Békésmegyei Közlöny, 1880. január-június (7. évfolyam, 1-124. szám)
1880-05-23 / 98. szám
B.-Csaba, 1880, VII. évfolyam, 98. szám. Vasárnap, május 23-án. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként ötször: vasárnap, kedd, szerda, csütörtök és szombaton. Előfizetési [dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 8 frt; félévre 4 frt; évnegyedre 2 frt. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Takács Árpád nyomdája. Egyes szám ára 4 kr. A szerdai és szombati szám ára 3 kr. Kapható Grünfeld J könyvkereskedő urnái B -Csabán Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttél*"-ben egy sor közlési dija 25 kr Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóhivatalban Takács Árpád urnyomdájában, vidéken a postahivataloknál 5 kros postautalvánnyal. Szerkesztőség: Főtér, Schwarcz- féle ház, a postával szemben. Az uri kaszinók kérdéséhez. (Utolsó közlemény.) (Gr.) „Omite trium perfectum" — mondja a régi példabeszéd. Még egyszer tehát én is megszólalok, hogy tárgyalásom be legyen fejezve. A „miért" kérdésére még nem feleltem meg tüzetesen, csak általánosan érintettem. Más sem szólt e kérdéshez, hogy így feleslegessé vált volna ezen utolsó közlemény. Ez a kérdés megoldásának tulajdonképeni praktikuma. Hogy a közművelődés terén, a vezérszerep a szorosabb értelemben vett intelligentiát, illetőleg kedvezőbb anyagi körülmények között különösebb gonddal nevelt s iskolázott osztályt illeti, azt már érintettem czikksorozatom eddigi folyamában. Áll tehát de halljunk először mást! Taine azt mondja: „A természet midőn embereket vet, egy és ugyanazon zsákból, a mennyiség és a minőségnek ugyanazon arányában szórja a magokat, szabályszerűen végezve munkáját. De nem minden fogamzik meg is. Bizonyos tehetségek kifejlesztésére, bizonyos erkölcsi hévmérséklet szükségeltetik, ennek hiánya elkorcsosulást szül." Áll tehát, hogy a társadalomban, ezt az erkölcsi hévmérsékletet megteremteni, ennek áldó melegét a társadalmi, illetőleg népélet minden rétegébe eljuttatni, a szorosabb értelemben vett intelligentia hivatása és kötelessége, annyira, hogy e szép hivatás felfogása és kötelesség teljesítése teszi őt uri renddé, a szó magasabb értelmében. Ez alapon ura e rend, sőt kell is hogy ura legyen a társadalomnak, szélesebb és szűkebb körben egyaránt. E nélkül a születési előny, a rang, a tudomány, a gazdagság, nem tenyésztő, de égető napsugár, melytől minden jó lélek iszonyodik. A két osztály között azért tehát annyival is inkább tévesztett nevelni dolog volna, mert mint viziális szempontból, úgy társadalmi (szellemi) téren sem nélkülözheti az urirend a közrendet. E kényszerült találkozási alkalmakon kívül, kell lenni tehát oly találkozási pontoknak is, melyeket sem az egyik osztály egyoldalú, sem mindkét osztály közös szükségei, de — a társadalmi jóakarat létesütnek humanitásból, a közjó, a haza üdve érdekében. E közeledés fog a népben bizalmat kelteni, s biztos talajt készíteni a végből, hogy a józan irányelvei és a társadalmi erények a nagy néptestbe átplántáltassanak. Panaszkodunk gyakran, hogy népünk el van vadulva, és szüntelen a szélsőségek utait járja. Ez igaz sok helyen, sőt bizonyos tekintetben mindenütt. Ámde még sokkal rosszabb lesz a helyzet, ha az intelligentia az alsóbb osztályt ellöki magától, és csak akkor örülközik vele, mikor vizális vagy társadalmi érdekei a leereszkedésre kényszerítik. Az ily kényszerszülte közeledést a nép nagyon felismeri, nem sokra becsüli, legfeljebb annyira, amennyi hasznot húz belőle ő is. Ellenben ha a társadalmi jóakarat, főként a közművelődési egyletekben, teremt találkozási pontokat, melyek a humanitás zománczával lesznek ékesitve, a leereszkedő szives közeledés oly gyümölcsöket hoz, melyeknek áldása a vizális téren kényszerült találkozásnál is, áldást áraszt a társadalomra. Ahol tehát a haza üdve, ott van érdeke az urirendnek, a szorosabb értelemben vett intelligentiának is. Ezért kell az uri és a közrend között a becsületes és szükséges őrülkezési pontokat nem kevesbíteni, sőt szaporítani és A „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Gy Z-nak: Szépnek tart téged a világ, Méltán, az vagy, mondhatom. Még az irigy is, ha meglát: Csudálkozik bájidon Szebb vagy, ha a bíbor ajak A gyöngysort nem zárja el — Csevegni kezd, és az alatt Mosolyogsz szép szemeddel. Legszebb vagy, ha éj füirtiden — Ha a múzsa rád szállá — Tündököl, mint méltó helyen, A tökély koronája. Ott vagy — a hol dalaidat Ujráfcza ágg és gyerek Hol játékod tapsra ragad — A legszebb. Ott szeretlek! (B.-Csaba, 1890. máj. 15.) Egy divathölgy Rómában. Korántse képzeljük, hogy ezen különös virágfaj a modern franczia szalonok növénye, volt annak földje a régi Rómában is — sőt a mi meglepőbb í a köztársaság szigorú erkölcseinek idejében. Egy ritka példányával akarom ma megismertetni azokat, kik talán valamikor ismerték, de elfeledték volna. Ritka példány és érdekes már azért is, mert egy Cicero, e bölcs és szónok, és Catullus, a gazdag bankár fia, és szellemes költő is lábainál ülnek — Clodiának. Clodia gazdag volt, nemes patrícius vérből, mivelt, finom, de e mellett oly szenvedélyekkel, melyeknek lángja közelébe jutni nem volt tanácsos még a bölcs Cicerónak sem. Rendkívül fényes salonja gyülhelye volt a római pénz- és szellemaristocratiának, s alig volt az előkelő világból politikus, író vagy a fiatalságból nevezetesebb, szép ifjú ember, aki Clodia pompás termeiben meg nem fordult és — a bár kissé hervadt — de még mindig szép úrnő bátorító szemeitől és igazán igéző modorától könnyen szabadulhatott volna. De mi ne igen nézzük az ő termeiben összegyűlt társaságot: a társaságban nincs őszinte kép, hamis a mosoly, a bók, az érzés, de akkor kopogtassunk, mikor együtt vannak, ez a szép, gazdag asszony és Cicero. Arról meg lehetünk győződve, hogy a társalgás élénk és szellemes, de hogy e kitűnő férfiút Clodia piczi lábainál találjuk esdekelve, — erre nem igen voltunk elkészülve. Ugy volt. Clodia (miért, miért nem — kutatni nem szándékozom), magához szerette volna lánczolni a szellemes embert, ki éppen nem dicsekedhetett valami szépséggel már csak az orrán nőtt borsó miatt sem, — elég az hozzá : Clodia meg akarta kéjes szórakozásának nyerni Cicerót. Ez annyira komoly, elhatározott szándéka volt, hogy Cicerót rá akarta venni: „mondjon le bolondos Terentiájáról (feleségéről), s vegye nőül őt." Azonban a szónok — bár nejével nem rózsás örömöket élt — nem hajtott a szóra, s nem égeté el lelkét Clodia szenvedélyeinek lángjaiban. Elváltak. Jött Catullus, a szikrázó, élezés, finom gavallér, teli erszénynyel, s valóban igaz mély szerelemmel. Clodia élvezte az ifjú csókjait ugy otthon, mint a kies Bajae fürdő fasorai alatt, mely az előkelő világ rendes találkozó helye volt. A gyönyörű hely viszhangzott Catullus örökszép dalaitól, melyekben Clodia nevét és szerelmök boldogságát zengé: „Csókolj meg százszor, azután ezerszer — És ismét százszor, és ismét ezerszer, Aztán, ha sok százszor és ezerszer megcsókoltuk egymást — Tévesszük el a számadást és kezdjük újra: Csókolj meg százszor és ismét ezerszer — Hadd pukkadjanak meg mérgekben irigyeink, Akik ennyi boldogságot látnak. . . (Catulli Carmina.)