Békésmegyei Közlöny, 1902. január-június (29. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-01 / 1. szám
hogy az egymást támogató társadalomnak minden tagja boldoguljon és jól érezze magát azon tudatban, hogy a közjólét emelkedésében neki is része van és azon tapasztalatánál fogva, hogy amikor ő maga akár születésénél, akár fogyatékosságánál, vagy más hátrányos oknál fogva nem is lenne képes arra, hogy az élet nehézségeivel megküzdhessen, polgártársai őt sem hagyják el a szükségben . . . Sajnos azonban, hogy ezt a társadalmi egyesülést, dacára, hogy annak jótékony eredményére biztosan számíthatnánk s hogy az többé-kevésbbé mindnyájunkra ráférne — a mi hazánkban járványosan uralkodó nagyzási szellem, mely szerint a magukat többnek és nagyobbnak tartó osztályrétegek többi polgártársaikkal, dacára az egyenjogúságnak és nemzeti zászlónkon ékeskedő Szabadság, Egyenlőség és Testvériség jelszavainak, nem szívesen érintkeznek, meg nem engedi! Inkább szűkölködünk és nélkülözünk tehát, de az alsóbb rétegekhez le nem ereszkedünk . . . Ez a mi alaptalan gőgünknek és gyámoltalanságunknak tulajdonítandó ; ennek nagyon megadjuk az árát. De mi evvel nem törődünk! Ez a nagyzási hajlam pedig, mely még a régi jobbágyi rendszerből maradt reánk, sőt azóta a mindinkább kifejlesztett cafrangos címzésekből táplálkozik, nemcsak azért káros a nagy társadalomra nézve, mert az általa kevesebbnek tartott polgársággal egyesülni nem akarván, az ebben rejlő nagy erőt parlagon heverteti és így a közjóra nézve elveszni hagyja; hanem azért is, mivel a nagyzolás által a társadalomban versengést idézvén elő, ez felesleges kiadásokra és pazarlásra ingerel, ami sok családnak anyagi egyensúlyát megbillenti, előbbi jólétét megtámadja, sőt az adósság felhalmozásával az napirenden levő sikkasztásokat országszerte is mindinkább maga után vonja. De hát „lépést kell tartani a világgal" — mondják azok, kik az erejüket meghaladó nagyzásban és fényűzésben találják a boldogulást s nem képesek vágyaikat mérsékelni. És végre elmerülnek, magukkal rántva sokszor azokat is, kik nem voltak elég óvatosak arra, hogy a veszélyt kikerüljék. Szóval, a mi legnagyobb és legveszedelmesebb betegségünk az urhatnámság, a nagyzás szelleme, amidőn nem a saját erszényünkhöz szabjm kiadásainkat, hanem erőlködünk, csakhogy utánozhassuk a jobbmódunkat. Hogy pedig mily káros hatással van a nagyzás hóbortja a mi haladásunkra, minden^ben eléggé tapasztaljuk. Ha a társadalom különféle rétegei az egymás irányában támasztott különféle igények miatt nem egyesülnek és ez által többé-kevésbé idegenek maradnak egymáshoz, nem tömöríthetik erejüket arra, hogy azt közös céljaik kieszközlésére értékesíthessék, mert ehhez az egymás megismerése és egymás értékének méltánylása és megbecsülése szükséges. Nos, ez az üres és költséges nagyzás a mi legnagyobb átkunk , mert habár általában óhajtjuk is a sorsunk javulását, az ehez szükséges eszközöket és erőket alkalmazni nem akarjuk. Társadalmi élet. Ó és uj esztendő. Mikor az ó év utolsó óráit éli s végvonaglásban közeledik az elmúláshoz, úgy teszünk vele, mint a megunt vendéggel: kidobjuk , ráfogunk minden rosszat s őt okoljuk, hogy sok kívánságunk megvalóulatlanul maradt. Pedig hát ő nem tehet róla szegény ! Mint a ki legnagyobb ellenségünk volt, ugy fordulunk s bucsuzunk el tőle és minden jót várunk utódjától. Milyen hálátlan az emberiség! a kia kolbolitott ócska esztendő sokkal udvariasabb volt, mint az uj év, mert legalább megengedte, hogy éljünk benne mindvégig; az uj évről pedig nem is sejtjük, hogy mely órájában költözünk el ezen árnyékvilágból. A régivel leszámolhatunk s mondhatunk róla ítéletet: jó volt-e vagy rossz ; ő azzal nem törődik s a mult idő végtelenségébe tűnik, mint a csepp a tenger vizözönébe. Miért fogadjuk oly nagy örömmel az uj évet? Azért, mert minden jót várunk tőle, mert nem ismerjük, hogy mit rejt magában; hozhat ránk minden jót, de minden rosszat adhat. Ma az egész földön visszhangzik a szárnyas mondás: boldog uj évet kívánok. És ezt a kívánságot legjobb úgy venni a mint hangzik ; szó szerint, mert mit tapasztalnánk, ha minden ember lelkébe bepillanthatnánk s látnók az igazi érzelmeket, nem is tekintve azt, hogy ez a mondás sok embernél semmit mondó frázis s csupán üres megszokás. Sok ember életében gazdag jövedelmi forrás a boldog uj évi kívánság, ezek apró pénzre váltják föl uj évi ünnepélyes lelkiállapotukat s nincs keserűbb nekik, mintha jó kívánsággal viszonozzák a b. u. é. k.-sokat. Ezek képesek megkeseríteni a beköszöntő évet s az ember szinte menekül boldog kívánságaik elől Magamból indulok ki s azt hiszem, egyéni érzelmemet kiterjeszthetem az ágóst emberiségre; két bajt kellene megszüntetni csirájában s ez már oly alap volna, melylyel bizonyára lehetne kezdeni az ember boldogságának reformálását : megszüntetni az adóvégrehajtókat és eltörölni a hitelezőket ; ezekkel olyan szomorú a világ s nélkülök olyan szép, olyan ideális lenne az élet. Mindkét baj olyan régi, mint a pénz használata s mennyi keserűséget okoz a halandóknak ezen a rövid földi pályán, különösen ebben a reális korszakban, mikor minden hatalom és boldogulás a pénztől függ.. Özönével hoz a posta mai napon új évi üdvözleteket, közelről, távolról, barátoktól és ismerősöktől. Szép szokás, csak túlságba ne menne; a távol levőkről kegyeletes megemlékezés s jelezzük nekik, hogy még életben vagyunk s az a kis kártya, melyen a távoli ismerősnek kezeírását olvassuk, magunk elé idézi az illetőt, közel hozza mi hozzánk , fölelevenítjük emlékeit, képzeletben elmulatunk vele, átéljük újból a vele töltött napokat, s így az uj év beköszönése az emlékek kedves napjává leszen. Ilyen értelemben nagyon szép szokás az újévi üdvözlés és helyes , de akivel minden napon érintkezünk, minek annak jelezni, hogy még élünk ? Más eredménye nincs, mint hogy a posta forgalmát és munkáját óriási mértékben szaporítjuk. E helyett hasznosabb azt a dicséretes szokást követni, mely sok helyen divik, tudniillik a közeli környezetnek szóló újévi üdvözleteket megváltani akképen, hogy költségeket jótékony célra szánjuk ; ez a szokás szép összegeket juttatott már a jótékonyságnak s ezzel igazi örömet és enyhülést szerezünk a nyomorgóknak, kik ugy is oly sokan vannak, hogy minden módot föl kell használni gyámolitásukra, önmagunknak pedig megszerezzük azt a jól eső örömöt, hogy alkalmunk volt szenvedést és nyomort, ha csak parán1 mértékben is, enyhíteni. Bánkúti B. Zo 111 Levél az uj esztendőhöz. Kedves ifjú barátom ! Azt hiszem semmi esetre sem fog megiaSulni e bizalmas, vállveregető megszólításért. Ma ön ifjú, még meg sem látta a világot, mikez >rá sem nyomtatódott. Bár én nem tartom magamat ennek, s nem ragyog még szende fénynyel holdvnll a feemjén s még negyedszázadon is i,n, vagy ° kötete" de mégis, — öregebb vagyok, mint Ö- ezen megdönthetetlen valóság megadja neki a jogot a fennebbi címzésre. Ön még ifjú csecsemő. Ké 1 elpárolgott bátyja még a fehér, havas takarót s sajnálta. De ez ne ejtse Önt kétségbe fiatal bor?om. Hiszen az emberi csecsemők között is akad olyn, akinek nincsen takarója. Meg különben miden bizonnyal ismeri Ön azt a korszakalkotó lesmondást, hogy ami késik, nem múlik. Kedves bátyját a mit éjszaka temettük el, mikor az Ön születését ünnepeltük. A megboldogult hagyott magasán emlékeket. Keserűeket és édeseket. A Jmerűk* kapott elég szidást életében szegény öreget viták oly emberek is, kik még ravatalán is gyaláiák- Ped'g: de mortuis nil nisi bene! Az édes érékekért pedig óriási dicséreteket kapott. Mégis áltánosságban nem sajnáljuk távozását. Ön okulna kedves bátyja esetén. Legyen mindenkivel szenén figyelmes, jó és kedves. Teljesítse és lesse el minden ember óhaját. Ha így tesz, minden ember érezni fogja. Láss a az Önök élete, fiatal barátom, oly rövid. Rongyos 65 napra van kiszabva. Ha ennél egy nappal toább élnek, akkor már a nem éppen díszes „szökő" melléknevet kapják. Mi túlélünk két, három, négy, ső még több tucat ilyen fiatal embert, mint Ön. £ lássa kérem még az embereket is elfelejtik, ha élükben nem tettek valami jót, vagy nagyot. Hát nőket hogyne felejtenék el ilyen rövid élet után Még ezenkívül fontos körülmény az is, hogy hizány 365 nap alatt nem sokat lehet cselekedni. De hát egy jótett, felér száz rosszal. Vegye ezeket jól ,Ye'emhe fiatal barátom. Óvakodjék minden elhézkodástól; ez egyik legrosszabb tulajdonsága fiatalságnak. Ne legyen könnyelmű, becsülje amije van & különösen takarékoskodjék. Ker* a rossz társaságot és kártyát ne vegyen kezébe. Irt mit tenne Ön, ha pl. annyit vesztene, mint Pcocki gróf?! Egyszóval gondolja meg mind tettét & ne tegyen rossz fát a tűzre. Ekkor keteles emlékeket hagy maga után, sőt még déd- és öccseinek is Önt fogják a rosszalkodásuk miatt zemére vetni- s a történelem aranylapjain is hr4 foglal majd a neve-Fogad fiatal barátom jó szívvel e tanácsokat, és ha már mindenkivel jót tett, jusson eszébe akkor majd Barangó. U- Ha pedig nem szívleli meg tanácsaimat és rosst viseli magát, meglehet arról győződve: úgy tantom, hogy még a milliomodik öccse születésnapján is vacogni fog a foga! A fenti. Sikkasztó jegyző. Fabriczy Soma bűnügye. Intelligens, művelt ember állott hétfőn és kedden a gyulai törvényszék tárgyalótermében. Nyolc gimnáziumot végzett jegyzői oklevele van — és sikkasztással vádolták. Nem a nagy kaliberű sikkasztók fajtájához tartozik, kik egy helyről emelnek el lelkifurdalás nélkül ezreket. Fabriczy Soma a kis emberek pénzeinek sikkasztója és számtalan tétel alapján nőtt fel a sikkasztás összege 4—5 ezer forintra. Nem a gazdagok pénzét vitte el, hanem a szegény emberek összekuporgatott filléreit. Nyugalommal, kieszelt ravaszsággal és hamisításokkal. Köpönyeg volt a jegyzői hivatal, melynek alapján úgy forgatta embereit, ahogy neki tetszett. A szép beszéd, a tanácsok, hitegetések s a jegyzői hivatal tekintélye : sokáig elleplezték bűneit. Hiszen van sikkasztása, mely 1898-ba vezet vissza Egyik idegen összegből a másikat fizette ki, ugy ahogy lehetett, mig végre összecsapott az ár feje felett és elmerült. Nem kell generalizálni, de Fábriczy bűneiben benne van a mai léha emberek minden gondatlansága és könnyelműsége. Aki költ, túl a jövedelmén és messzebb nyújtózik, mint ahogy a takarója ér. Egyik kis összeg után jön a másik, majd nagyobb, míg az összes szövevényes egész szó fonódik. Enyhítő körülmény bűneire : mondjuk nagyszámú családja, öt gyermeke volt. Mindennap öt darab kenyér, egyszerre öt ruha, öt cipő ... De meg lehet mondani azt is, hogy a kellő ellenőrzés hiánya is csábíthatta a sikkasztásokra, anélkül, hogy a jövővel gondolt volna .... Hozzájárul még töredelmes beismerése is az enyhítő körülményekhez. És a férfi, kiről azt mondja a községi bizonyítvány, hogy józan erkölcsű, köztisz A falu végén ruhát kért egy szegény zsellérjétől — nem volt már büszke — rongyos, piszkos ruhát, mely most már az ö uri testét fogja takarni. Majd pénzét odaadta a hálálkodónak. Azután ráborult a vadon homálya, aztán lépte nyomát betakarta a hulló falevél . . . Övéi, fia s leánya, sírva-zokogva, aggódva-remélve, sokáig keresték atyjukat, de őszi szellő meg nem súgta, lesárgult falevél el nem árulta, merre ment keresni megnyugovást . . . * Szomorúan teltek a^Jk'^gestelőkő várát^n. húgát, bár maga JjLXJJiSEF"a fájdalomtól, de a leány folyton szomorú volt s egyre azt hajtogatta: nem megy addig férjhez, mig édes atyját meg nem leli. Ily körülmények között villámcsapásként hatott a leányra a hir, melyet hirnök hozott nagy sietve, hogy fJanyjának a királyi udvarba kell indulnia. A szegény árva leány nem lelte helyét sehol é s egyre sirt, ha látta bátyját, Bálintot, s ugy hitte, megszakad a szive, ha elválnak s neki magára kell maradnia. Bálint eleget vigasztalta húgát, hiszen hazajön ő nemsokára, aztán néni, közeli rokonuk, itt van a jó Anna a ki mindig vele lesz s beszédével megvidámítja lelkét ; az öreg várnagy sem megy sehova, atyjaként szereti s még a széltől is megóvja. — Aztán jól vigyázz, édes húgom, a várra, — mondotta tréfálódzva Bálint a búcsúzáskor, — mert ezután te leszel az ura s ha baj éri, válladon a felelősség érte. •Li jó leány mosolyogni próbált könnyei között s ugy nézett bátyja után, mig csak az ut pora el nem takarta. Bálint távozásával üres lett a vár s nagy szomorúság szállott a leány szivére. Oly elhagyottnak érezte magát az öblös, kongó termekben, úgy féltette távollevő bátyját, hogy kicsi szivecskéje soha sem szűnt meg remegni. Vőlegénye sem tehette, ezután nála udvarlását, őt is az udvarba szólította a királyi szó, különben sem jöhetett volna kája udvarába. Bálint honléte nélkül márben Anna néni s az öreg várnagy mindenkedvét keresték a szomorkodónak. Maga Klára is azon volt, hogy egyre társaságukban maradjon, s ha egyedül if kel lennie, ott hagyta^ a áScMfT ahol helyét sem1"találta s a várkertbe ment, vagy pedig a várnak ismeretlenebb részeit kutatta, nézegette. — Ugy illik — gondolá magában — bátyám is mondta : vigyázzak a várra, ismernem kell hát minden kicsi részét is, fára. A vár nagy készséggel állott szolgálamért egy alkalom nyilt tudását, ügyességét bebizonyítania a várak ostromlásában, védelmében. Elő is számlálta a vár minden helyiségét s megmutogatta a nevezetes helyeket, mert Kesselőkő is kiállott nem egy ostromot c. zivatarosabb —— Oda jártak a börtönbe is és kíváncsian tudakolta célját s midőn Klára megtudta, azt is, van-e most lakója. — Egy öreg ember, volt a válasz. — Miért van ott szegény ? Édes várnagy bácsi, hozza föl nekem, beszélni szeretnék vele. A várnagy himezett-hámozott, mert ha, Kesselőkői keményen ráparancsolt volt még régen . — Ahhoz a fogslyhoz senki se közeledjék, vele szóba állnia senkinek sem szabad, ételét-italát eresszétek le a nyíláson. Boldogtalan teremtés, nem látott élő lelket azóta ! — Egek, hová jutottam ! így sikoltott el az öreg fogoly, midőn Klára elé vetették s azután az erős fény s a látottak matt való izgalomban összeesett. Klára s a várnagy gyöngéden körülvették, nemsokára fel is eszmélt és minden világos jön előtte. Husz esztendő, nagy idő az ember életében Hátha még a föld alatt rabkenyéren leli azt eltölteni, ha azalatt, mig lassarcint Jep§rSgneír''iövéjét, nem láthatod az igét, meleg napját, ragyogó csillagait, nem szívhatod az üde szabad levegőt, nem halasz emberi hangot s életed örökös némaságban, sötétségben, melyet csak itt-ott lerit fel egy-egy eltévedt napsugár, szivetelket emésztő tépelődésben telik el. Oh a rabság isszonya egy állapot! Nézd, ez öreg fogoly minden hajszála, minden ránca, megtört fényű szeme, összeroskadó teste mindmind a rabság iszonyatairól beszélnek .. . Arról beszéltek Klárának is, aki könnyes szemmel tekintett a támolygó emberre. — Mi volt a bűnöd ? kérdi, hogy megtörje a csendet, meg hogy szóval is adjon • kifejezést részvétének. — Nekem nem volt bőnöm, ártatlanul ártották rabláncon. — Az nem lehet, szólj igazat öregember, atyám nem tartott volna ott büntetlenül. — Atyád ? Ki vagy te, szép leányzó, ki a te atyád ? — Az én apám eltűnt egy félesztendője, senki sem tudja, hová lett. Neve je üsselőkői. — Kesselőkői ? ! — kiáltott fel az öreg sora támaszkodott a legközelebbi kor-Ismerted talán, ellensége voltál, életére>rtól tán öreg ember küzködött magában. Végig védi^c előtte élete: a boldog idők, a szép menyasszony, kinek vonásait a kérdező gyönyörű arcban vélte fölfedezni, a keserves rabság . . . s aztán világosság gyúlt agyában. Igen, igen, megoldotta a szörnyű rejtélyt. De vajjon jó lesz-e megmondania e kedves leánynak az igazat, vagy jobb lesz szót sem szólni s visszamenni a börtön fenekére és leszámolnia ez átkozott élettel... ? — Igen, ellenségek voltunk. — Miért? kérdi a leány. — Hadd el, borítsunk feledést a multakra ; engedj vissza börtönömbe. Klára azonban jól látta, hogy az öreg el akar valamit titkolni s azért nem engedett, mig az igazságot meg nem tudta. Végre is aztán újra szólt az öreg: — a te apád az én édes öcsém volt, ki elásta éltemet, hogy menyasszonyom birtokába juthasson ; tudd meg hát, magad akartad így, a te apád az én életem gyilkosa. Klára sikoltva rogyott össze, alig bírták magához téríteni. Mikor egy kissé elmúlt izgalma, magához kérette a foglyot, megbízta a várnagyot, hogy azonnal értesítse bátyját, Bálintot, az öreg birtokába bocsájtotta a várat, majd összeszedte legszükségesebb holmiját s e szavakkal szólt Anna nénihez: — Megyek Krisztus urunk jegyesei közzé, hogy leimádkozzam a szörnyű bűnt, mely atyám lelkére nehezedik; kisérj el édes Néném, a karancsvölgyi kolostorba! Hiába akarták eltántorítani szándékától, hajthatatlan maradt. Az öreg ember sírt, könyörgött, mint egy gyermek,el akart menni a várból, a környékből, hogy nyoma vesszen, de Klára egy hős nyugalmával tette meg rendelkezéseit, nagybátyját nem engedte eltávozni s végre elbúcsúzva tőle elindult nénjével arra az útra, ahonnan nincs többé visszatérés . . . Folytatása következik. —