Békésmegyei Közlöny, 1901. július-december (28. évfolyam, 53-104. szám)

1901-07-04 / 53. szám

XXVIII. évfolyam, Békéscsaba, 1901 Csütörtök, julius hó 4 én 53. szám­­. BEEESH as OZSONY POLITIKAI LAP. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI D­Í­J : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor.­­ Negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Kiadóhivatal: Fő­ tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési díj készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér­ben egy sor közlési dija 50 fi­. Kenyér és hivatal. Békéscsaba, jul. 3. Sokaljuk azt a temérdek pénzt, a­melyet az állam elfizet hivatalnokai­nak, de keveseljük azt, a­mit egynek­egynek fizet. Ez ugyan paradoxon, de mégis így van. Mennyi millió fogy el arra a bürokráciára, melyet az év­tizedek törvényhozásai gyarapítottak fel oly igen. Ahány uj törvény, mind­ahányban valami uj hivatal Nem is csoda, hogy a­mikor uj hivatalokra kell pénz, nem törő­dtünk azzal, hogy a régi hivatalnokok kapjanak nagyobb fizetést. Az a pénztöbblet, a­melyet évről-évre új hivatalokra költöttünk, tulajdonkép arra lett volna szánva, hogy a régi hivatalnokok helyzetén javítsunk. Mostanság kezdenek csalfa szelek fújdogálni, a­melyek arról hoznak hírt, hogy kissé befelé is munkálko­dunk, amúgy mélyebben Egy-két újabb közigazgatási szántunk. reforn-javaslat arra vall, hogy apasztani próbáljuk a hivatalnok­og munkáját, hogy kevesebb hivatalnok vagy inkább így kevés kelljen, kelljen. Ez pedig tulajdonkép azt jelenti, hogy törődni kezdünk a hivatalnokok fizetésének javításával. Mert a kettő szorosan összefügg A budget évről­évre természetszerűleg szaporodik. A hivatalnokság fizetésének tétele is természetes gyarapodást kell, hogy mutasson. Már most, ha ezt a gyara­podást nem kell új hivatalokra szán­nunk, mert a munka apadóban lévén, nincs szükség új hivatalokra, akkor a budgettétel többletét a már meg­levő hivatalok dotálására használ­hatjuk. Megérezte ezt az irányzatot az ország tisztviselői kara Mintha szer­vezett mozgalom kerekedett volna, az egé­sz országban egyszerre gyűlések, kongresszusok stb. kerekedtek s azt vettük észre hirtelen, hogy a hiva­talnokok fizetésének dolga aktuális lett . És sohase lehetett volna aktuáli­sabb, mint most a közigazgatást egy­szerüsítő javaslatok tárgyalásakor. Csak akadjon, aki a nagy nyilvános­ság színe előtt fennen hangoztassa azt az itt vázolt szoros összefüggést, mely az egyszerűsítések és a hiva­talnoki fizetések emelése közt van. Oly nexus ez, melyet célszerű han­goztatni most, mikor a bürokráciát egyszerűsítő irányzat nem átmeneti irányzatnak látszik, hanem olyan az, mely belátható időkre vezető motí­vumnak látszik adminisztrációnk in­tézésében. A­mily fokban egyszerűsítik bürokráciát, oly fokban tarthat majd a i­gényt a hivatalnokság a fizetések javítására. Mert az államnak köteles­­­sége, hogy a rendelkezésére álló anyagi eszközöket ne vonja meg azok­tól, a­kiket az megillet. Sem­mi két­­­ség, a hivatalnokságot megilleti az a kellő megélhetést biztosító fizetés és­­ a hivatalnokság kívánhatja, hogy bürokrácia egyszerűsítése révén rajta a nyerészkedni ne kívánjon az állam, hanem a­mit az egyszerűsítés révén megtakarít az állam, azt szánja azok­nak, a­kiknél az egyszerűsítéseket i­­­ instituálja. Most van hát ideje a hivatalnokok mozgalmának, nem azért, mintha most hirtelen holmi fizetéselemelésre szá­míthatna az állam, hanem azért, mert most kell az intéző körökben és a nagyközönség körében termő t­alajt lelni azoknak az eszméknek, melyek a hivatalnoki kar anyagi helyzetének javítását tűzték ki célul Erre a ta­­jra már hulldogál az éltető eső az egyszerűsítő javaslatok formájában; mire a közigazgatási reform évtizedek óta tervezett megvalósítása megterem, akkorra a tisztviselők anyagi hely­zetének javításának is testet kell ön­tenie. Mert az uj adminisztráció két ségkívül független, erélyes és inkorrupt tisztviselői kart akar az állam ügyei­nek intézésénél látni, ezt pedig csak úgy érheti el, ha a tisztviselők anyagi helyzete kellőképen biztosítva van Enélkül hiába a reform. Az pedig tagadhatlan, hogy a mai tisztviselői kar jórésze nem bír a kellő anyagi függetlenséggel, mely hivatal­ban is függetlenséget redményez. Ezt az anyagi függetlenséget nem családi örökségek hajhászásával kell meg­szerezni, vagy holmi gazdag pártikkal, a­milyenekről álmodoznak manapság már tisztviselői karunkban nyilván igen sokan Hanem ezt a függetlenséget és m­egközelithetlenséget azzal szerzi meg tisztviselői karunknak az állam, ha tisztességes fizetést ad és azt bizto­sítja minden körülmények közt Ha­tározott szolgálati szabályzatok. Ha­tározott fizetési szabályzatok tisztes­séges mérvű fizetésekkel, ezek oly dolgok, a­melyekben testileg, lelkileg és anyagilag romlatlan tisztviselői kar­ral láthatja el az állam ügyeinek in­tézését. Békésmegyei Közlöny tárcája. Te nem tudsz arról . . . Te nem tudsz arról semmit, hogy szeretlek És hogy tiéd a szivem dobbanása . . . Te nem tudod, hogy minden csöndes éjjel Tiéd a lelkem fényes álmodása. Te nem tudod, hogy csillagom, napom vagy, Amely világit olthatatlan fénnyel, És hogy te vagy a boldogság szivemnek, Amely erőt ád csillogó remén­nyel. Még nem tudsz arról semmit, hogy szeretlek, De nemsokára itt lesz majd az óra, Hogy izzó vág­gyal elmondom mit érzek És minden álmom jut a fordulóra. S vagy csillag­gyal örök, nagy, égő fén­nyel, A sötét, csendes, néma éjszakába, Vagy összetépve sok, szines reményem Megyek tovább cél nélkül — és hiába . . . És vagy elérem még itt lenn a földön Az üdvösséget és a menyországot ... Vagy tovább bolygok sajgó, néma kinnal Siratva szivem s egy édes virágot! Belencéresi Dezső: Nemzetközi lóvásár Csabán. — A gazdasági egyletből. — Nagyfontosságú ügyben tette meg a kezdeményező lépéseket a Békésmegyei Gazdasági Egylet igazgató-választmánya legutóbb tartott ülésén. bán az érsekújvári mintára Békés és a­rendezendő nemzetközi ló­vásárok ügyében meghallgatván Pfeiffer István titkár jelentését — ki az ügy ta­nulmányozásával már korábban megbíza­tott — örömmel üdvözölte a választmány a nagyszabású eszmét s megbízta a titkárt a legmesszebbmenő intézkedések megtéte­lével, teljes szabad kezet adván neki a nemzetközi vásár rendezése körül. Az előkészületek máris megtétettek. Csaba városát megkereste az egylet, hogy eszközölje ki a belügyminiszternél a vásár­jog engedélyezését; részesítse a nagyarányú s közgazdasági és forgalmi szempontból nagyfontosságú vállalkozást anyagi támo­gatásban ; végül építsen a vásártéren ejry pavillont. Az uradalmakat, nagybirtokosokat és lótenyésztő gazdákat aziránt kereste meg az egylet, hogy a vásárt eladó lovaik fel­hajtásával tegyék lehetővé és minél élén­kebbé. A külföldi — osztrák, német, svájci, francia és angol — vevőkkel pedig tudatta, hogy Érsekújvár mintájára Csabán is nem­zetközi lóvásárt fognak rendezni, egyben kérdést intézett hozzájuk, hogy a vásár megtartását mikor, ősszel-e vagy tavas­­szal tartják megfelelőbbnek? Erre a kór- A hit­térj. Irta: Maurice Caba. A szép Mariette Darcy még nagyon álmos és nagyokat nyújtózkodik mályva­színű pongyolájában. Mir­e gondol varjon Mariette, a csinos, divatos primadonna ? Arra, hogy unatko­zik .. . Igen unatkozik ! . . Miért ? . . . Tik-tak . . . tik-tak . . . Csak a kandallón levő óra ketyegése hallatszik. Mariette szomorú . . . Szomorú azért, mert ő semmi egyébb, csak fényűzési cikk. S ami talán még nagyobb baj : sohasem volt szerelmes. Ah, a szerelem! Úgy a színpadon, mint­ az életben csak szivettépő paródiáját ismeri annak a szerelemnek, a melyről a költők románczaikban oly hévvel énekelnek . . . Az a közönséges, az az ostoba szerelem kellene neki, amely az iskolás leányok szi­vében ébred — s ez az, a­miről ábrándozik. S mozdulatlanul ül a hintaszékben: hajával játszik a napsugár, mely ezen a tavaszi reggelen a szivébe lopódzott . . . Csöngetnek Bejön a szobaleány: — Asszonyom, a szinház-igazgató van itt egy úrral. — Add ide hamar a hálókabátomat. Mariette Darcy hamar a vállára kapja a köpenyét s eltűnik a budoárjában, ahol nagyjából felöltözködik. Aztán bemegy a szalonba, a­hol két úr várakozik rá. Bar­ben­ois, az igazgató, már elhelyezkedett a kanapén ; a kísérője ellenben az ablaknál ül s egy partitúrát nézeget, melyet az aj­talon talált. Mariette beléptekor mid aketten felállnak : — Kicsikém, — szól Barnebois atyai hangon, — bemutatom neked Georges Dépréz zenezerzőt, a­ki olyan csinos zenét irt a Zenitához. A szöveget Max Veules barátod irta. Tudott hogy hónap kezdőd­nek a próbák ? — Depréz ime itt van, a­ki a főszerepet játsza. Mariette kezett szorított vele s végig­nézte. Milyen különös, gondolja magában, ennek nem hosszú a haja, nincsen bársony kabátja és óriás nyakkendője. Milyen kü­lönös muzsikus ez ! Depréz merően ránéz s Mariette el­pirul, mint valami iskolás kis­leány. Ma reggel igazán nagyon ostoba ! S még Bar­benois a Zeni előadásáról beszél, addig Ma­riette lopva a zenezerzőt nézegette. Nem csak ez a muzsikus ! Fiatal, nagy fekete hajú, erélyesnek látszik és mégis szelíd a tekintete . . . Meglátszik rajta, hogy a férfiak tisztelik, a nők meg csodálják. Nagyon előkelőnek látszik s a kabátja gomblyukában ott van a becsület­rend piros szallagja. Olyan kedélyesen és bizalmasan beszélget vele, mintha már régi jó barátja volna. Mikor Barbenois és Dépréz elment, Mariette olyan üres­nek képzelte a szalonját, mint ezelőtt soha. — Kedves, nagyon kedves ember, — gondolta magában Mariette ábrándozva. Mégis csak örülök neki, hogy Zenitát én játszom. S a partitúrát a kezébe véve, azonnal a zongorához ült s oly 'buzgalommal látott, a munkához, mint eddig talán még soha. Három hét mult el. Dépréz darabjának a próbái végük felé közeledtek. Az újságok­­ sokat irtak az uj operettről s előre meg­jövendölték, hogy Mariette Zenitának, ennek a különösen fantasztikus cigány leánynak a szerepében nagy sikert fog aratni. A primadonna különben most már csupán a művészetnek élt. A­z egész világ nagy csodálkozására most már nem rende­zett vidám vacsorákat s nem kocsizgatott elegáns fogatán a Bois-ban. Reggeltől estig tanult. Valósággal üldözte Dépreznek a zenéjét s minden gondolatát az uj operett melódiái foglalkoztatták. Olyan erényes volt, „hogy szinte meg se ismerték. Ö, a híres szépség, a nagy hódító őrül­ten beleszeretett Déprézbe, a­ki úgy tett, mintha észre sem venné ezt a nagy szerel­met. Pedig Mariette még soha senkivel szemben sem volt olyan hízelgő,­ olyan gyöngéd és olyan szenvedélyes. S hiába csa­logatta magához mindennap azzal az ürüg­­gyel, hogy tanácsokat akar kérni tőle. Dépréz rendkívül udvarias volt ugyan vele szemben, de továbbra is úgy bánt vele, mint jó pajtással szokás bánni Végre azonban megtudta, hogy Dépréz miért olyan közönyös vele szemben. Egy főpróba alkalmával, mikor a színpadon utcai ruhában félhangon énekelgetett Bressac ba­ritonistával, észrevette, hogy Dépréz egy­másután többször a színpad hátterébe megy s egy előkelő feketeruhás hölg­gyel bizal­masan beszélget. Nyilvánvaló volt, hogy ez a hölgy nem a színtársulathoz tartozik. Vajjon felesége, vagy barátnője volt ez a hölgy ? Önkéntelenül is arra gondolt, hogy ez az a nő, akit Dópré szeret. S jól az arcába is nézett, mikor kimenet elhaladt mellette. Olyan kegyetlenül, mint ahogyan csak a nők tudják vetélytársaikat végignézni . . . Ma, ha Déprét eljön hozzá, hogy a főpró­bákat befejezzék, ki fogják vallatni, hogy ki ez a hölgy és szereti- e őt. Nyilik az ajtó , ő az. Közönséges dol­gokról beszélgetnek pár pillanatig, miköz­ben nagyon megfigyeli őt. Szenvedélyesen néz a szemébe s reméli, hogy most végre zavarba hozza egy kissé. De Dépréz most is olyan nyugodt, hidegvérű, mint máskor, sőt mintha ma egy kis gúny is volna a nyugalmában. .. . Végre is Mariette jön za­varba s zokogva így szól: — Hát csakugyan nagyon rut vagyok ? . . . Bizonyosan az vagyok, mert egy fe­hér hajú hölgyet többre becsül, mint engem. Dépréz meglepetten néz rá, aztán ko­molyan így szól: — Igaza van, Mariette , az én Made­leinemnek fehér a haja. De ha ezüstös haját csókolgatom, nem egy percnek a szenve­délye késztet csókra, hanem­­ tizenöt évi szerelemnek és tökéletes boldoságnak az emléke . . . Akarja talán a történetemet . Nagyon egyszerű, de talán kevésbé banális, mint sok más. Madeleine osztozott az örö­mömben és a bánatomban, a szegénysé­gemben és a gazdaságomban egyaránt. Mo­solyával mind a kettőnknek az életét de­rűssé tette s az ő mosolya volt az én éle­tem fűszere akkor, mikor egy darab kenyér és egy pohár viz az ebédem. És viszon­zásul semmi egyebet nem kivánt tőlem, mint ah­ogyan ő az enyém volt. Egyszer, csak egyetlen egyszer szegtem meg az irán­ta való hűséget s akkor nem is sok hiba volt, hogy bele nem halt. Csak akkor tudtam meg, hogy csak a szerelem az örök­kévaló s a szerelem a természet legédesebb törvénye, amely megvigasztalhat bennünket azért, hogy élünk. S akarja az uj kor csodá­ját látni­? Nézzen rám, én vagyok a hü P

Next