Békésmegyei Közlöny, 1880. január-június (7. évfolyam, 1-124. szám)

1880-05-23 / 98. szám

B.-Csaba, 1880, VII. évfolyam, 98. szám. Vasárnap, május 23-án. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként ötször: vasárnap, kedd, szerda, csütörtök és szombaton. Előfizetési [dij : helyben házhoz h­ordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 8 frt; félévre 4 frt; évnegyedre 2 frt. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Takács Árpád nyomdája. Egyes szám ára 4 kr. A szerdai és szombati szám ára 3 kr. Kapható Grünfeld J könyvkereskedő urnái B -Csabán Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttél*"-ben egy sor közlési dija 25 kr Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadó­hivatalban Takács Árpád urnyomdájában, vidéken a posta­hivataloknál 5 kros postautalván­nyal. Szerkesztőség: Főtér, Schwarcz- féle ház, a postával szemben. Az uri kaszinók kérdéséhez. (Utolsó közlemény.) (Gr.) „Omite trium perfectum" — mondja a régi példabeszéd. Még egy­szer tehát én is megszólalok, hogy tárgya­lásom be legyen fejezve. A „miért" kérdé­sére még nem feleltem meg tüzetesen, csak általánosan érintettem. Más sem szólt e kérdéshez, hogy így feleslegessé vált volna ezen utolsó közlemény. Ez a kérdés meg­oldásának tulajdonképeni praktikuma. Hogy a közművelődés terén, a vezér­szerep a szorosabb értelemben vett intelli­gentiát, illetőleg kedvezőbb anyagi körül­mények között különösebb gonddal nevelt s iskolázott osztályt illeti, azt már érin­tettem czikksorozatom eddigi folyamában. Áll tehát de halljunk először mást! Taine azt mondja: „A természet mi­dőn embereket vet, egy és ugyanazon zsák­ból, a mennyiség és a minőségnek ugyan­azon arányában szórja a magokat, szabály­szerűen végezve munkáját. De nem minden fogamzik meg is. Bizonyos tehetségek kifejlesztésére, bizonyos erkölcsi hév­mérséklet szükségeltetik, ennek hiánya elkorcsosulást szül." Áll tehát, hogy a társadalomban, ezt az erkölcsi hévmérsékletet megteremteni, ennek áldó melegét a társadalmi, illetőleg népélet minden rétegébe eljuttatni, a szo­rosabb értelemben vett intelligentia hiva­tása és kötelessége, annyira, hogy e szép hivatás felfogása és kötelesség teljesítése teszi őt uri renddé, a szó magasabb ér­telmében. Ez alapon ura e rend, sőt kell is hogy ura legyen a társadalomnak, szé­lesebb és szűkebb körben egyaránt. E nél­kül a születési előny, a rang, a tudomány, a gazdagság, nem tenyésztő, de égető nap­sugár, melytől minden jó lélek iszonyodik. A két osztály között az­ért tehát annyival is inkább tévesztett nevelni dolog volna, mert mint viziális szempontból, úgy társadalmi (szellemi) téren sem nélkülöz­heti az urirend a közrendet. E kényszerült találkozási alkalmakon kívül, kell lenni te­hát oly találkozási pontoknak is, melyeket sem az egyik osztály egyoldalú, sem mind­két osztály közös szükségei, de — a tár­sadalmi jóakarat létesütnek humani­tásból, a közjó, a haza üdve érdekében. E közeledés fog a népben bizalmat kelteni, s biztos talajt készíteni a végből, hogy a­­ józan irányelvei és a társadalmi erények a nagy néptestbe átplántáltassanak. Panaszkodunk gyakran, hogy népünk el van vadulva, és szüntelen a szélsőségek utait járja. Ez igaz sok helyen, sőt bizo­nyos tekintetben mindenütt. Ámde még sokkal rosszabb lesz a helyzet, ha az in­telligentia az alsóbb osztályt ellöki magá­tól, és csak akkor örülközik vele, mikor viz­ális vagy társadalmi érdekei a leeresz­kedésre kényszerítik. Az ily kényszerszülte közeledést a nép nagyon felismeri, nem sokra becsüli, legfeljebb annyira, a­mennyi hasznot húz belőle ő is. Ellenben ha a tár­sadalmi jóakarat, főként a közművelődési­­ egyletekben, teremt találkozási pontokat, melyek a humanitás zománczával lesznek ékesitve, a leereszkedő szives közeledés oly gyümölcsöket hoz, melyeknek áldása a vi­z­ális téren kényszerült találkozásnál is, áldást áraszt a társadalomra. A­hol tehát a haza üdve, ott van érdeke az urirend­nek, a szorosabb értelemben vett intelli­gentiának is. Ezért kell az uri és a közrend között a becsületes és szükséges őrülkezési pon­tokat nem kevesbíteni, sőt szaporítani és A „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. G­y Z-nak: Szépnek tart téged a világ, Méltán, az vagy, mondhatom. Még az irigy is, ha meglát: Csudálkozik bájidon Szebb vagy, ha a bíbor ajak A gyöngysort nem zárja el — Csevegni kezd, és az alatt Mosolyogsz szép szemeddel. Legszebb vagy, ha éj füirtiden — Ha a múzsa rád szállá — Tündököl, mint méltó helyen, A tökély koronája. Ott vagy — a hol dalaidat Ujráfcza ágg és gyerek Hol játékod tapsra ragad — A legszebb. Ott szeretlek! (B.-Csaba, 1890. máj. 15.) Egy divathölgy Rómában. Korántse képzeljük, hogy ezen különös vi­rágfaj a modern franczia szalonok növénye, volt annak földje a régi Rómában is — sőt a mi meglepőbb í a köztársaság szigorú erkölcseinek idejében. Egy ritka példányával akarom ma megis­mertetni azokat, kik talán valamikor ismerték, de elfeledték volna. Ritka példány és érdekes már azért is, mert egy Cicero, e bölcs és szó­nok, és Catullus, a gazdag bankár fia, és szel­lemes költő is lábainál ülnek — Clodiának. Clodia gazdag volt, nemes patrícius vérből, mivelt, finom, de e mellett oly szenvedélyekkel, melyeknek lángja közelébe jutni nem volt taná­csos még a bölcs Cicerónak sem. Rendkívül fényes salonja gyülhelye volt a római pénz- és szellemaristocratiának, s alig volt az előkelő világból politikus, író vagy a fiatalságból nevezetesebb, szép ifjú ember, aki Clodia pompás termeiben meg nem fordult és — a bár kissé hervadt — de még mindig szép úrnő bátorító szemeitől és igazán igéző modo­rától könnyen szabadulhatott volna. De mi ne igen nézzük az ő termeiben ös­­szegyűlt társaságot: a társaságban nincs őszinte kép, hamis a mosoly, a bók, az érzés, de akkor kopogtassunk, mikor együtt vannak, ez a szép, gazdag asszony és Cicero. Arról meg lehetünk győződve, hogy a tár­salgás élénk és szellemes, de hogy e kitűnő fér­fiút Clodia piczi lábainál találjuk esdekelve, — erre nem igen voltunk elkészülve. Ugy volt. Clodia (miért, miért nem — ku­­­tatni nem szándékozom), magához szerette volna lánczolni a szellemes embert, ki éppen nem di­csekedhetett valami szépséggel már csak az or­rán nőtt borsó miatt sem, — elég az hozzá : Clodia meg akarta kéjes szórakozásának nyerni Cicerót. Ez annyira komoly, elhatározott szán­déka volt, hogy Cicerót rá akarta venni: „mond­jon le bolondos Terentiájáról (feleségéről), s vegye nőül őt." Azonban a szónok — bár nejével nem ró­zsás örömöket élt — nem hajtott a szóra, s nem égeté el lelkét Clodia szenvedélyeinek lángjaiban. Elváltak. Jött Catullus, a szikrázó, élezés, finom ga­vallér, teli erszénynyel, s valóban igaz mély sze­relemmel. Clodia élvezte az ifjú csókjait ugy otthon, mint a kies Bajae fürdő fasorai alatt, mely az előkelő világ rendes találkozó helye v­olt. A gyönyörű hely viszhangzott Catullus örökszép dalaitól, melyekben Clodia nevét és szerelmök boldogságát zengé: „Csókolj meg százszor, azután ezerszer — És ismét százszor, és ismét ezerszer, Aztán, ha sok százszor és ezerszer megcsókoltuk egymást — Tévesszük el a számadást és kezdjük újra: Csókolj meg százszor és ismét ezerszer — Hadd pukkadjanak meg mérgekben irigyeink, Akik ennyi boldogságot látnak. . . (Catulli Carmina.)

Next