Békésmegyei Közlöny, 1898. július-december (25. évfolyam, 53-96. szám)
1898-09-11 / 73. szám
XXV. évfolyam. B.Csaba, 1898. Vasárnap, szeptem (R ám. BEEGSMEGrY KOZLONT POLITIKAI es VEGYES TARTALMÚ LAP. Szerkesztőségi: Apponyi-utcza 891/4 sz. (Zsilinszky-féle ház) a hova lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Egész évre 6 forint. — Fél évre 8 forint. — Negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szarvá a 8 Kr. Előfizethetni: hely van a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevű fővárosi és külföldi hirdetési iroda. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/4 sz. (Zsilinszky-féleház hova a küldemények és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő „Nyilttér"-ben egy sor közlési díja 25 kr. Expozé. Expozét, vagyis magyarán mondva, földerítését a pénzügyi téren való jövő szándékok és czéloknak, — minden miniszter mond, mikor a jövő évre szóló állami költségvetést beterjeszti. De mily siralmas expozéink voltak hajdanra. Kerkápolyi, Széli az ő nagy stylü szónoklataikkal a deficit kaján ördögét takargatták. Pedig kétségtelen, hogy pénzügyminiszternek nem lehet abban parlamenti sikere, ha szépen s sallangosan nem, ha ezeket mondhatja: beszél, ha— T. Ház! Tavaly balsikeres gazdasági esztendő volt. A mi gazdag és kimérhetetlennek látszó éléstárunk, a magyar Kánaán sok helyen még a vetőmagra sem adott eleget , mégis állampénztáraink, a helyes pénzügyi politika eredményeként, feleslegeket mutattak ki. Jól tudom én azt, hogy az idén az országos csapásszámba menő jégverés folytán milliókat kell leírni az adóból, de ha tavaly nem akadt föl államháztartásaink, nem fog felakadni jövőre sem. És igen reálisnak tartom jövendő költségvetésünket, mely negyvenezer forint felesleget tüntet föl. Ez már siker. És napjában ezeket mondotta Lukács László pénzügyminiszter, akinél simább, szóra készebb és meggyőzőbb szakminisztere nem volt az országnak. Az ő nyugodtsága, parlamenti előadása, fellépésének biztossága és világos előadása, régen kedves csemegéje azoknak, kik a Sándor-utczai törvény-alkotóház nagy embereit ismerik. Eddig a pénzügytan rejtelmes birodalom volt a laikus embernek. Maguk a szakemberek úgy el tudtak bánni a milliók rengetegeivel, hogy nem láttuk a fától az erdőt. Mióta Lukács László a pénzügyminiszter, aki Wekerle mellett nőtt föl, azóta meg szoktak világos képet nyerni az ország pénzügyi helyzeteinek. Lukács nem rakja meg beszédét sem ornamentikai részekkel, sem nem bástyázza el magát a szaktudás nehéz formulái közzé, hogy őt megérthessük, csak figyelem kell hiába kisért az obstrukczió szele, őt s meghallgatni, — hogy egy kissé alpári módon fejezzük ki magunkat —„mutszáj". Megtudjuk a pénzügyminiszter beszédéből, hogy jóllehet az uj törvények, melyek új intézményeket alkottak és régieket fejlesztettek , jóllehet természetszerű haladásunk új pénzügyi követelésekkel, új kiadási többletekkel lépnek fel financziális életünkben, kiadási előirányzatunk az 1899. évre aránylag csekély emelkedést tüntet fel, mert igaz, hogy rendes kezelésükben a kiadási tétel tíz és fél millióval nagyobbnak terveztetik, de a rendkívüli kiadások viszont ez idénre előirányzottakkal szemben hatmillió forinttal kisebbek, úgy, hogy eltekintve a jövő évben a külön kölcsönnel fedezendő magyar államvasúti beruházási kiadásoktól költségvetésünk kiadási tételei alig mutatnak jelentékeny emelkedést. A bevételeknek emelkedett előirányzása a helyes pénzügyi politika elveihez képest az 1897. évi eredményekre támaszkodik és gyakorlati alappal bír, de az emelkedés szintén mérséklettel van felvéve, amennyiben, főleg ez egyenes adóknál, mindig tekintettel van az adózók fizető képességeire. A miniszter azt kérte a képviselőháztól, hogy kívánatos lévén, melyszerint a költségvetést kellő időben törvényerőre emeljék, mert ez az adminisztrációnak rendes menetét megkönnyítené s lehetővé tenné azoknak a megvalósítását is, melyek a költségvetésben kezdeményeztetnek, — igyekezzék szónoklásra való nagy kedvét határok közzé szorítani. Elintézendő lenne a valutának rendezése és befejezése. Mert a valuta nem a monarchiának — mondja a miniszter — hanem a magyarok gazdasági életének legfontosabb előfeltétele. Igazat adott Apponyinak, hogy az országnak főbenjáró érdekei kívánják, követelik és parancsolják, hogy vége vettessék ama gazdasági bizonytalanságnak, amelyben az ország ma van Az obstrukció szele erősen kisértett , de nem lehetett a férfias szavak értékét mesterséges uton gyöngíteni. Teljesítik-e a jóakaratú kérelmet a képviselők ? — ma megjövendölni nem lehet. Sőt ha jövendölgetni való kedvünk lenne, akkor azt mondanánk, hogy bajosan, mert a képviselőház viharmadarai helyezkedtek előtérbe és ki tudja harcmodorukkal minő terményeket érnek el. Hogy január elsejére nem lesz megkötve a vám és kereskedelmi szerződés, az ma bizonyos. Hogy ebből mi következik , az bizonytalan. A Körös hajózása. — A szarvasi értekezlet. — A Körös hajózása és ennek Szarvas város érdekében minél jobb kihasználása tekintetéből nagyfontosságú ajánlatot tesz .Békésmegyei Közlöny a tárcája. Szeptemberi éj. — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárczája. — Szeptemberi éj van. A hold sugarai nem a nyár, illatot terjesztő balzsamával telve áradnak szét, hanem az ősz közelét sejtető hüsös szellőt hozzák. Itt ülök most is magamban, mint már oly rég óta, ha eljön a szeptember, és emléked sohasem oly élénk, a messzeség, mely elválaszt tán sohasem oly fájó. Mintha a hold hüs sugarai enyhíteni igyekeznének mély szenvedéseim. Akkor is szeptember volt. Emlékszel-e még ? Mintha most is érezném forró arczod közelségét, mintha most is ott égne ajkamon tüzelő csókod. Ölelő karod lávává változtatta bennem a vért, mely mint a gátat sodró ár, fékezetlenül tombolt bennem. Lázas agyamon a merészebbnél merészebb tervek száguldoztak keresztül, de ajkamra nem jött szó. Mintha a gyenge rezgő falevelek beszéltek volna rólunk, elmondva, hogy szívünkben igaz, végtelen szerelem lakik. Öt év telt el azóta, telve nyomorúsággal és az élet küzdelmeivel. Hányszor, elcsüggedtem a létért való küzdelemben, hányszor állottem az örvény szélén, mely eltakar mindent és örök pihenést nyújt. De neved szivemben, talizmánként hordtem mindenütt: a te bájos arczod, a te szeghajad volt vigaszom a bánatban, biztatóm és munkára serkentő angyalom. Most, hogy mint meglett férfi hazajöttem, megállok kis kaputok előtt: érzem, szivem mily hevesen dobog, érzem, mint szökik a vér fejembe s félénken bár, de mámorosan nyitok be hozzátok. Dh bár soha ne értem volna meg e perczet, bár elnyelt volna a zajos tömkeleg, hogy ne éreztem volna, mi az az első csalódás. Azt hittem a föld megrendül alattam, azt hittem elvesztetem érzékeimet s a mit hallok, látok, csak egy beteg ugy képzelt hallucinatiója .. . Csak akkor tértem magamhoz mikor künn voltam az utczán. Anyád kíméletesen tudatta velem, hogy te már „méltóság03u asszony vagy. Fanyaran mosolyogtam, s szánalomra méltó teremtésnek éreztem magam, hogy is mertem én, szegény koldus, te reád, a „méltóságos" asszonyra tekinteni. Kérzeletemben ott látlak házadban, körülötted az udvarlók egész hada, mindenkihez van egy bájos mosolyod, mindegyiknek juttatsz egy barátságos szócskát. Tán engem is, mint egykori játszótársadat szívesen fogadnál , de minek, mikor ez nekem szívem vérébe kerülne Az ilyen magam fajta emberek igen önzők, ha nem is vagy jelenleg az enyém, mégis vagyok és ámitom magam, hogy büszke múltban enyém voltál. Mint a fukar előszedi rejtett aranytekercseit és titkon örvend a csillogó fémnek, ugy örvendek én a te régi jó emlékeidnek. Szeptemberi éj van megint. Mintha egy láthatatlan erő vonszolna kis házikótok elé. Megállok. Ott látom a kis padot, te ülsz ott s melletted én vagyok, átkaroljuk egymást s szólanul egy közös pontra, a messzeségbe tekintünk. A fényes hold reánk önti sugarait, s a te fejecskédet Glóriaként övezi. A fákon át könnyes, hűvös szellő vonul, megreszketve a fák leveleit, s ezek is súgják fülembe, azt, hogy szerelmünk igaz és végtelen . . . De hát meddig tart ez álom? . . Sas, az aradi ipar és kereskedelmi kamara utján Schlesinger és Polakovics budapesti cég. az ajánlat, mely az iparkamarához van intézve, a következő: A következőkben előadottakra bátorkodjuk az igen tisztelt kamara nagybecsű figyelmét fölhívni. A magyar kir. kormány illetékes közegeivel csak nemrég is kísérleteket tétetett a Hármas-Körös hajózhatóságára nézve oly czéllal, hogy mikép lehetséges a Körös vizeket a kereskedelmi forgalomra alkalmassá tenni. A vizsgálatok eredménye s az elért tapasztalatok összegyüjtvék a magyar királyi kormánynál s a nézetek megegyeznek abban, hogy a víz bősége elégséges, illetve a meder nem gátolja a Körös forgalmi használhatóságát, hanem igenis néhány oly körü mény, mely útját szegte eddig annak, hogy a Körös kellőleg értékesíttessék, pedig azt a néhány paragiságában leledző konjunktúrát a fejlődő igényekhez mérten jóakarattal és szakértelemmel átalakítani lehetne, mégpedig aránylag csekély anyagi áldozattal. Kereskedelmi értelemben véve pl. a Körös menti utak semmit érők, ezeknek jókarban való helyezése, azonkívül ujabb sínlerakásokkal a Körös partjának a fővasutakhoz csatolása eme vidék kereskedelmének elsőrangú szükségkép jelentkezik. Nem lehet azonban a Körös vidék forgalmi szervezésiről anélkül beszélni, hogy Szarvas város hivatása szembe ne tűnjék. Oda kellene irányulni az illetékes körök figyelmének, hogy ez a város a helyi vasutak központjává legyen, mégpedig úgy, hogy a vasutak természetszerűleg a szarvasi közraktárakat érintsék. Ezünkbe jut itt Nagy-Becskerek, mely magába gyűjtvén a helyiérdekű vasutakat, egyszersmind az egész Bánság termékeinek nagy részét közvetíti , midőn a vasutak szállítmányát a Béga vizén továbbítja. Szarvas predestináltnak látszik arra a föladatra, mely Becskereket már eddig is a termény kereskedelem oly eleven piaczává tette. Szükséges lenne továbbá Szarvason sza Apró emberek. — Vázlatok, írta: Serno Matild. — Mialatt a szőke mamácska nyugodtan himezgette egy ingecske szegélyét s Marió a szőnyegen heverészve, tarka katonákat vagdosott papirosból, hirtelen a mosolygó arczu fiatal apa lépett a szobába és igy kiálltott: — Gyere fiacskám, kérd meg a mamát, hogy öltöztessen fel, elmegyünk sétálni. A mama kisé tágabbra nyitotta a szemeit, de nem mozdult. Marió felugrott, kis karjaival átölelte apját, hozzá dörgölődzött a örvendezve kiabált : — Ó kedves, jó apácskám ! Drága apácskám ! — Jöjj Tekla, öltöztesd fel Mariót, mert majd későn lesz. — Csakugyan el akarod vinni sétálni s kérdé a nő meglepetve s helyéről nem mozdulva. — Elképzeld csak, két órai szabad időm van, valóságos csoda ! Úgyis ritkán sétálhatok a gyermekekkel 1 fázik. — Ha a Pincio felé mentek, ott meg— Nem megyünk a Pincio felé — ugye, te kis hamis, nem sokat törődsz te a Pincióval ? — Nem apuskám, csak veled mehessek — ha anyuska rám adja a bársony ruhámat. — A vár melletti mező ilyenkor nedves, jegyző meg az anyja. — Nem megyünk mi a mezőre, ugye nem, nem akarod, hogy együtt sétáljunk ; féltékeny vagy ugye ? — Eh mit, mondá a nő s a vállát vonogatta. S most már csendesen, kedvetlenül felkelt, minden sietség nélkül járt kert kinyitogatta a szekrényeket, a fiókokat, anélkül hogy megtalálta volna, amit keres t s elkezdte Mariót öltöztetni. Mario egy ingben mereven ült az ágyon rugdalózott, kapálódzott a lábacskáival, mialatt a harisnyára és czipőre várakozott, játszott az apjával, majd végig hevert az ágyon, hagyta magát csiklandozni, kaczagott, összecsókolta a a szép apácskát ugy hogy szintén kacagva az is egészen belemerült a játékba. Harisnyahúzás és czipőgombolás közben s mialatt a ruháját begombolta, szőke mamája többször odahajolt a kicsike nyakához, mintha titokban valamit akarna neki mondani. De a papa mindig ott lábatlankodott s mosolyogva várt. A kedves mama végig roszul gombolta be a kis ruhácskát s újra kellett kezdenie. Marió türelmetlenségében remegett, forgolódott, fészkelődött, de a papának már a fején volt a kalapja s a mama már csak egy zsebkendőt keresett Mariónak. — Majd odaadom neki az enyémet, ha szüksége lesz rá. — Nem kell , apuskám menjünk. — Ne végy neki játékszereket, súgta halkan anyuska a papának. — Nem veszek, ne félj. S aztán az anyuska egy forró csókot nyomott kisfia homlokára, mintha ajkaival akarna ismeretlen nyelven beszélni hozzá. Kiment az előcsarnokba s onnan nézett az apa és fia után, amint azok ugrándozva és tréfálva haladtak le a lépcsőkön. — Marió 1 kiáltott utánuk. — Mit akarsz anyuska? — Mondok valamit, káml — Mond meg onnan felülről anyács