Bereg, 1893 (20. évfolyam, 1-54. szám)

1893-01-01 / 1. szám

1. szám. XIX. évfolyam. szétválasztása végett behatolt, egy a várbeli parancsnok által közéjók lőtt ágyúgolyótól találta­tott s megöletett. Váljon gondolt-e erre öt év­vel előtt, midőn a beregi erdőkben összegyűlt bujdosók közé keveredvén, ott menekülést talált a megyei üldözők elől, kik őt egy tiszaujlaki sóház szolgájának megöletése és a só-pénztár kirablása végett üldözték. Igaz, hogy Esze zsen­­ge korától karczi zajban növekedett, mert Mun­kács és vidéke volt a Tököly Imre s annak 1688-ban bekövetkezett bukása s a várnak át­adása után, — bujdosóinak menedék - és gyü­lekezési helye, a megye sik és hegyes részét mindenhol terebélyes rengeteg erdők borítván el, melyek az üldözötteknek biztos tanyát nyúj­tottak. A beregi erdőségben még nem régen mutattak egy roppant terjedelmű tölgyfát, mely­nek törze üres volt s egész kis szobát képezett, arasznyi ablakokkal és méternyi ajtónyilással, benn paddal és polczczal, mely helytekhelyiség a nép szava szerint még a kunoktól eredt s ab­ban a folyó század hatvanas éveiben is bizonyos kutyaláb gúnynéven ismert s hírhedtté vállt kapczabetyár tanyázott, főleg zimankós és zord időben, kit azonban gyors lábai daczára — hon­nan a gúnyneve is — Balázsi Berencz bereg­­ujfalvi urad. erdész csak hamar utolért s futás közben lelőtt. A múlt század elején itt megszorult Be­­reg és szomszéd megyékből ide menekült kü­lönféle jellegű nép, kik az osztrák kormány zsarnokoskodását megunván s a szabadság és ország függetlensége kivívását óhajtván, itt tit­kos gyülekezetet tartottak. S az ébren működő német parancsnokok s főhivatalnokoknak volt­ tudomásuk erről; de jóllehet 70 ezer főnyi né­met katonaság feküdt az országban, melyet a nemzet fékentartása végett tartottak itt az Imperiumban harczoló 14 magyar ezred helyett, az mégis elégtelen volt a lázadás elnyomására, a kormány hiába küldé a legszigorúbb rendeleteket a megyéhez, hiába tett midenféle intézkedése­ket a nemesség felülésére s a nemzeti katona­ság szervezésére, a nép, mely okult a Czaraffa, Cob s más osztrák parancsnokok hallatlan ke­gyetlenkedésén, nem bízott többé annak szép szavában, édeskés ígéreteiben, de­ tűzzel-vassal való fenyegetéseitől sem rettent többé el, mert meggyőződött, hogy a haza szabadságát s régi alkotmányos jogait­ magán önerejével s fegyver résén vívhatja ki s igy önként a legnagyobb lelkesedéssel karolá fel a szabadság ügyét. Midőn pedig 1703. májusban Rákóczy Fe­rencz Lengyelországba küldött emberei, névsze­­rint Munkácsi, Papp Mihály és Rige Gyöngy azon hírrel tértek vissza, hogy a nép az ügy élére állott, a lelkesedés többé nem ismert hatást: a nép, a magyar épen úgy, mint a ruthén százá­val, ezrével sereglett össze s daczára annak, hogy az osztrák bécsi kormány rendeletére a beregi, ugocsai, máramarosi és szatmár­németi insurgensek Károlyi Sándor főispán vezérlete alatt Dolhánál szétrebbentették egy ízben a lázongók tömegét­, azok csakhamar ismét összeállottak s Rákóczy közeledésének hírére Alsó-Vereczkén túl, Verbias (ma Verebes) falu feletti Beszkid határhegyre siettek, hol január 16 án szemtől­­szembe álltak végre a várva várt szabaditóval kit itt határtalan örömmel és hódottal fogadtak. Pedig hát nem igen biztató volt ránézve a tü­meg kinézése, mert mint maga a fejedelem jel­­lemző, azelőtt megjelent mintegy ötszáz gyalog és ötven lovasságból álló sorhad, többnyire bo­tokkal és kaszákkal ellátva , a csőcseléket ve­zénylő Esze Tamás és Kiss Alberten, meg Móricz hajdani közkatona és Horváth, egykori cs. őr­mesteren kívül, a többit nem lehet katonának tartani; Majos Jánost Rákóczy maga emlékira­taiban iszákos, szemtelen és házsártos fiatal embernek nevezi, ki csupán nemesi tekintélyénél fogva akart vezényleni. Papp Mihály vén sza­kállas, jó iró, a parasztok kedveltje, a lovaso­kat vezeté. S mégis e desseratus had képezé magvát a később kifejlett seregnek, melyben a hazának dísze virága szolgált s ha 1709 ben az öldöklő dögvész be nem lép az országb­a s ez gátat, akadályt nem vet a táborozásnak s had­viselésnek, a hét évig tartott, háború aligha szerencsésebb eredménnyel nem végződött volna. Valóban csodálatos, hogy Rákóczy alig ért le a hegyekről a munkácsi térségre, serege 3000 emberre szaporodott s a számmal együtt a lelke­sedés is. Rákóczy munkácsi uradalmából a rut­hén jobbágyság önként csatlakozott hozzá s­ az ifjabb férfiak a hajdú, karabélyos és főleg a palotás os­ztályok zömét képezték; e derék ruthének azután végig a legnagyobb hűséggel és kitartással szolgálták fejedelmük ügyét. Mi több ezen szerintük kicsi időnek emlékezete még most is él a jólelkü népnél; nemzedékről­­nemzedékre fenmaradt emléke, azon korbei­ Rákóczy katonáit ők kuruczoknak és junderákok­­nak nevezték, ez utóbbiakat a Confoederati szótól, melyet majd kétszáz év lefolyása nem volt ké­pes e derék nép emlékezetéből kitörölni; ők a kuruczokat egész oly élénken emlegetik, mint az 1848 iki Kossuth-honvédeket, főleg a köztük többször megfordult önkénytes vezetőjöket, ki­ket pántlikásoknak neveznek. Az ism­étei magyar nép lelkesedésének emléke is fenmaradt­, beszélik ugyanis, hogy Rákóczy fejedelem érkezésének hírére idevaló típlius Márton, kiszolgált kurucz őrmester egy vasárnap délután a falusi legényeket a templom melletti térre összegyüjtvén, lelkesítő szavak és zene mellett oda hangolá, hogy azonnal vala­mennyien felcsaptak katonának s letették az esküt Ezek közül 1704-iki adat szerint, Vékony János a palotásoknál szolgált mint hadnagy, ugyanott Bohus Márton és Lohay János s a hajdúk közt Bohus Gergely, Rácz János, Tihorai Bankó, Pallagi János, Nagy László János, Koczó Tamás és Bencze Balázs István. Ezenkívül neve fen­maradt még Kosa, Kuti és Lőrincz nevű itteni palotásoknak, kik Kacsóval együtt a hadjárat alatt egy aranyozott tányért s egyéb egyházi szereket készíttettek önköltségükön az ismyétei református egyháznak, melyek maiglan megvan­nak. Különben Rákóczy kedvelt kocsisa Deák Mátyás is idevaló volt, kinek a fejedelem hű szolgálataiért itt két telket adományozott. A nép­hagyomány szerint az isnyétei nép Zrínyi Ilona idejében, midőn 1685—1688. években az osztrák sereg a munkácsi várat körülzárta és ostromolta, az által tett jó szolgálatot, hogy a híreket és értesítéseket a várbeliekkel a kép kö­zölte, hogy felkúszván a legmagasabb fokra, onnan nappal fejét zászlók forgatásával, éjjel pedig m­eggyújtott csóvákkal adott jeleket, mely szolgálatban különösen a nők is buzgó részt­­vettek. Rákóczy Ferencz a munkácsi várat, me­lyet 500 német őrség vádolt, 1703. deczember 5 től 1704. februáriusig viván, itt a berregme­­gyei kuruczokból elestek Halaszin György sas­­kéri hajdu, Szabó Pál beregszászi, Berzsenyi Bálint nagyberegi és Szernyi Máté nagyguti illetőségű , míg Csurja Kolyt hátmegi és Vorob­niczai János vorobniczai hajdú súlyosan meg­sebesültek. Lehoczky Tivadar. S te hűtelen, hidd el, a fészkemben Azt a fattyat soha nem veszem be. És azóta teltek napok, évek! Kakuk dala megszűnt hangzani. Csak bus „kakuk !“ kiáltását zengik Sudár erdők hajló lombjai. Kakuknő meg bujkál, hogy csempés­sze Tojását más madarak fészkébe. Nem feled a kakukférj, nem, soha Tört szerelme eszébe ha jut. Haragosan kiáltja a lombok Rejtekei közt: „kakuk! kakuk!" Sárgarigó füttyén berzeng szegény, Ki még ma is vigkedélyü legény. * Színi Péter. BE­REG Az utolsó lövés. Beszély. Irta: KISS IMRE. I. Szeretsz ?­­ Óh hányszor mondjam ezt neked Margit! Szeretlek azzal a lángoló szerelemmel, mely olt­­hatatlanul ég! Szeretem halvány arczod, piros ajakad, éjsötét hajad .... szeretlek .... ha el­kárhozom is érte. A szép asszony lehajlott a lábainál térdelő ifjúhoz s annak szőke fürteibe temette vékony ujjacskáit, aztán villogó fekete szemeivel für­készve, vizsgálta az ifjú ábrándos arczát. — Gyermek !.. azt hiszed szerelmed örökké tart? El­ég az mihamar mint a szalmatűz, könnyen gyulád, lánggal ég, aztán semmivé lesz, s még csak meleget sem hagy hátra. — Nem, nem! ne mondj, ne állíts ilyene­ket édes Margit, ha azt nem akarod, hogy el­veszítsem eszemet. Az ifjú már­is közel állott ahhoz. A szép asszony hosszasan nézte a lázban égő arczot. Egyszer hirtelen magához ölelte az ifjú fejét s forró csókokat nyomot homlokára, miközben lassan mint eolhárfa suttogta: — Én is szeretlek, talán még jobban mint te engem egyetlen édes bűnöm ! . . • Az ifjú összerezzent. Talán e szavak babája okozta e rázkódást; talán eszébe jutott a bűn említésénél, hogy a nő, a kin szenvedélyének egész összeségével csügg, a másé, hogy e khe­­rubin termet bírásához egy más valakinek van egyedüli joga — a férjnek. Óh milyen gyűlölettel gondolt erre az em­berre, ki útját állja a paradicsom ajtajánál s nem engedi élvezni annak édes gyönyörét! E gondolatra t­ánczra kél körülötte a kisded szo­­bácska összes bútorzata. A falszőnyegek nyílá­sai közül rut arczó szörnyetegek öltögetik nyel­vöket felé. Még a főlepröl alákandikáló, máskor mosolygó amorettek is gúnyos mosolylyal tekin­getnek felé. Hiába igyekszik magát megnyugtatni, hiába igyekszik magával elhitetni a boldogságot: a­­ lázongó agy szüntelen csak a férjjel foglal­kozik. Beregszász, 1893. január 1. A mi toronyóráink. — Mizériák. — Hetek, napok óta különös, szinte megfog­hatatlan módon orrunknál fogva vezet bennün­­­ket egy­ bizonyos valaki. Az ébreszt fel tetszése szerint álmainkból, harangoztat be templomainkba, az szabja meg hivatalos és üz éti óráinkat, az nyitja fel és zárja be a birósági termek ajtajait, az határozza meg értekezési időnket, s a nyilvános helyek záróráit, az fektet le, éjjeli álomra; szóval ő diktál valamennyiünknek, ő dirigál édes mind­nyájunkat. És ez a nagy, mindenhat­ó férfiú nem más mint: Rubin Nuszer úr, a város fizetett órása. Ez követteti el velünk napok óta a leg­­bolondabb áprilisi tréfákat számtalan varia­, fiókban. Kezdte az egyezer nyolczszázkilenczven­­kettedik év deczember 28-ának délutánján, a midőn — mint egykor Józsué megállitá a napot. — Négy óra harmincz perczkor a fényes tüz­­tányér még a láthatáron volt, ép úgy mint ren­des körülmények közt február másodikán szokott. Deczember huszonkilenczedikén reggel, — és ez volt a legkülönösebb Rubin-féle kritikus nap, — egynegyed nyolcz órakor még teljes sötétségben harangoztak be a beregszászi római katholikus templomba reggeli misére. — Egy gazdag és értelmes árok utczai polgár meg is interpellálta a r. k. plébánost, mondván, hogy Beregszászban eddigelé, karácsony után soha­sem volt még hajnali isteni tisztelet, ezután se legyen ám ! — A plébános, mint mindig, most is jókedvűen figyelmezteté hívét hogy neki a város által fizetett órás parancsol. — Nyolcz óra-A szép asszony észreveszi az elborult hom­lokon átsuhanó felhőket s szorossan öleli magá­hoz a szeretett ifjút. Aztán csókjai özönével árasztja el annak homlokát és szemeit. A forró ölelés és még fpróbb csókok feled­tették az ifjúval a keserű valót. — Édes Margit! — suttogja szerelmesen — mond mikor szerettél meg engem ? — Kiváncsi. . . Hát a mióta ismerlek. — Meghódított nemes külsőd, aranyos vig kedélyed, magas röptű lelked mélyen rajongva csü­ggtem.. — És aztán meddig tart nálad e ra­jongás ? — Örökkön örökké, a síron túl is. E párbeszéd közben, egy, a szobácska fél­reeső részében levő asztalkán tizenegyet jelzett az óra s ugyanabban a perczben csinos nőcse­léd lépett be, meglehetős rémült arczkifejezéssel. — Nagyságos asszonyom ! — szólt — a nagyságos ur haza érkezett s már az alsó lép­csőkön láttam sietve feljönni. A szép asszony arczáról hirtelen eltűnt a pir, mit a szerelem festett oda s helyét a legnagyobb izgatottság váltotta fel. — Mit mondasz Netti?... az ur itthon van?.. Lehetetlen, hiszen ilyen korán sohasem szokott hazajönni! — rebegte egy lélekzet­­vételre. A cseléd zavarodottan vont vállat, mint­egy azt akarván vele kifejezni, hogy ő bizony nem tudja, mi vezérelhette a nagyságos urat haza ily szokatlan időben.

Next