselkedéséhez ezt a kérdést: quo vadis? Hova törekszel, mit akarsz ember? Ugyanazok a dolgok más alakban ismétlődni szoktak. Mi is bátran kérdezhetjük e háborúnak két résztvevőjétől: quo vadis? Elsősorban Franciaországtól. Attól a Franciaországtól, mely a kultúrának egész légió lángelmét adott, mely a forrongó feltaláló elme annyi áldásával ajándékozta meg a világot, mely az állami és emberi társas élet viszonylagosan tökéletessé kialakulását minden fázisában kezdeményezte és saját nemzetén átviharzott forradalmakkal megérlelte, mely nagy volt, első volt irodalomban, művészetben, háborúban, első tényező volt hatalmas gémjével mindabban, amit a haladás teremtett. Franciaország betöltötte hivatását a nemzetek sorában. Ereje kimerülőben, még most is pompás hatalmas törzse korhadóban. Ámde a méltóságos császári szerep, melyet a civilizáció előbbrevitelében játszott, nem elég neki. A reváns , lidércfénye csábítja, leszáll trónjáról, hogy a cirkusz porondján gladiátorként régi dicsőségét mímelhesse. Az orosz bordákkal karöltve hadat üzen annak a műveltségnek, melynek oly mesteri építőművésze volt. Felgyújtja Rómát, mint a komédiás császár. Tőle is csodálkozva kérdezhetjük: quo vadis ? Hová törekszel még ezután is ? És ott van Albion. A világon uralkodni vágyó kalmár nép. Hatalmas erejű nemzet talán, mely energiájával, túláradó geniejével hivatva van új képet adni a világ arculatának? Nem. A ruha- és iparművészet divatján kívül az emberiség napi szükségletét kielégítő kereskedelem hőse ő, aki Európa fiait sportolni tanította. De vajon pénz, divat és sport olyan tényezők-e, melyek világuralmat alapítani vannak hivatva? Nos hát Angliától is nem joggal kérdezhetjük-e : hova törekszel? A hadmivelő felek közül tehát a német és szövetségesei, valamint az orosz maradnak meg ellenfeleknek, akiket a történelmi szükség kényszerit komoly leszámolásra. A germán faj hatalmas műveltsége küzd itt az orosz kolosszus műveletlenségével. A német teremtő, conserváló ereje, csodálatos energiája állott szembe az emberi műveltség megvédésére e harcban az orosz eleven erejével, mely egy világot akar elönteni műveletlen muszka despotismussal. Hogy kié lesz a diadal, az nem kétséges. A német oroszlán hátába kapott angol és francia vérebeket nem lesz nehéz lerázni, a könnyű fajsúlyú, a világuralom éretlen gyümölcse után kapkodó orosz pedig megszégyenülten fog TA HCA. Kolera a tűzvonalban. Irta: Péczely József. Afféle cingár, sápadtképű cigány legény volt. Eleinte a nagybőgőt hordozta a banda után. Aztán, hogy emberkedett s megnősült, no meg, hogy a Ferke bőgős elpusztult valami száraz betegségben, hát beleöröködött a nagybőgősi hivatalába. Azt mondják, hogy igen értett hozzá. Mármint a nagybőgőhöz. A társai ráhitetnek bármikor. A mulatós emberek is. Hogy mi volt a becsületes neve, azt kevesen tudják. Csak Kolera. Így hívták. Az egész falu. A banda is. Onnan ragadhatott rá ez a szokatlanul furcsa név, hogy olyan igen ijedt képe volt. Egyébként, ha úgy jött a sor, hát vályogot vetett a falu végén. Főként nyáron, amikor az emberek nemigen érnek rá a mulatozásra. Kolera ebben is szakember volt. Az építőmesterek pár hatossal mindig többet adtak a Kolera vályogjáért, azt tartották róla, hogy többet ér a rossz téglánál. Amiben nekik lehet igazuk. Tudta ezt az egész falu. Így aztán, mint a jó munkás emberi szokás, megbecsülték. Különösen azok, akik vályogot kerestek. A gyerekek már más véleménnyel voltak. Ami nem csoda. „Gyüna Kolera!“ Ezzel az ijesztgetéssel nőttek ki a kantásból. Féltek tőle. Azonban jött a háború. Fölfordult minden. Székibe, hosszába. Megremegett, megrázkódott az egész föld. Erős szele megcsapdosta az embereket, akik átalakultak, kiformálódtak. Fölöltötték az igazi valójukat. — El kell menni! Ez a kiáltás tört fel az emberek lelkéből. — Mindenkinek . . . Természetesnek tartották, hogy mindenkinek, mert a muszka irdatlan nagy sokaságu pásznép. Mindenkinek. Aki csak a kezét-lábát bírja. A haza kívánja, meg a jó öreg király ... Ki maradna ilyenkor otthon a falu csúfjára, szégyenére . . . ? S mégis, amikor hire jutott, hogy a Kolera is beállt katonának, hát csak eláll a No, ezt senki sem hitte volna . . .falu szeme-szája. — Még a Kolera is ! ? Az emberek évődtek. — Jó lesz muszka ijesztőnek! Egyik-másik meg is toldta : — Ha megláttyák a muszkák, hát eccöribe azt hiszik, hogy gyün az valóságos kolera, oszt ivarc, elszelelnek! Amire Sebestyén Péter azt mondta: — De isten nem addig van a! Nem azért megyek én oda, hogy a színit se lássam. Addig ugyan ne szaladjon meg egy se, amíg én egy-két szót nem váltok velük . . . — Puskaszót ? Péter előre nyújtotta a nyakát s úgy értelmezte ki a kívánságát: — Leginkább is bajonett szót! S mentek az emberek, mentek. Füzérenként. Százával, ezrével. A dolgos munkás kezek letették a kapákat, kaszákat. Katona mundérba bújtak. A falu kiürült.* Hogy a Kolera, hogy viselkedett a háborúban, az nemsokára kitudódott, még pedig Sebestyén Péter leveléből . . . Megirta haza a feleségének . . . Kulikovnál történt. Eladdig már 9 nagy ütközetben vettek részt Sebestyén Péterék. Köztük természetesen Kolera is Napokon, éjszakákon át benn a tűzben, ahova úgy hulltak a golyók, srapnellek, gránátok, mint a záporeső Biz az nem tréfa dolog Eleinte szokatlan volt. Tagadhatatlan, hogy összeösszehúzódott a belső részük a furcsa fittyentgetésekre, bugásokra, roppanásokra, de aztán megbarátkoztak vele. Sebestyén Péter szerint úgy meg lehet azt szokni, mint a pipát. Hosszabb pihenés után már szinte áhítozik az ember utána. Aminek az a fogója, hogy vissza lehet feleselgetni. No Péterék feleselgettek is minden alkalommal. Olyan arányosan lőttek, hogy a muszkák nem állották a meleget. Kézi tusára egyszer sem kerülhetett a sor. A gyávák . . . Történt, nem is egyszer, hogy a nagy lövöldözésben megéheztek, megszomjúhoztak, avagy a patronok fogyatkoztak meg a rajvonalban, ilyenkor csak Kolerának kellett szólni s az úgy el cigánykerekezett hátrafelé a municiós szekerekhez, mint a jó förgeteg. Kis idők múltán már jött vissza s csak úgy görnyedt a profantok, meg a patronok