Bereg, 1883 (10. évfolyam, 1-54. szám)
1883-01-07 / 1. szám
mutatja ilyenkor, mi van készülőben. Az érdekelt községi képviselőtestület nagy számú tagjai, s keleti típusú szakálas és tógás alakok feles számmal vannak jelen, persze csupán a közügyek iránti szeretetből. Meg is látszik az mindjárt Mert a nagy érdekű remetei és kisfaludi malomgátak ügyénél, ahol ezreknek kenyeréről van szó, kiket a kérdéses malomgátak miatt a Borzsa évenként, mint az ürgéket, kiönt fészkükből, türelmetlenül és szó nélkül fogadtatik el az állandó választmány javaslata; a roppant fontosságú községi számadásokra lázasan kiáltják: „elfogadjuk az állandó választmány nézetét,“ csak hogy minél előbb kerüljön szőnyegre a nekik legnagyobb fontosságú zsebügy. Bezzeg mikor ez szőnyegre kerül, meg van az érdeklődés.... a szavazás iránt. Alig is várja a vállalkozó úr, hogy a fölkért s előre betanult szónoklatok, melyek tagadhatlanul európai színvonalon állanak, elhangzanak s jöjjön a szavazás. De minek is volna az a sok haszontalan beszéd, mikor a vállalkozó úr már a zsebében szorongatja a névszerinti szavazást kérő s 20 bizottsági tag által aláirt lapot. Neki már biztos a győzelme, csak szavazásra menjen a dolog. Ha aztán a szavazás megtörténik, a közügyeknek ezen derék bajnokai, mintha ostorral vágnák, úgy mennek ki a teremből. Valóságos komédia. Rendezők, statiszták, magánszereplők és betanult szerepek mind gyönyörűséges rendben. Van publikum is, ez a jobb sorsra érdemes megyei közgyűlés. És ez így megyen Bereg vármegyében egy idő óta! Ezer szerencse, hogy eddig sikerült ezen törekvéseket paralizálni, de már a legutóbbi időben oly jelenség merült föl, ami méltó aggodalomra ad okot. Ah, uraim, mily rendkívüli szomorú dolog ez! s mily fájdalmas, hogy ez igy van! Az a hajdani szép megyei közélet, a közszabadságnak s az alkotmányos jogoknak ezen veteményes kertje — tönkre ment s oda van, elverte virágát a depravatio jege, a benne megmaradt csonka és satnya növényzeten is undok férgek rágódnak, hogy abból a szép epópeából, a megyéből, egy gunyoros satyrát csináljanak. Ah ! ez igazán szomorú! Hova lett az a lelkes, független elem a közügyek teréről, mely századokon keresztül, sok veszély és baj között vitte a megyének ügyeit, mindég bölcsen és mindég tisztességesen. Letűntek... s elmentek oda, ahova már annyi jó s nemes elment..., a megsemmisülésbe. Fuimus Troes, et fait Ilium! A letűnt dicsők helyett jött egy uj nemzedék, mely az igazság templomából zsibvásárt csinál. Ezen nemzedéknek nincsenek ideáljai, nincsen hite s nincsen igazi hazaszeretete, mert tönkre tette azt e kalmár korszak uralgó nyavalyája, a materialismus és az az irtóztató bálvány, ami körül ez örjöngő világ forog . . . . a pénz. Rosszul van, hogy így van! Rendkívül hibás azoknak nézetük, akik a megyei bizottsági tagságot semmibe sem veszik s lealacsonyítják Hibásak, ha azt hiszik, hogy a megyei bizottságban valaki csak azért van, hogy másoknak baráti, üzleti vagy korteskedésérti szolgálatokat tegyen. Mert a megyei bizottsági tagság egy becses mandátum s egy bírói tisztség, amivel szép jogok, de nagy felelősségek is járnak. Már micsoda bíró az, aki az előtte forgó ügyben, a bolszavazata sullyal bír, sőt, döntő is lehet, nem a részrehajlatlan igazság szerint ítél; aki nem az argumentumokat tekinti, hanem a személyeket és ha Pál vagy Péter jó barátja, üzlettársa, hitsorsosa, vagy kortes szövetségese, rászavaz azoknak a legigaztalanabb ügyére s kész torkon verni a legszentebb igazságot. Közéletünk múltja s a megye reputatiója követeli, hogy ezen veszélyes áramlatok ellen óvó szavunkat fölemeljük és jelezzük a bajt, a mely idővel egész közéletünket megmételyezheti. Nem vagyunk azon helyzetben, hogy hírlapi czikk szűk keretében konkrét javaslatokkal álljunk elő, de annyit mégis jelezhetünk, hogy szükség lesz ezen bajjal szemben a megye jóravaló elemeinek szövetkezni és akcióba lépni. Nem palástoljuk, hogy e tekintetben sokat várunk a megye élén álló derék főispánunktól, aki már egyszer egy közgyűlésen oly nemes hévvel kelt ki ez érdekhajhászok ellen. Csak bátran, csüggedetlenül előre: biztosítjuk, hogy e megye minden igaz és tisztességes fia, politikai pártkülönbség nélkül fogja nemes törekvésében támogatni! ANONYMUS. utolsó óra, mely még a boldogságé, a többi, ami még jön, már mind előre oda van vetve a bánat feneketlen örvényébe. Egy pillanat még. s karjai közt pihent. Az az édes névnélküli érzelem, mely ilyenkor lebilincsel minden ideget, a válás fájdalma, kebelt kebelre, ajkat ajkra tapaszt, s a szemnek nincsenek szerelemre gyújtó sugarai, csak könnyei, melyekkel áldoz, az az érzelem tartotta őket fogva sokáig ! Azután öntudatlanul bolyongtak szerteszét. — Bejárták újra és utoljára együtt a kedves helyeket, minden virágnak, minden bokornak, minden fának volt valami emléke, de csak édes emléke, mely még ment volt az élet szennyétől. Oly nehéz volt ezektől megválni. Elértek a nagy hársfához, ott volt az első vallomás! Itt küzdött magával a józan gondolkozást, egyszerű családból származó fiatal ember. Le akarta küzdeni érzelmeit, el akarta folytani a szikrát, mielőtt lángra kapott volna. Ismerve az öreg Ladányi aristocraticus elveit, tudta, hogy szenvedélye boldogságra nem vezetni soha. És mégis? A szív csordultig telve volt, egy önfeledt pillanat és a legszebb virág karjai közt volt. Az öreg Ladányi sokszor együtt látva őket, nehéz sejtelmekkel küzdött. — Gyanakodni kezdett. — De a nevelő nyílt, becsületes arczába nézve, félretett minden gyanút. A leszálló nap sugarai veresre festették a hervadó vidéket. — Szomorú pirosság ez, mint a mellbeteg arcza az utolsó pillanatokban. Levelezés. Munkács, 1882. jan. 2 (Közbiztonsági állapotaink szomorú volta, egy 20 tagból álló rablóbanda létezése felöl szállongó hírek.) Minden nap, sőt minden órában uj meg uj bűntettekről értesülünk, s ezek tartják remegésben úgy városunkat, mint vidékét. Itt egy hírhedt uzsorást lőnek meg az ablakon át, amott az utjából megtért kereskedőt első álmában lepik meg s rabolják ki pénzétől. Utszéli betyárok állítják meg az utast, rabló szökik be a szobába s az ágy alatt felfedeztetvén részegnek tetteti magát; a törvény sujtós keze mintha kötve volna, elmenekednek a gonosztevők, sőt hallatlan bátorságot vesznek, látván a tehetetlenséget s garázdálkodnak tovább. 20 tagból álló szervezett zsidó rablóbanda létezéséről beszélnek Munkácson uton utfélen. Egyik elég vakmerő megüzenni a rendőrség egyik tagjának, hogy „nem hal meg természetes halállal“. A nép morog, dühét fojtja; aknán járunk, melyet egy sziporka könnyen meggyujt s meg fog történni, a minek megtörténte szégyen pírral, vonja be majd azok arczát, kik eddig hagyták érni a dolgot s közbiztonsági állapotainkat igy elhagyták sülyedni. A vagyonosabbak félő mert nem tudják, melyik pillanatban lepi meg őket banda, melynek létezéséről nálunk nagyon sokan vannak győződve. Adót fizetünk, mert nem tesszük, elviszik a betevő falatot, cserébe a koldiot és tengődés mellé államtól, közigazgatási hatásal kérhetünk talán annyit, hogy vagyonunk, életünk binsága felett éberebb módon őrködjék s közegeit nagy buzgalom és éberségre nógassa. Óhajtjuk, hogy Bereggye közigazgatási bizottsága komolyan foglalkozzón közbiztonságunk mostani szomorú állapotával s vegye halmazásba a legerélyesebb eszközöket s lelje roódjainak, hogy nagyobb városokban, mint Munkács is, i suszter és szűcs mesterből lett kapitányok, hanem sértő, kellő qualifikatióval biró egyének választassanak a rend felügyelőiül. Az állami rendőrség élte lépésétől sokat várunk s hisszük, hogy katonai fogyás alatt ál1 vád, buzgalmat, erélyt fejtenek ki. Csak nem tudjuk megérteni, miként történhetett az, hogy Lnkácson egy mellék-utcza ronda egészségtelen vizes elyiségébe helyezték el őket; fel kell tennünk az eszségi állapotokra felügyelő orvos felől annyit, ha nem hagyja e ronda s egészségtelen helyben azok a kiknek hivatásuk vagyonunkat, életünket megvédi, hanem a központban egészséges lakásba helyeztetne legközelebb. — Remélni, kivált uj év elején, nagyon jót lehet, mi reméljük, hogy az állami rendőrség hozc magával közénk rendet Vajha ne csatlakoznánk! 1. 1. a ■c m@ Cisergoczi Nepomuk leve báró Lupákhoz. Bsgszasz, 4-a januar 1883. Milyrül tisztelt ior! Milysiges sartenger közepi 1 köldök szeriny soraimat nagyságos szeműihez. Idüjaras vizi betegségben an ved, publikum pedig viz iszonyban. (De ne tesik azt városi kapitányi irtelemben magyaraznyi) Mostandiádén úszik. Üszi vetizs úszik vizben, szomjas torok uszilborban, mivel hernyosapkas szemita polgártárs nem j( megyennyi, hitelintizeti riszvinyes úszik zsíros osztaiban, vako ados úszik adosagban. Közlekedis teljesen fonakat rangat. Gulacsi polgártársak mostand veszik hasznát belsnalizalatlan alapúinak. Adovigrehajtotol ükét aszekuralt arviz. De bezzeg megjárta Vari varozs. Beszorulta rtok adovigrehajto mirgesebb fajtabul, a ki mar most lehajtva rajtok a jövő m testancziat izs. Persze hogy publikumnak incs sémi kedve. Farsangi mulatságnak: futts! jó klilnek, perdül tarsas észrevetelnek: kampeszl Mindenk otthon kuksol meleg szobában. Vidiki betegek kinyteleek meggyógyulni, vagy pedig orvosi segily nikfll meghalt. Nipnevelis térin izs csekil mozgalom észlelhető. Tanfelügyelő jelenése szerint vanortanitok tiszti potlikir folamoójak. Elöfogati dijat kiannak megpotoltatnyi egy talpalassal. A házi ipar teriszta társulatok utazó ügynökei, a drotos török dicsirtre milto buzgosagal fáradoznak, hangosan hirdetvin s foklamalvan igit. Vizanyüs idüjaras magavai hza vószkedik Páratlan baj hoza magavai parpajt. Szeencsire kinyes kirdis mindig lovagias utón elintéz étik, mi más szóval azt jelenti, hogy ne agogyon tisztit publikum egyik fiánek se nincs semi baja. , Franya denunczians csal tűri pofont. Nem szólja semit. Úgy teszi, mintha pifon nem neki lene utalványozva. Pofonlal nem jo am dzsekednyi. A Barna Elek búcsúja még mindig tartott. * Az őszi szél meg-megingatta a fák össze-vissza tépett lombjait, az ágak busán hajlongtak, mintha ők is búcsút intettek volna. — Csak ezek voltak néma tanúi az első szónak, az első csóknak és igy tovább, tovább....... Fájlalták ők is, hogy most vége-vége szakad mindennek, s nem susoghatják andalító zenéjüket többé a szerelmesek felett. Az órák oly sebesen repültek, s a sziv ngy telve volt. Annyit szerettek volna még egymásnak mondani s az ajk néma maradt. — Csak a tekintetek folytak egybe, a szemekből kilövelő sugarak beszéltek vágyakról, reményekről, melyeket eltakart még a messzeség köde. A vén fák pedig ott bólintgattak tovább fejek felett, mintha kétkedtek volna minden reményben. A kastély felől egy hivő hang riasztotta fel őket az álmodozásból. — Még egy forró ölelés... még egy édes csók_, melylyel mintha a lelket szívták volna ki egymásból. — A fák alatt csendes lett minden. A levelek hullottak tovább, az ágak hajlongtak. Az éj kiterjeszté sötét fátyolét, a hold ott bujkált a szürke fellegek közt, mintha félt volna látni a hervadást, s mindent, ami ott alant történt. A reggel már nem találta a kastélyban Barna Eleket. A cselédség sürgött-forgott. — Megjött Emma nagynénje is, ki ezentúl az anya helyét volt hivatva pótolni. — Még ma el akartak utazni mind. — A nagynéni a fővárosba vitte őket magához. Emma szomorú arczzal járta be még egyszer a parkot. Mi is volt az a tegnap? Ami soha vissza nem jön! Mennyi emlék! A nagy hársfa csak úgy suttog ot, mint tegnap. Itt mondta: „Felküzdöm magam, míg elérlek* ! Tehát ő érte fog küzdeni, szenvedd. — Ő érte fog úszni abban a nagy árban, dacolni a hullámokkal, ahol oly sokan merültek már el kif áradva, reményeiktől megfosztottam Oh az a tegnap! El tudná-e ő azt valaha feledni? Bolyongó léptei a park alatt súgó folyó felé vitték. — Rádőlt egy korhadt fűzfa csonka törzsére, nézte az elsurranó habokat, belemélyedt tekintetével, mintha bele akart volna veszni. — A vizi madarak ijedt kiáltozással surrantak el a sás közt, a'ait kóvályogtak a hullámok, úgy tetszett neki, mintha fájdalma lett volna ma mindennek — Ö vele gyászol minden, — a folyó, a fák, a madarak látják, hogy ő egyedül van. — Máskor ketten voltak mindenütt. — „Jobb lett volna tegnap mindkettőnknek itt halni meg.“ — Mintha megborzadt volna e gondolattól, ijedten lépett vissza. Végig simlta kis kezével homlokát, felszántotta a szép szemekből omló könnyeket, s vége volt mindennek. Nála elzugott a küzdelmek árja. Pár óra múlva a park, a kastély el volt hagyatva, elmentek mind. Csak a természet haldokolt lassan tovább, elborítva mindent még jobban a sárga takaróval, bizonyítva, hogy semmi sem örök. — A félig már meztelen ágakról a varjuk busán nézve szól a letarolt vidéken, hangoztatták részvétnyilatkozataikat: „kár, kár, kár“! (Vége kör.)