Békés, 1927 (59. évfolyam, 1-105. szám)

1927-01-01 / 1. szám

1,-lX évfolyam 1. s­zám. Előfizetési árak: Helyben Negyedévre, Vidékre . . . . 1 P 60 £. . . 3 P 20 f. Hirdetési díj előre fizetendő. POLITIKAI, TÁMAD­ALMI ÉS KÖZfIAZBÁÜUTI HUNLAP, Szombat ftyula, 1927. január 1 Szerkesztőség, kiadóhivata Gyulán, Templom-tér Dóba; János könyvkereskedése, hova­ a lap szellemi részét illető közlemények, hirdeté­sek és nyílt terek intézendők. Kézirat nem adatik vissza Egyes szám­ára 1500 korona. Felelős szerkesztő: BOBAY FERENC Megjelenik szerdán és szombaton. 1927. Gyorsan szaladnak az esztendők, de mégsem abban az iramban, aho­gyan azt reménykedő magyar lel­künk szeretné. Alig léptünk be a huszadik század harmadik tizedébe, íme már közeledünk a negyedikhez. És ezek az évek és évtizedek rideg egykedvűséggel rohannak el mellet­tünk, egyazon fölényes mosollyal intézve el jámbor reménykedéseinket, mint fájó csalódásainkat. Még arra sem figyelmeztetnek bennünket, hogy ne várjunk tőlük semmit, mert az időtől csak egyet lehet várni, meg­­nyugvást a történelemben, lemon­dást a történtek megváltoztatásáról. Isten őrizzen, hogy a tűnő évek foly­tonosan csak abban a tragikomikus pózban lássanak bennünket, mint az útszél koldusát: vigyorogva esdő képpel a közeledő felé, bosszúsan keserű ábrázattal a távolodó felé.­­ Pedig, de megvan ez a hajlan­dóság jámbor magyar lelkünkben. Várni az eseményeket az időtől, mintha azokat az idő és nem az em­berek csinálnák. Minek álljunk hát meg egy év­szám változásánál akárcsak egy órára is! Minek gondoljunk csak egy pil­lanatig is arra, hogy az 1926. nem hozta meg, amit várunk, — minek kérdezzük csak egy szóval is, hogy meghozza-e hát az 1927.Az 1926 bi­zonyára meghozta mindazt, amit erő­kifejtésünk, igyekezetünk, iparkodá­sunk mértékének megfelelően meg­hozhatott és ugyanennyit az 1927 is biztosan meg fog hozni. Többet ne várjunk tőle, ha kevesebbet ad, az ne csüggesszen el. Az élet nem egy esztendő, nem is tíz. Az élet örök, akár az egyesé, akár a nemzeté. Mi jót, mi rosszat hozhat egy röpke esztendő! Mohácsot, Trianont nem egy tized hozta. Nem is egy esztendő, talán nem is egy emberöltő hozza helyre csapásainkat. De mindenik esztendő lehet útja észrevétlenül a sülyedésnek is, az emelkedésnek is Az 1927 is­­ úgy kivánjunk egymás­nak is, magunknak is boldog uj esztendőt, hogy az 1927 a felfelé emelkedésnek, a boldogabb jövőhöz vivő útnak legyen egy rövid eszten­­dőnyi részlete. A rendőrpalota ügye. A belügyminiszter leirata. A gyulai m. kir. helyezésére szükséges uj államrendőrség és­épület (rendőrségi palota) telekajándékozásának ügye a tár­gyalások folyamán átalakult hrál- és telek­adásvétel ügyévé. E tárgyban a belügyminiszter 1926 évi december 17-én átiratot küldött Gyula vá­ros közönségének. Ebben jelzi, hogy a város ajánlatát szakértőileg átvizsgáltatta. A fel­ajánlott s jelenleg is elhelyezésre­ szolgáló épületet nem vásárolja meg 400 millió fel­ajánlott vételáron a várostól, mert a minisz­térium kezdet óta azon az állásponton volt és van, hogy az építkezésre csak alkalmas telket, üres telket kér, a felépítést az ál­lamkincstár teljesiti. Egyben felhívja a vá­ros közönségét, hogy a rendőrkapitányság el­helyezési ügyét ismételten vegye tárgyalás alá és tegyen újabb javaslatot. Ragaszkodik a minisztérium ahoz, hogy legalább­is a je­lenlegi teleknagyságnak megfelelő terjedelmű, központi és magas fekvésű, építésre alkal­mas alakú telket ajánljon fel díjmentesen a város, vagy pedig­­ jelenlegi elhelyezésre szolgáló épület telkét engedje át díjmente­sen. A jelenlegi elhelyezésre szolgáló épület anyaga — a lebontás kötelezettsége mellett — a város tulajdonát képezi. Hajlandó azon­ban a minisztérium ennek összes bontási anyagát szakértők által megállapított becs­áron, mintegy 150 millió koronáért meg­vásárolni. A szóbelileg felajánlott Braun­­féle telket a rendőrség céljaira nem tartja megfelelőnek. Végül felhívja a polgármester figyel­mét arra, hogy a rendőrkapitányság ez idő­­szerinti elhelyezése ellen — szolgálati szempontból — nincs észrevétele és új el­helyezés terve kizárólag a város érdekeit van hivatva szolgálni. Elvárja a miniszter, hogy a város a kérdés megoldására irányzott ko­moly igyekezetében a minisztériumot most már hathatósan támogatni fogja. Eddig a miniszter úr leirata s ebből látszik, hogy az ügyet újból elölről kell kezdeni. Emlékbe­széd. Irla és a figu­lai Közművelődési Egyesület Gyulai Pál emlékünnepén felolvasta Szilágyi Sándor: Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! A Gyulai Közművelődési Egyesület megbízá­sából nekem jutott az az erőmet meghaladó fel­adat, hogy az emlékezet fáklyáját gyújtsam meg egy bölcső mellett, amely 100 esztendővel ezelőtt ringott meg a csecsemővel, akiből Gyulai Pál lett.. . Furcsa, nagyon furcsa Isten teremtménye az a bölcsőben ringó kis, tehetetlen testecske. Valamen­­­nyibe belecsihol a Teremtő egy szikrácskát s aztán jön az Örök csoda : az egyik szikra alig lesz több az életen át, mint hasznosan világító mécses a család, vagy az iroda falai között, a másikból messzire ellobogó szövetnek lesz, amelynek világa mellett a lelkek ezrei tanulnak meg látni, a har­madikból pedig lesz az igazi csoda, a ragyogó, szikrázó, világokat besugározó üstökös: a zseni. Abból a szikrából, amelyet az Alkotó a Gyulai Pál lelkébe csiholt, világító szövetnek tett. Nem a csil­lagesés, földrengés idején születő lángelme volt ő, de igen tiszteletreméltó, kimagasló alakja a magyar szellemi élet egyik legszebb, legtermékenyebb kor­szakának, amely három csodatünemény fénye mel­lett : Vörösmarty, Petőfi és Arany láng szellemében magasztosult fel a magyar irodalom gyémánt­korává.­ Ebben az időben lesz ismertté a Gyulai Pál neve. Sőt ebben az időben lesz fogalom ez a név. Arany János mondja ezeket a szavakat, ame­lyeket én odairatnék minden iskola homlokzatára: „A legnagyobb dolog itt, e földi létben Ember lenni, mindég, minden körülményben!“ Ember lenni, ember maradni mindég, egész ember lenni ez a legnagyobb dolog és Gyulai Pál ennek a kívánalomnak eleget tudott tenni. Nincs az ő pályáján, az ő 83 évében egyetlen tö­rés, nincs egyetlen botlás, egyetlen kilengés, elvek vezették mindvégig és ő ezeket az elveket soha semmiért és senkiért fel nem áldozta. Diogenesről, a sofista bölcsről jegyezte föl a história, hogy amikor ez a különös, igénytelen em­ber egy közkútnál az ebédre szánt babot mosta, régi tanítója, Antistenes így szólt hozzá: Látod, Diogenes, ha megtanultál volna az emberekkel bánni, most nem kellene babot ebédelned ! Amire Diogenes így felelt: Te neked meg, Antistenes, — ha beérnéd a babbal — nem kellene a hatal­masok előtt elvtelenül hízelkedned ! Gyulai Pál keresztülment a babevés, a sze­génység idején, nem félt a nélkülözésektől és ezért élete végéig megengedhette magának az igazmon­dás, a megalkuvás nélküli őszinteség fényűzését Mert nehéz után kezdte. 14 éves volt, ami­kor apját, egy klasszikus műveltségű kishivatalno­­kot, elveszti. Nagy család és szegénység marad hátra, s Gyulai, hogy az özvegy anya gondjain segítsen, órákat ad apró, nehézfejű gyermekeknek. Közben pedig tanul, elvégzi a jogot, hallgatja a teológiát. De miközben a kolozsvári egyetem pad­jaiban ül, vele is játszik egy festett, csábító tündér, éppen úgy, mint Petőfivel és Arannyal, őt is meg­kísérti a színpad. Színész szeretne lenni, mint bátyja, Ferenc, aki ebben az időben már jeles művész, de jön az első nagy csalódás : a festett tündér, a színészet csak a szép, délceg termetet szereti, Gyulai Pál pedig kis, feltűnően kis ember volt. Más emelvényt kellett tehát keresnie, ahonnan a nyilvánossághoz szólhatott. Fellépett hát az iro­­dalom szószékére. Ide már nem a Szép termet kvalifikált,­­ hanem a szép lélek. Mindjárt első pró­bálkozásai sikeresek, úgy, hogy élete végéig meg­marad ezen az emelvényen. Meg fognak nekem bocsájtani, ha én ebből az alkalomból nem a lexikális adatok nyomán kí­sérem végig Gyulai Pál életét. Mindaz, ami fellel­hető bármelyik irodalomtörténeti tankönyvben, min­ket ez alkalommal ne érdekeljen. Csak azokat az eseményeket vegyük elő, amelyek kiformálták, ki­kovácsolták Gyulai Pál alakját, csak azokat, ame­lyek lelkünket az ő lelkéhez közelebb viszik. Van nekem, igen tisztelt hölgyeim és uraim egy nagyon finom mérlegem, amelyre rá szoktam tenni azokat, akiket érdemes megmérni. Ez a mérleg a következő négy sor: „Nem halt meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi. Egy éltető eszmévé finomul. Akire ezek a szavak illenek, aki ezt a mér­téket megüti : nagy, értékes ember. Kérem önöket, fogadják el ezt a mértékemet döntőnek, tegyük rá Gyulai Pált és vizsgáljuk meg együtt, vajjon volt e az ő életében eszme, amely megmaradt és meg­becsülésünkre érdemes, s voltak-e életének kincsei, amiket szellemi kincsesházából kiragadva, szét.

Next