Békésmegyei Közlöny, 1902. január-június (29. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-01 / 1. szám

hogy az egymást támogató társadalomnak minden tagja boldoguljon és jól érezze ma­gát azon tudatban, hogy a közjólét emel­kedésében neki is része van és azon tapasz­talatánál fogva, hogy amikor ő maga akár születésénél, akár fogyatékosságánál, vagy más hátrányos oknál fogva nem is lenne képes arra, hogy az élet nehézségeivel meg­kü­zdhessen, polgártársai őt sem hagyják el a szükségben . . . Sajnos azonban, hogy ezt a társadalmi egyesülést, dacára, hogy annak jótékony eredményére biztosan számíthatnánk s hogy az többé-kevésbbé mindnyájunkra ráférne — a mi hazánkban járványosan uralkodó nagyzási szellem, mely szerint a magukat többnek és nagyobbnak tartó osztályrétegek többi polgártársaikkal, dacára az egyenjo­gúságnak és nemzeti zászlónkon ékeskedő Szabadság, Egyenlőség és Testvériség jel­szavainak, nem szívesen érintkeznek, meg nem engedi! Inkább szűkölködünk és nél­külözünk tehát, de az alsóbb rétegekhez le nem ereszkedünk . . . Ez a mi alaptalan gőgünknek és gyámoltalanságunknak tulaj­donítandó ; ennek nagyon megadjuk az árát. De mi evvel nem törődünk! Ez a nagyzási hajlam pedig, mely még a régi jobbágyi rendszerből maradt reánk, sőt azóta a mindinkább kifejlesztett caf­rangos címzésekből táplálkozik, nemcsak azért káros a nagy társadalomra nézve, mert az általa kevesebbnek tartott pol­gársággal egyesülni nem akarván, az ebben rejlő nagy erőt parlagon heverteti és így a közjóra nézve elveszni hagyja; hanem azért is, mivel a nagyzolás által a társa­dalomban versengést idézvén elő, ez feles­leges kiadásokra és pazarlásra ingerel, ami sok családnak anyagi egyensúlyát megbil­lenti, előbbi jólétét megtámadja, sőt az adósság felhalmozásával az napirenden levő sikkasztásokat országszerte is mind­inkább maga után vonja. De hát „lépést kell tartani a világgal" — mondják azok, kik az erejüket meg­haladó nagyzásban és fényűzésben találják a boldogulást s nem képesek vágyaikat mérsékelni. És végre elmerülnek, magukkal rántva sokszor azokat is, kik nem voltak elég óvatosak arra, hogy a veszélyt ki­kerüljék. Szóval, a mi legnagyobb és legvesze­delmesebb betegségünk az urhatnámság, a nagyzás szelleme, amidőn nem a saját erszényünkhöz szabjm kiadásainkat, hanem erőlködünk, csakhogy utánozhassuk a jobb­módunkat. Hogy pedig mily káros hatással van a nagyzás hóbortja a mi haladásunkra, minden^ben eléggé tapasztaljuk. Ha a tár­sadalom különféle rétegei az egymás irá­nyában támasztott különféle igények miatt nem egyesülnek és ez által többé-kevésbé idegenek maradnak egymáshoz, nem tömö­ríthetik erejüket arra, hogy azt közös cél­jaik kieszközlésére értékesíthessék, mert ehhez az egymás megismerése és egymás értékének méltánylása és megbecsülése szükséges. Nos, ez az üres és költséges nagyzás a mi legnagyobb átkunk , mert habár álta­lában óhajtjuk is a sorsunk javulását, az eh­ez szükséges eszközöket és erőket alkal­mazni nem akarjuk. Társadalmi élet. Ó és uj esztendő. Mikor az ó év utolsó óráit éli s vég­vonaglásban közeledik az elmúláshoz, úgy teszünk vele, mint a megunt vendéggel: ki­dobjuk , ráfogunk minden rosszat s őt okol­juk, hogy sok kívánságunk megvaló­ulatla­nul maradt. Pedig hát ő nem tehet róla szegény ! Mint a ki legnagyobb ellenségünk volt, ugy fordulunk s bucsuzunk el tőle és minden jót várunk utódjától. Milyen hálátlan az emberiség! a­ kia kolbolitott ócska esztendő sokkal udvariasabb volt, mint az uj év, mert legalább megengedte, hogy éljünk benne mindvégig; az uj évről pedig nem is sejtjük, hogy mely órájában költözünk el ezen árnyékvilágból. A régi­vel leszámolhatunk s mondhatunk róla ítéletet: jó volt-e vagy rossz ; ő azzal nem törődik s a mult idő végtelenségébe tűnik, mint a csepp a tenger vizözönébe. Miért fogadjuk oly nagy örömmel az uj évet? Azért, mert minden jót várunk tőle, mert nem ismerjük, hogy mit rejt magában; hozhat ránk minden jót, de minden rosszat adhat. Ma az egész földön visszhangzik a szárnyas mondás: boldog uj évet kívánok. És ezt a kívánságot leg­jobb úgy venni a mint hangzik ; szó sze­rint, mert mit tapasztalnánk, ha minden ember lelkébe bepillanthatnánk s látnók az igazi érzelmeket, nem is tekintve azt, hogy ez a mondás sok embernél semmit mondó frázis s csupán üres megszokás. Sok ember életében gazdag jövedelmi forrás a boldog uj évi kívánság, ezek apró pénzre váltják föl uj évi ünnepélyes lelkiállapotukat s nincs keserűbb nekik, mintha jó kívánsággal vi­szonozzák a b. u. é. k.-sokat. Ezek ké­pesek megkeseríteni a beköszöntő évet s az ember szinte menekül boldog kíván­ságaik elől Magamból indulok ki s azt hiszem, egyéni érzelmemet kiterjeszthetem az ágóst­ emberiségre; két bajt kellene megszüntetni csirájában s ez már oly alap volna, mely­lyel bizonyára lehetne kezdeni az ember boldogságának reformálását : megszüntetni az adóvégrehajtókat és eltörölni a hitele­zőket ; ezekkel olyan szomorú a világ s nélkülök olyan szép, olyan ideális lenne az élet. Mindkét baj olyan régi, mint a pénz használata s mennyi keserűséget okoz a halandóknak ezen a rövid földi pályán, különösen ebben a reális korszakban, mikor minden hatalom és boldogulás a pénztől függ­.. Özönével hoz a posta mai napon új évi üdvözleteket, közelről, távolról, bará­toktól és ismerősöktől. Szép szokás, csak túlságba ne menne; a távol levőkről ke­gyeletes megemlékezés s jelezzük nekik, hogy még életben vagyunk s az a kis kártya, melyen a távoli ismerősnek keze­írását olvassuk, magunk elé idézi az ille­tőt, közel hozza mi hozzánk , fölelevenít­jük emlékeit, képzeletben elmulatunk vele, átéljük újból a vele töltött napokat, s így az uj év beköszönése az emlékek kedves napjává leszen. Ilyen értelemben nagyon szép szokás az újévi üdvözlés és helyes , de a­kivel minden napon érintkezünk, mi­nek annak jelezni, hogy még élünk ? Más eredménye nincs, mint hogy a posta for­galmát és munkáját óriási mértékben sza­porítjuk. E helyett hasznosabb azt a di­cséretes szokást követni, mely sok helyen divik, tudniillik a közeli környezetnek szóló újévi üdvözleteket megváltani akképen, hogy költségeket jótékony célra szánjuk ; ez a szokás szép összegeket juttatott már a jótékonyságnak s ezzel igazi örömet és enyhülést szerezünk a nyomorgóknak, kik ugy is oly sokan vannak, hogy minden módot föl kell használni gyámolitásukra, önmagunknak pedig megszerezzük azt a jól eső örömöt, hogy alkalmunk volt szenvedést és nyomort, ha csak parán1 mértékben is, enyhíteni. Bánkúti B. Zo­ 111 Levél az uj esztendőhöz. Kedves ifjú barátom ! Azt hiszem semmi esetre sem fog megi­aSulni e bizalmas, vállveregető megszólításért. Ma ön ifjú, még meg sem látta a világot, mik­­ez >rá sem nyomtatódott. Bár én nem tartom­ magamat ennek, s nem ragyog még szende fénynyel holdvnll a fe­em­jén s még negyedszázadon is i­,n, vagy ° kö­tete" de mégis, — öregebb vagyok, mint Ö- ezen meg­dönthetetlen valóság megadja neki a jogot a fen­nebbi címzésre. Ön még ifjú csecsemő. Ké 1 elpárolgott bátyja még a fehér, havas takarót s sajnálta. De ez ne ejtse Önt kétségbe fiatal bor?om. Hiszen az emberi csecsemők között is akad olyn, akinek nincsen ta­karója. Meg különben miden bizon­nyal ismeri Ön azt a korszakalkotó­­ les­mondást, hogy ami késik, nem múlik. Kedves bátyját a­ m­it éjszaka temettük el, mikor az Ön születését ünnepeltük. A megboldo­­gult hagyott maga­sán emlékeket. Keserűeket és édeseket. A Jmerűk* kapott elég szidást életében szegény öreg­­et viták oly emberek is, kik még ravatalán is gyaláiák- Ped'g: de mortuis nil nisi bene! Az édes érékekért pedig óriási dicséreteket kapott. Mégis ál­tánosságban nem sajnáljuk távozását. Ön okulna kedves bátyja esetén. Legyen min­denkivel szenén figyelmes, jó és kedves. Teljesítse és lesse el minden ember óhaját. Ha így tesz, min­den ember érezni fogja. Láss a az Önök élete, fiatal barátom, oly rövid. Rongyos 65 napra van kiszabva. Ha ennél egy nappal toább élnek, akkor már a nem éppen díszes „szökő" melléknevet kapják. Mi túlélünk két, három, négy, ső még több tucat ilyen fiatal embert, mint Ön. £ lássa kérem még az embereket is elfelejtik, ha él­ükben nem tettek valami jót, vagy nagyot. Hát nőket hogyne felejtenék el ilyen rövid élet után Még ezenkívül fontos körülmény az is, hogy hizány 365 nap alatt nem sokat lehet cselekedni. De hát egy jótett, felér száz rosszal. Vegye ezeket jól ,Ye'emhe fiatal barátom. Óvakodjék minden elhézkodástól; ez egyik leg­rosszabb tulajdonsága fiatalságnak. Ne legyen könnyelmű, becsülje amije van & különösen takarékoskodjék. Ker* a rossz társaságot és kártyát ne vegyen kezébe. Irt mit tenne Ön, ha pl. annyit vesztene, mint Pc­ocki gróf?! Egyszóval gon­dolja meg mind tettét & ne tegyen rossz fát a tűzre. Ekkor keteles emlékeket hagy maga után, sőt még déd- és öccseinek is Önt fogják a rosszal­kodásuk miatt zemére vetni- s a történelem arany­lapjain is hr4 foglal majd a neve-Fogad fiatal barátom jó szívvel e tanácsokat, és ha már mindenkivel jót tett, jusson eszébe ak­kor majd Barangó. U- Ha pedig nem szívleli meg tanácsaimat és rosst viseli magát, meglehet arról győződve: úgy tantom, hogy még a milliomodik öccse szü­letésnapján is vacogni fog a foga! A fenti. Sikkasztó jegyző. Fabriczy Soma bűnügye. Intelligens, művelt ember állott hétfőn és kedden a gyulai törvényszék tárgyaló­termében. Nyolc gimnáziumot végzett jegy­zői oklevele van — és sikkasztással vádol­ták. Nem a nagy kaliberű sikkasztók faj­tájához tartozik, kik egy helyről emelnek el lelkifurdalás nélkül ezreket. Fabriczy Soma a kis emberek pénzeinek sikkasztója és számtalan tétel alapján nőtt fel a sik­kasztás összege 4—5 ezer forintra. Nem a gazdagok pénzét vitte el, hanem a sze­gény emberek összekuporgatott filléreit. Nyugalommal, kieszelt ravaszsággal és hamisításokkal. Köpönyeg volt a jegyzői hivatal, melynek alapján úgy forgatta em­bereit, ahogy neki tetszett. A szép beszéd, a tanácsok, hitegetések s a jegyzői hivatal tekintélye : sokáig elleplezték bűneit. Hi­szen van sikkasztása, mely 1898-ba vezet vissza Egyik idegen összegből a másikat fizette ki, ugy ahogy lehetett, mig végre összecsapott az ár feje felett és elmerült. Nem kell generalizálni, de Fábriczy bűneiben benne van a mai léha emberek minden gondatlansága és könnyelműsége. Aki költ, túl a jövedelmén és messzebb nyújtózik, mint ahogy a takarója ér. Egyik kis összeg után jön a másik, majd nagyobb, míg az összes szövevényes egész szó fonódik. Enyhítő körülmény bűneire : mondjuk nagyszámú családja, öt gyermeke volt. Mindennap öt darab kenyér, egyszerre öt ruha, öt cipő ... De meg lehet mondani azt is, hogy a kellő ellenőrzés hiánya is csábíthatta a sikkasztásokra, anélkül, hogy a jövővel gondolt volna .... Hozzájárul még töredelmes beismerése is az enyhítő körülményekhez. És a férfi, kiről azt mondja a községi bizonyítvány, hogy józan erkölcsű, köztisz­ A falu végén ruhát kért egy szegény zsellérjétől — nem volt már büszke — rongyos, piszkos ruhát, mely most már az ö uri testét fogja takarni. Majd pénzét oda­adta a hálálkodónak. Azután ráborult a vadon homálya, aztán lépte nyomát be­takarta a hulló falevél . . . Övéi, fia s leánya, sírva-zokogva, ag­gódva-remélve, sokáig keresték atyjukat, de őszi szellő meg nem súgta, lesárgult falevél el nem árulta, merre ment keresni megnyugovást . . . * Szomorúan teltek a­^Jk'^gestelőkő várát^n. húgát, bár maga JjLXJJiSEF"a fájdalomtól, de a leány folyton szomorú volt s egyre azt hajtogatta: nem megy addig férjhez, mig édes atyját meg nem leli. Ily körülmények között villámcsapás­ként hatott a leányra a hir, melyet hirnök hozott nagy sietve, hogy fJanyjána­k a ki­rályi udvarba kell indulnia. A szegény árva leány nem lelte helyét sehol é s egyre sirt, ha látta bátyját, Bálintot, s ugy hitte, megszakad a szive, ha elvál­nak s neki magára kell maradnia. Bálint eleget vigasztalta húgát, hiszen hazajön ő nemsokára, aztán néni, közeli rokonuk, itt van a jó Anna a ki mindig vele lesz s beszédével megvidámítja lelkét ; az öreg várnagy sem megy sehova, atyjaként szereti s még a széltől is megóvja. — Aztán jól vigyázz, édes húgom, a várra, — mondotta tréfálódzva Bálint a búcsúzáskor, — mert ezután te leszel az ura s ha baj éri, válladon a felelősség érte. •Li jó leány mosolyogni próbált kön­­nyei között s ugy nézett bátyja után, mig csak az ut pora el nem takarta. Bálint távozásával üres lett a vár s nagy szomorúság szállott a leány szivére. Oly elhagyottnak érezte magát az öblös, kongó termekben, úgy féltette távollevő bátyját, hogy kicsi szivecskéje soha sem szűnt meg remegni. Vőlegénye sem tehette, ezután nála udvarlását, őt is az udvarba szólította a királyi szó, különben sem jö­hetett volna kája udvarába. Bálint honléte nélkül már­ben Anna néni s az öreg várnagy minden­kedvét keresték a szomorkodónak. Maga Klára is azon volt, hogy egyre tár­saságukban maradjon, s ha egyedü­­l if kel lennie, ott hagyta^ a áScMfT ahol helyét sem1"találta s a várkertbe ment, vagy pe­dig a várnak ismeretlenebb részeit ku­tatta, nézegette. — Ugy illik — gondolá magában — bátyám is mondta : vigyázzak a várra, is­mernem kell hát minden kicsi részét is, fára. A vár nagy készséggel állott szolgála­mért egy alkalom nyilt tudását, ügyességét bebizonyítania a várak ostrom­lásában, védelmében. Elő is számlálta a vár minden helyiségét s megmutogatta a nevezetes helyeket, mert Kesselőkő is ki­állott nem egy ostromot c. zivatarosabb —­— Oda jártak a börtönbe is és kíváncsian tudakolta célját s midőn Klára meg­tudta, azt is, van-e most lakója. — Egy öreg ember, volt a válasz. — Miért van ott szegény ? Édes vár­nagy bácsi, hozza föl nekem, beszélni sze­retnék vele. A várnagy himezett-hámozott, mert h­a, Kesselőkői keményen ráparancsolt volt még régen . — Ahhoz a fogslyhoz senki se köze­ledjék, vele szóba állnia senkinek sem sza­bad, ételét-italát eresszétek le a nyíláson. Boldogtalan teremtés, nem látott élő lelket azóta ! — Egek, hová jutottam ! így sikoltott el az öreg fogoly, midőn Klára elé ve­tették s azután az erős fény s a látottak matt való izgalomban összeesett. Klára s a várnagy gyöngéden körül­vették, nemsokára fel is eszmélt és minden világos jön előtte. Husz esztendő, nagy idő az ember éle­tében Hátha még a föld alatt rabkenyéren leli azt eltölteni, ha azalatt, mig lassar­­cint Jep§rSgneír''iövéjét, nem láthatod az igét, meleg napj­át, ragyogó csillagait, nem szívhatod az üde szabad levegőt, nem hal­asz emberi hangot s életed örökös néma­ságban, sötétségben, melyet csak itt-ott lerit fel egy-egy eltévedt napsugár, szivet­elket emésztő tépelődésben telik el. Oh a rabság isszonya egy állapot! Nézd, ez öreg fogoly minden hajszála, minden ránca, meg­tört fényű szeme, összeroskadó teste mind­mind a rabság iszonyatairól beszélnek .. . Arról beszéltek Klárának is, a­ki könnyes szemmel tekintett a támolygó emberre. — Mi volt a bűnöd ? kérdi, hogy meg­törje a csendet, meg hogy szóval is adjon • kifejezést részvétének. — Nekem nem volt bőnöm, ártatlanul­­­­ ártották rabláncon. — Az nem lehet, szólj igazat öreg­em­ber, atyám nem tartott volna ott bün­­tetlenül. — Atyád ? Ki vagy te, szép leányzó, k­i a te atyád ? — Az én apám eltűnt egy féleszten­dője, senki sem tudja, hová lett. Neve je üsselőkői.­­ — Kesselőkői ? ! — kiáltott fel az öreg s­ora támaszkodott a legközelebbi kor-Ismerted­ talán, ellensége voltál, életére­­>rtól tán ö­­reg ember küzködött magában. Végig védi^c előtte élete: a boldog idők, a szép menyasszony, kinek vonásait a kér­dező gyönyörű arcban vélte fölfedezni, a keserves rabság . . . s aztán világosság gyúlt agyában. Igen, igen, megoldotta a szörnyű rejtélyt. De vajjon jó lesz-e meg­mondania e kedves leánynak az igazat, vagy jobb lesz szót sem szólni s vissza­menni a börtön fenekére és leszámolnia ez átkozott élettel... ? — Igen, ellenségek voltunk. — Miért? kérdi a leány. — Hadd el, borítsunk feledést a mul­takra ; engedj vissza börtönömbe. Klára azonban jól látta, hogy az öreg el akar valamit titkolni s azért nem en­gedett, mig az igazságot meg nem tudta. Végre is aztán újra szólt az öreg: — a­ te apád az én édes öcsém volt, ki elásta éltemet, hogy menyasszonyom birtokába juthasson ; tudd meg hát, magad akartad így, a te apád az én életem gyilkosa. Klára sikoltva rogyott össze, alig bír­ták magához téríteni. Mikor egy kissé elmúlt izgalma, ma­gához kérette a foglyot, megbízta a vár­nagyot, hogy azonnal értesítse bátyját, Bálintot, az öreg birtokába bocsájtotta a várat, majd összeszedte legszükségesebb holmiját s e szavakkal szólt Anna nénihez: — Megyek Krisztus urunk jegyesei közzé, hogy leimádkozzam a szörnyű bűnt, mely atyám lelkére nehezedik; kisérj el édes Néném, a karancsvölgyi kolostorba! Hiába akarták eltántorítani szándéká­tól, hajthatatlan maradt. Az öreg ember sírt, könyörgött, mint egy gyermek,­el akart menni a várból, a környékből, hogy nyoma vesszen, de Klára egy hős nyugalmával tette meg rendelkezéseit, nagybátyját nem engedte eltávozni s végre elbúcsúzva tőle elindult nénjével arra az útra, a­honnan nincs többé visszatérés . . .­­ Folytatása következik. —

Next