Békésmegyei Közlöny, 1913. július-december (40. évfolyam, 52-101. szám)
1913-07-03 / 52. szám
Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam, 52-ik szám. Csütörtök, július 3. BÉKÉSMEGYEI KÖZSÖNT POLITIKAI LAP Telefonszám; 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EKOFIZETÉSI Dij : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZE3ELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szim 7 Ferenc József tér, 20. sz. ház, hova a hirdetései és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési díj készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési díja 50 fillér. Közveszélyes munkakerülők. Békéscsaba, július 2. A magyar ujabb büntető törvényalkotásokat általában a szociális irány jellemzi. Az a klasszikus iskola, amely hetenként azt vallotta, hogy a büntetés fogalma egy a bosszúállással, a modern felfogásnak adott helyet, amely modern felfogás a társadalmat és ennek védelmét helyezte előtérbe és nem annyira magát a tettes személyi viszonyait és tettének a társadalom ellen irányuló veszedelmességét tekintette a büntetés neménél, mértékénél alkalmazásban összhangzónak. Ez a kiegyenlítő érték volt a büntetés, amely védelmi jellegénél fogva javításszámba megy. A képviselőház csak legutóbb tárgyalt és fogadott el egy ilyen törvényjavaslatot, amely a közveszélyes munkakerülők elleni védelemről szól. Kettős célja van ennek a törvénynek, amely kettős cél, mint szembeállítás ismerhető fel. Társadalmi védelmet nyújt ez a törvény intézkedései által azoknak, kik munkaerejük egész megfeszítésével tisztességesen dolgoznak, de egyben megtorló intézkedéseket állít fel azok ellenében, kik állandó munkakerülő életmódjukkal veszélyeztetik a társadalmat. Ez utóbbi osztály ismert alakjai az útszéli csalók, hamis kártyások, kóborló cigányok, utazó zsebtolvajok s a „selyem Aladárok" és annyi más speciel, amely már-már — sajnos — fogalommá vált. Mi sem természetesebb azonban, hogy egymagában büntető tételek felállításával és ezek alkalmazásával magát a célt megvalósítani nem lehet, bárha a törvény által szervezett új intézmény, a megfelelő feltételek mellett alkalmazható dolog, illetve munkaházak és ezekben gyakorolt ipari és mezőgazdasági kiképzés mindenesetre birszoktató, hogy ne mondjuk átalakító hatással a beutalt egyéniségre nézve és az élet igaz becsét, a munkaszeretetét felkelti a beutaltakban ; regeneráló, szerves és egységes munkát igényel a törvény sikeres eredménye tekintetében az, hogy a talaj elkészíttessék és a társadalmi védelem félreismerhetetlen célját, illetőleg a munkakerülésnek letagadhatatlan első oka, a szegényügy országszerte rendeztessék. Mert kétségtelen, hogy bizonyos biológiai, átöröklési és gazdasági körülményektől eltekintve, a hasonlatosságot a könnyű élethez, a dologkerülés által a csavargáshoz az idézi elő, amit általános néven szegénységnek szoktunk nevezni. Az a nincstelenség, amelynek megfelelőbb neve nem is lehet, annak a magyar közmondásnak megtestesített prototypusa, amely azt mondja, hogy „hátán van a kenyere". Munkát, foglalkozást, a kenyérkeresetre módot és alkalmat kell adni az emberi társadalom azon egyedeinek, mely a hajnali órákban ténferegve lepi be a városok köztereit, munkásul ajánlkozván és azoknak, kik az utcák, templomok előtt rimánkodva, szánalmat keltve mohó falánksággal nyújtják kezüket az alamizsna után. És ha azokat a megélhetési és életfentartási eszközöket — kétségi, egyéni tekintetek figyelembe vétele mellett — meg fogja találni a belügyi kormány, nemcsak visszahódítja ezeket a tömegeket és azoknak minden egyes tagját a tisztességes munka terét, hanem felkölti bennük az ember, isteni rendeltetés megszabta, soha ki nem alvó érzését, a munkát és ami ezzel együtt jár, a küzdést és a küzdés jutalmaként az értékelést, az életnek a becsét, amely öntudatot, értéket képvisel. Mindezek mellett a törvény alkalmazásánál a bíró tiszte nem abban kell hogy kimerüljön, hogy egyszerűen paragrafust találjon, melyet, mint a suszter a kaptára a bőrt, ráhúzza a delikvens cselekedetét és kiszabja a büntetést, hanem az élet megismerése alapján az élethez kell visszavezetni, a büntetés foganatbavétele által a munkát kell megszerettetni s ekkor nem holt betű, hanem élő szellem lesz az uj törvény. N. Z. A múzsa. Irta: Erüösi Dezső. Zászlós Mihály a festő, mosolyogva vizsgálta művészi villájának tervrajzát, melynek építését a tavasszal kezdik meg a Zugligetben. Pompás kis fészek lesz, hatszögletű szobákkal, bizarr világítási hangulatokkal és olyan hallal, amilyenről csak tündérmesék kigondolói álmodoznak. A legnagyszerűbb mégis a műterem lesz, amely az egész emeletet elfoglalja. Ennek örült a legjobban. Elmúlt negyvenöt éves és sokszor fáradtnak érezte már a tehetségét. A belülről, önmagától jövő erő mintha gyérült volna és külső miliőre, mesterségesen körülményekre, szított hangulatokra, sokszor alkoholra volt szüksége, hogy valami becsületeset teremtsen. Ez a műterem úgy lesz berendezve, hogy megadhatja neki azt a miliőt, mely tehetségét serkenteni fogja. Lágy kerevetek, pálmák, áloék, kitömött vadállatok, egy zseniálisan beállított kis akvárium és csodásan tökéletes világítás. A telefon berregett. A tárlat titkára beszélt: — Gratulálok. Utolsó képed is elkelt. Tudod ki vette meg ? Az állam. A miniszter itt van. Egy két percig nézte a képet, a Faun és a nimfa harcát és megvette. Beszélni akar veled. Ülj rögtön az autóba. Siess. Zászlós vidoran csapta Gratulálok le a kagylót és beszaladt a feleségéhez. — Lina, Linuskám, szedd fel a legszebbik gúnyodat. Kimegyünk a tárlatra. Vár a miniszter. Megvette a Faunt. Az asszony, kedves, komoly boldogarcú nő, ragyogó szemmel nézett az urára — Örülsz ? — Oh, hogyne! Nem kis dolog. Ebben a képben bíztam a legkevésbé. Sokszor valóságos dühvel dolgoztam rajta, mert nem tudtam belőle kihozni, amit akartam. Nem vagy a régi, letörsz ! — tört ki belőlem minduntalan. — Ha te nem vagy, tűzbe dobom. — Látod, milyen kár lett volna. — Persze, hogy kár. És éppen ezt vette meg az állam. Ezt választották ki száz és száz kép közül. Ha akármelyiket választja ki az állam, nem sokat adtam volna rá. De mert éppen ezt vette meg, amelyről azt hittem, hogy a hanyatlás bizonyítéka, ez új erőt, munkakedvet önt belém. Köszönöm, te drága, hogy biztattál. Mi lett volna belőlem nélküled . . . Múzsám ! Zászlós szaggatottan, meghatva szavalt, letérdelt a felesége elé és csókolta a kezét. Lina sírt örömében. Künn a tárlaton nagy csoport várta a művészt és párját. Kollégák, képkedvelők, kíváncsiak középpontjában, állt a miniszter és jókedvűen diskurált. Örömmel rázta meg Zászlós kezét, a feleségének kezet csókolt. Karon fogta a művészt és odavezette a képhez. Hanyatló napsütésben, buja, zöld füvek közt, imbolygó patak mentén, egy hatalmas tölgy alatt viaskodnak sal a faun és nimfa. A nimfa egymásmár elbágyadt a dulakodásban, felválla a földet éri, de plasztikus, erős kezével a faun torkát szorongatja, aki szemérmetlenül kacag. Szőrös kecskelába, jobb, ki van rúgva a levegőbe, a bala a földön, a fű között vész el. Ezzel a bal lábbal volt a legtöbb baja Zászlósnak, nem tudta elhelyezni, úgy érezte, hogy erőt, karaktert, erotikát kell a bal kecskelábba belevinnie, s ez nem sikerült neki. Ezért a fű közé rajzolta, hogy a nézőnek eszébe se jusson keresni a bal lábat, melynek a szerelmi harcban szerepe van. Csaló, csaló! — kiabált rá a művészi tudata és utálattal fejezte be a képet. Ezt az utálatot érezte most is, ahogy karját a miniszter karjába öltve állt a kép előtt. Tehetségének gyöngülését sohasem érezte oly tisztán, mint most. Száz és száz ilyen faun és nimfa képet látott már és semmivel sem különbözik a többitől. Sablon, amit egy nagy mester teremtett meg, színek, hangulatok, felfogás — minden, minden lopva van. Zászlós gyötrődve nézett szét a kollégák között, az arcukról próbált olvasni. A piktorok halkan diskuráltak, lázasan figyelték a miniszter mozdulatait, jobbrabalra képekre mutogattak. A faun és nimfa harcával senki sem törődött. Csak a miniszter és felesége álltak áhítattal a kép alatt. Ezek ketten, akik nem értettek hozzá. — Csaló, Csaló! — mondta magának Zászlós szomorúan. — Eredeti felfogás, emberi plasztika, szép színezés — szólt erőltetett szisszenéssel a miniszter. — Tipikus Zászlós kép. Tipikus. Zászlós illedelmesen,szerényen meghajolt. — Milyen buta vagy — gondolta magában. — A lábban, a levegőben rugdalódzó kecskelábban mennyi erő és lendület. A bal láb a fűben vész el. Zászlósban meghűlt a vér. Most, most sül ki, hogy csaló vagy! — Elvész, alig látható. Gyönyörű, természetes póz — folytatta a miniszter. Zászlós megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az aradi szimbólum. Fővárosi levél. — Nem tőlünk, nem a miniszterelnöktől és nem a munkapárttól származik az a gondolat és az a felfogás, hogy az aradi választás szimbóluma lesz az ország felfogásának, tolmácsa lesz annak az ítéletnek, mely a nemzet lelkében a jelenleg működő pártok politikája felől kialakult. Az Aradra oly nagy számmal lerándult ellenzéki képviselők s az ő korteseik hangoztatták napról-napra, hogy ez nem afféle közönséges választási mérkőzés, hanem döntő jelentőségű országos arbitrium, az ítélkezésre felhívott polgárságnak általános igazmondása lesz. Az övék a gondolat: nem lenne-e méltó ezt a szép gondolatot utólag megtagadni. Nem lenne méltó ezt a választást megfosztani a neki tulajdonított jelentőségtől, csak azért, mert ők megbuktak benne. Nem lenne egy tollvonással lekicsinyelni azt, méltó ami ezen a napon most olyan rettenetes nagy, olyan korszakosan impozáns, olyan példásan fölemelő dolog lenne, ha netalán az ő jelöltjükre került volna ki az urnából több szavazat. Hát nem úgy történt. Tisza István győzött. Az aradiak, a mindig függetlenségi érzelmű város, most már másodszor megválasztotta követévé a magyarországi hatvanhetes vezérét, gróf Tisza Istvánt. politika fővers megválasztotta őt nem éppen csekély többséggel, hanem úgy, hogy majdnem kétszer annyi volt az ő szavazata, mint az ellenjelöltté. Megválasztotta úgy, hogy már a leadott voksok aránya is eleve tárgytalanná tesz minden ilyenkor szokásos rekriminációt, minden unos untig ismert választási panaszt. Ha az aradi választást megelőző korteshadjárat valamelyik pártnak okot adhatott panaszra, akkor ez a joggal panaszkodó párt csakis a nemzeti munkapárt lehet. Mert az ellenzék ezen a választáson valóban kimerített minden eszközt, mely ilyenkor szabad, sőt minden olyan eszközt is, melynek alkalmazása meg nem engedett dolog. A koalíciós pártok vezérei nem érték be azzal, hogy nagy tömegben lementek befolyásolandó a választók meggyőződését. Nem elégedtek meg azzal, hogy nyilvános szónoklatokkal, újságcikekkel és magánkapacitáció útján hassanak megmozgathatókra. Hanem messze túl a mentek ezen a határon. Korteskedésük abból állott, hogy közbecsülésben álló férfiakat gyaláztak és rágalmaztak. Hogy a választóknak jutalmakat, kárpótlásokat, hálát ígértek, ha velük szavaznak. Sőt, hogy Károlyi Mihály grófot egyszer haza is utaztatták, azért, mert a régiek csengése újabb érveelkopott. Szóval nincs kifogás. Tisza Istvánt újra megválasztotta Arad. Az ellenzék jelöltje megbukott. Ami természetesen nemcsak azt jelenti, hogy az aradiak is külömb embernek tudják gróf Tisza — Hatökör — gondolta. — Hála Istennek, hatökör. Ugy érezte magát, mint a tolvaj, akit bizonyítékok híján felmentenek. A miniszter még néhány bókot mondott Zászlós tehetségéről, amely diadalmasan állt meg a modern, éretlen és értelmetlen áramlatok között, aztán elbúcsúzott. Zászlósnénak a fülébe súgta: — A férje nagy művész. Legyen büszke rá. — Az is vagyok — rebegte az asszony megrendülve. — Én vagyok a legboldogabb asszony. A miniszter elment és Zászlós széjjelnézett kollégái között. Egy percig arra gondolt, hogy megkérdi őket, mi a véleményük a faun és nimfa harcáról ? Becsületes, kíméletlen véleményt fog kérni. Kit kérdezzen meg, kiről hiheti, hogy igaz választ fog adni? nincs a festők között; mióta jó barátja jól ment a sora, távol tartotta magát az irigy és konfidens bohém népségtől, amely csak gátolhatta volna a munkában és a karrierben. Még idejekorán belátta, hogy nincs értelme az olyan emberekkel való barátkozásnak, akik nem lehetnek hasznosak reá nézve. Ez is a siker egyik titka. Kit kérdezzen meg ? Itt van Jókuthy. Már nem bohém, komoly művész, soha nem volt vele baja. Feléje ment s mialatt a pár lépést megtette, villámgyorsan, szinte ösztönszerűen megváltoztatta a tervét s a kérdést ekként tette fel: — Mit gondolsz, Jókuthy, helyesen választott a miniszter ? A képek között, amiket kiállítottam, nincs jobb a faun és nimfa harcánál? Jókuthy jéghideg arccal felelte : — Nincs. — És elnézett Zászlós felett. — Bitang! Ez is irigyel! — dühöngött magában Zászlós.