Békésmegyei Közlöny, 1882. január-december (9. évfolyam, 1-144. szám)

1882-01-22 / 10. szám

B.-Csaba, 1882. IX. évfolyam, 10. szám. Csütörtök, január hó 19-én. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként háromszor: vasárnap, kedd, (féliven) és csü­törtökön, helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve . Egész évre 8 írt Fél évre 4 „ Évnegyedre 2 „ Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosítva : Hansenstein és Vogler czég Bécs, Prága, Budapesten, Ném­etor­szág és a Svájcz minden fővárosaiban. ELŐFIZETÉSI DÍJ Főszerkesztő : GARZÓ GYULA. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Apponyi-utcza 891. számú ház, hová a lap szellemi és anyagi részét illető minden közleményt czimezni kérünk. Izazh­atok, nem adatnak vissza. Előfizeth­etik­ helyben a kiadóhivatalban, Süein Ödön urnái és Bie­ner B. úr nagytőzsdéjében, de Povázsay László úr nyomdájában is fogadtatnak el előfizetések és hirdetések; vidéken a postahivata­loknál 6 kres postautalván­nyal. Egyes szint ára 10 kr. A keddi szám ára 5 kr. Kapható Klaia Ölőn könyvárus urnái és a nyomdában. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyílttériben egy sor közlési dija 25 kr. Honvédség és politika. Katona ne politizáljon. Igy tartják a régi iskola czopfos vitézei. S ha a politizálás alatt csak az üres feleségé­t értenék, igazuk volna. Nem illik ez katonához, a cselekvés emberéhez. Ámde ők tovább mennek. Azt kívánják: a ka­tona egyáltalán ne törődjék a közügyekkel, hanem várja némán s engedelmeskedjék vakon a komman­dószónak, ha mindjárt saját hazája, saját vérei el­len küldik. Megköszönjük szépen az ilyen subordinácziót! Nem veszi be a magyar katona, még kevésbé a magyar honvéd gyomra! — A magyar fiúk az anya­tejjel szívják be a haza szeretetét, s a haza sorsa iránti érdeklődést, s a­ki látott valaha faluhelyen biró- vagy épen követválasztást, ott láthatta a jelölt személye, háza vagy zászlaja körül az apró népséget, s hallhatta éljenezni az olyan ökölnél nem nagyobb kölykeket is, a­kiknek kicsi torkán és száján alig fért ki az nagy hang és nagy szó. A hazaszeretet szüli a közállapotok iránt az ér­deklődést; a kettő együtt legtisztább és legmélyebb forrása a lelkesedésnek; e nélkül pedig nem terem­nek hősök, s a legelső ágyúszóra kereket old, ha le­het, az egész kompánia, akármily dühösen kiáltozzák is fülébe a Halt-ot! vagy a Vorwarts-t! A magyar forradalmak harczosai azért művel­tek csodákat, mert öntudatosan szállottak síkra, ön­tudatosan küzdöttek és ontak véröket hazájuk szabad­sága és jobb létéért. De a világ legelső katonája, a magyar huszár is megfutamodik, ha a reglement mellé nem adnak neki egy lelkesítő eszmét, jelszót, ígéretet. A magyar fiu ne vetkőzze hát le a nemzeti jellemvonást a cserepár mondatban se, s kisérje fi­gyelemmel a kantinból is, a­mi a hazában végbe megy. Nem ellenkezik ez a katonai fegyelemmel; nem válik kárára a szolgálatnak. A valódi magyar nemzeti politikának már szá­zadok előtt megvonták körvonalait és kijelölték czél­jait e három szóban : ,,Isten, haza, király!" s nem magyar politika többé, mely ezeket kiküszöbölni vagy e sz. háromságot megcsonkítani erőködik. A vallásos érzület kölcsönöz kötelező erőt a ka­tonai eskünek; a hazafiság édesiti meg a katonai pá­lya súlyos terheit; végre a király fölkent személyét a nemzeti tradiczió forrasztotta össze a haza boldog­ságával, s különválasztani a királyt és a hazát a ka­tonának szivében és ragaszkodásában annyi, mint puskát adni azok­ kezébe lőpor, vagy éles kardot mar­kolat nélkül. • Ne magyarázzuk félre erőszakosan a magyar nemzet históriáját! . . . Voltak pillanatok, midőn gonosz tanácsadók kon­kolyt hintettek király és nemzet közé, s a­kik egy­más boldogitására voltak hivatva, egymás megsem­misítésén fáradoztak... De ezek csak kivételek . . . s egy-egy ilyen sötét lapra 50 ellenkező szórja va­kító fényét. Ezért mondá a „haza bölcse" 1865. évben, a hires húsvéti czikkben: „Mi megtanultuk a históri­ából, hogy valahányszor a magyar nemzet alkotmá­nya vagy szabadsága sérelmet szenvedett, az igazság­talanságot mindig fejedelmeink jósága és bölcsesége hozta ismét helyre!" A hazaszeretet és hűség a dynasztia, az ural­kodó család iránt nem zárja ki tehát, sőt föltételezi egymást, s jóra való magyar katona politikai „Hi­szekegyében" ez képezi a legelső tételt. De az uj vádtörvény értelmében, mely más tag­államok példájára nálunk is behozta az általános véd­kötelezettséget, a katona egyszersmind polgár is­­ viszont. Élvezi tehát és gyakorolja az alkotmányo polgár minden jogát, a mint a glóciából visszalép rezervába. De nem élvezheti haszonnal és nem gya­korolhatja lelkiismeretesen, ha még a főbb elvekr nézve sincs tisztában. A legelső és legfő elv pedig az, hogy a többség határoz, s a mit határoz, a király szentesitésére törvény, melynek minden becsületes honpolgár kifo­gás nélkül aláveti magát. Nálunk, a mi ellenzékünk mellett, ezt lehet legne­hezebben megértetni Ha az ellenzék ráfogja valami tör­vényre, hogy rosz : meggy­ülölik s kötelezőnek, teljesi­tendőnek nem akarják elismerni. S mivel az ellenzék min­den törvényről azt mondja, hogy rossz, innen az a nagy mérvű elégületlenség, mely meghiúsítja vagy gyü­mölcseinek legalább egy részétől megfosztja a kor­mány legbölcsebb intézkedéseit. Ezt a szerencsétlen közszellemet szeretném én ki­küszöbölni a magyar népből. Itt van például a legújabb képviselőválasztásol eredménye. Nem tagadom, hogy én lelkesült híve va­gyok a szabadelvű pártnak és kormánynak melynek élén az ország egyik lángeszű polgára, egyik leg­gazdagabb földbirtokosa s egyik legtisztább jellemű és fényes multu jeles fia, Tisza Kálmán vezérkedik De ha a közvélemény másként ítél vala, s a több­séggel a hatalmat is kiveszi kezeinkből, én bizony tisztelettel meghajolnék a nemzet akarata előtt, s a győzelmes félt és diadalmas zászlót nem dobálnám sárral. Széchenyi István, a legnagyobb magyar, még az apagyilkosnak is megkegyelmezett volna, csak hogy A „IMEMIEGYEI ÜMW TAUCMJA. Roham a m­alom ellen. Elbeszélés, Zola Emiltől. (Folytatás.­ A fejét rázta, s a tiszt kis hallgatás után folytatta: „Régóta lakik ő már az országban?" Egy tompa fejbólintással jelentette, hogy igen. „Akkor hát neki a környékbeli erdőket jól kell ismernie­?" Ezúttal megszólalt. -Oh igen, uram­ !" mondá, bizonyos meglepetéssel szeme közé nézve. A­nélkül hogy további beszélgetésbe ereszkedett volna, a polgárnag­gyal akart beszélni. De Frangoise felkelt, futó pir borította el arczát, s reménye ismét felébredt. Maga sietett ki, hogy atyját elhozza. Amint a lövés megszűnt, Merk­el apó „sietve a fakarzat­ra ment, hogy megnézze a malomkerekét. Ő imádta ugyan le­ányát, és jövendőbeli vője iránt törhetlen benső barátságot ér­zett, hanem az ő malomkereke is nagy helyet foglalt el az ő szivében. Miután az ő mind a két „ kicsi "-je — a­hogy őket nevezni szokta - ép bőrrel került ki a zűr­zavarból, most a másik kedvenczére gondolt, mely oly sokat szenvedett, és épen fájdalmas arczczal nézte sérüléseit. És lapátja volt szétzúzva, és a tengely gerendája ugy át volt lyukgatva, mint egy rosta. Uj­ját a lövésekbe dugta, hogy megmérje mélységeket s arra gon­dolt, mi módon tudná a sérüléseket kijavítani. Frangoise őt épen azzal találta elfoglalva, hogy egyes repedéseket faforgác­­csal és mohával bedugott. „Atyám," — mondá — ,téged kívánnak." Aztán sírva beszélte el neki, a­mit épen az imént hal­lott. Merk­er apó fejcsóválva válasz­olt: senkit sem lehet csak úgy se hallva se kérdve tőbe lőni, majd meglátja ő! Az ő hallgatag, békés arczkifejezésével tért vissza megint a malomba. Mikor a tiszt élelmi­szereket követelt tőle emberei számára, azt felelte, hogy a rocrensei emberek nincsenek brutális bánás­módhoz szokva, és tőlük egyátalán semmit sem fognak kapni mihelyt erőszakot alkalmaznak. Ő mindenről fog gondoskodni, de csak oly feltétel alatt, ha őt egészen magára hagyják. A tiszt először bosszankodni látszott e nyugodt hang felett; végrej azonban határozott ígéretet tett az aggastyánnak. De még egy­szer visszahívta őt és kérdezte: „Hogy hívják ezt az erdőt szemben ?" „Sauvali bereknek" „Mily messze terjed el?" A molnár erősen szeme közé nézett s egyszerűen azt felelte : „Én nem tudom." Azzal eltávozott. Egy óra múlva a tiszt által követelt pénz- és élelmisarcz a malom udvarán volt. Beállott az éj, Frangoise aggodalommal kísérte a kato­nák minden mozdulatát, a nélkül azonban, hogy a szobától, melyben Domokos el volt zárva, egy peremre is eltávozott vol­na. Hét óra tájt fájó felindulás töltötte el, a tisztet látta ugyanis bemenni Domokoshoz, s negyed óra hosszat élénk beszélgetést hallott kettejek között. Nem soká ra a tiszt megjelent a kü­szöbön, hogy németül parancsot adjon, melyet ő természete­sen nem értett, ha amint az udvaron 12 ember fegyverrel a kezében elhelyezkedett, borzadály futott végig testén, úgy érez­te, hogy neki meg kell halni. Ez tehát megtörtént körülötte, és a végrehajtásnak meg kell történnie. A tizenkét ember mintegy tíz perczig állott, mely idő alatt Domokost hangosan beszélni hallotta, és pedig különféle vonakodás hangján. Végre a tiszt kiment és az ajtót hevesen becsapva, szólt: „Jól gondolkozzék Mette Holnap reggelig időt engedek." után Akkor megfordította a tizenkét embert, és ezek egymás eltávoztak. Frangoise egész eszméletlenül állott, míg Merk­el apó, ki egyszerű kíváncsi arczkifejezéssel szemlélte a történteket, nyugodtan tovább szítta pipáját, őt atyai gyön­gédséggel karjánál fogva bevezette a szobába. „Viseld magad nyugodtan," szólt, „s próbáld tudsz-e aludni. . . . Holnap reggel majd meglátjuk." meg, hí Mielőtt eltávozott, előrelátólag bezárta őt. Ő annak az elvnek hódolt, hogy a nők, mihely komoly dolgokkal foglal­koznak, jót nem tesznek, és mindent elrontanak. Frangoise­­ közben nem feküdt le, soká maradt ülve ágyában, minden neszre figyelve a házban. A német katonák, a­kik az udvaron táboroztak, énekeltem és nevettek, úgy látszott, hogy tizenegy­ig ettek és ittak, mert a zaj egy pillanatra sem szűnt meg. A malomban magában időről-időre tompa léptek hangzottak fel bizonyosan a váltakozó őrjárat által okozva. De különösen ér­dekelte őt az alatta levő szobából felhatoló n­sz. Több izben a padolatra feküdt s füleit a padlóhoz nyomta, mert az a szoba épen az volt, melybe Domokost zárták. Neki a fal­as ablakok között fel s alá kellett járnia, m­ert sokáig hallotta az ő sza­bályos lépteit; arra mély csend állott be, ő bizonyosan lepi­hent. Egyébiránt most a többi nesz is megszűnt, és minden mély álomba merült. A­mint a ház egészen csendesnek lát­szott, felnyitotta ablakát oly csendesen ahogy csak lehetett, és kihajolt rajta. Kint a derült éjszakában langyos nyári szellő lengett. A növekvő holdnak keskeny szarva, mely a sauvali erdő mögött rejtőzött, a tájat egy éjjeli lámpácska homályos fényével világította be. (Folyt. köv.) r

Next