Bereg, 1894 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-06 / 1. szám

1. szám. — XX. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1894. január 6. Érési évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. —Hirdetési bélyegdij 30 kr. Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. ■ — MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET­ ÉS A GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Felelős szerkesztő: KÓRÓDY ZOLTÁN. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Nam­ény-utcza 452. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Nam­ény-utcza 503. szám, hol az előfizetés, • hirdetés és nyílttéri díjak fizetendők, r— Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltetnek. ------­ BE­TEG fiap TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETI­LAP <#>53 MEGYARMEGYE, A ELŐFIZETÉSI ÁRA: Nagy ünnepet ül ma édes hazánk ki­­csinyje, nagyja nem-, kor-, rang- és val­láskülönbség nélkül egyaránt, midőn Ma­gyarország koszorús költőjének, a magyar írók fejedelmének, Jókai Mórnak 50 éves írói jubileumát ünnepli. Ez ünnep által a magyar nép, midőn lánglelkü költőjét akarja megtisztelni, vol­­taképen önmagát tiszteli meg mert a va­lódi emberi nagyságot felismerni és meg­becsülni, sőt azt hozzá méltóan méltányolni is, valóban elismerésre méltó érdem, annyi­val inkább, mivel a történelem arra tanít bennünket, hogy ennek leggyakrabban ép­pen az ellenkezője szokott megtörténni. Ha költő volnék, dics­himnuszt zen­­gedeznék ez ünnepnapon az ünnepelt nagyi költő dicsőítésére; de tudom azt, hogy­ bárha ragyogó aranytollal gyémántfolyadék­­­ból írnék és ha a szivárvány legékesebb­ színeivel festenék is képet róla, nem tud­nám csak halvány színekben sem ecsetelni; azon ragyogó tündérvilágot, mely kellőleg; visszatükrözné a képzeletnek azon bűvésr­ bájos birodalmát, melyet Ő lelkünk elé­ varázsolni s hova bennünket remek alko­­­tásaival, csodával határos varázserejével elvezetni s magával ragadni képes. Egy bűvös szellemi birodalom korlát­lan hatalmú fejedelme­­, melyet csodás költészetével, képzeleterejének varázsha­talmával önmaga teremtett s népesített be a kedvesnél kedvesebb, bűbájosan vonzó alakok játszi csoportjaival. E szellemi bi­rodalom tündéri légkörében s örökké mo­solygó derűje mellett boldog önfeledésben mulat a lélek s a földi gondok nyűgeit lerázva, mohón szívja magába az ihlet és költészet megifjitó és léleknemesitő varázs­­italát. & Égiek küldöttje Ő P%egy kipattant szikra Isten homlokából“, mely világot és mele­get áraszt nemcsak Kárpátoktól Adriáig, de mindenütt, az örökszép iránt fogékony lelkek s nemesen érző szivek széles biro­dalmában. Jóltevője az emberiségnek, a ki könnyeket töröl, lelket ifjit, érzelmet nemesit, sziveket hódú, bájol és vigasztal. Egy világ bámulja s ragyogó dicsfény­nyel öredzi homlokát s e dicsfény onnan nemzetére árad szét. Hatalmas szellemének varázserejével meghódítja a világot s e hódítás maradan­dóbb mint a világi fe edelm­ek vérrel pe­csételt. diadalai, mert */­Vétek­emnek hódítá­sait erőszak, fegyver meg nem döntheti. Koszorút a nagy költő homlokára! ünnepi dicsdalt zengjen völgy, halom. Di­csősége fényt áraszt nemzetére s bevilágít a késő századokba. — Mig magyar él a négy folyó határán, magyar szó zeng a hármas bérez alatt és a kebelben érző szív dobog: meg nem szűnik a hála és dics­őnek s nem hervad el a koszorú, melyet a hálás nemzet lelkes mámorában, nagy dal­nokának homlokára tűz. A becsület. A század vége a becsület fogalmának egy újabb osztályozását teszi szükségessé. A polgári, katonai, lovagi és még számos egyébb fajtájú be­csületen kívül ugyanis létezik még külső és belső, vagy másként: alaki és anyagi becsület. Az egyik — a külső — a társadalmi előítéletek produktuma. Ennek lovagjai nem ösztönszerű meggyőződésből, hanem inkább társadalmi kény­szer folytán, aggódó féltékenysggel őrzik »be­csületüket« minden észrevehető folttól, éppen úgy, mint kifogástalan szabású kabátjukat a legcseké­lyebb pelyhecskétől. Egy görbe tekintetért ké­szek életre-halálra megverekeni, mert így kí­vánja azt a lovagiasság és­­ a »noblesse oblige« hagyományos elve. Sajnálatos jelenség, de kénytelenek va­gyunk konstatálni, hogy az egyének jellemének meghatározásánál nagyobbára a külső formák vétetnek tekintetbe. Erkölcsi érték, jellemszi­lárdság, szívjóság, fenkölt gondolkozás : ezek mind-mind csak másodrangu szerepet játszanak ; döntő az, vajjon nincsen e valami elintézetlen becsületbeli ügye ... és a kandidátus, a leg­kitűnőbb bizonyitván­nyal ellátva, gyakran ér­­demetlenül élvezi polgártársainak tiszteletét és becsülését! Hányan vannak a „társadalom támaszai“ között, kiket a viszonyok, a társaságnak felüle­tes ítélkezése, piedestálra helyeznek a nélkül, hogy tehetségük vagy erkölcsi belső értékük arra hajd­ praedestinálná. A közvélemény hódolattal még ezen ibseni alakok előtt, kik a hely­zet kizsákmányolásában, saját személyek nélkü­­lözhetlenségének feltüntetésében valóban mesteri ügyességgel bírnak, elhalmozza elismerésének kitüntető jeleivel, csodálatos következetességgel emeli mind feleb és felebb, csak azért, mert művészien tudják leplezni jellemüknek fogyat­kozását méltóságteljes pose-okkal és mindig és mindenütt »komme il faut« jelennek meg. — Csak akkor vágnak aztán furcsa képet a bölcs augurok és csodálkozva néznek össze, mikor tiszteletüknek és határtalan bizalmuknak letéte­ményese egyszer csak váratlanul, nagy robajjal Három találkozás. — A »Bereg« eredeti tárczáj­a. — Ezúttal a közönségre bízom, hogy csinálja meg a novellát. Én csak a száraz vázlatát adom olyan egy­szerűen, czikornyátlanul, mondhatnám hús és vér nélkül, a mint azt a mindennapi élet fel­színre veti. A­ki nem fogékony lélek, az elhalad mel­lette, nem veszi észre a változatos, színes képe­ket, az csak felületesen lát mindent. Nem találja e g a drámát, a bohózatost, a szatirikust. Nem ,ál lánc­olatos összefüggést az eseményekben ,em keresi meg a milliónyi psichológiai rejt­­é nyek megfejtését. Bízom az olvasó fantáziájában, s hiszem, hogy ezúttal megcsinálja a regény egész tör­ténetét.* Itt lakom az Erzsébet-körutot vagy három év óta. Ma már a körút egyike a főváros legzajo­sabb, legnépesebb utczáinak. Örökös nyüzsgés, mozgás tartja ébren. A villamos vasutak egy­más után suhannak el s a csengők ütemes csen­gése harmonizál a kocsikerekek Ernájával. Az emberek sietve haladnak el egm­ás mellett, mintha valami vad erdőben találkonának. Egyik nem ösmeri a másikat. Mind idgennek nézi embertársát. Csak egy-egy különösebb figura vonja magára a figyelmet. * Nekem sokszor feltűnt, hogy a napnak bi­zonyos órájában nyugodt, kimért, lassú léptek­kel láttam fel s alá sétálni egy ezredest. A haja ősz volt, nagy torzonborz bajusza szintén. Minden lépésnél büszkén rúgta hátra fé­nyes kardját, mely nagy zajjal csörömpölt az aszfalton. Mintha csak őrjáraton volna, vagy öt­ven lépést ment fölfelé és ugyanannyit vissza. Bizon­nyal várt valakire, mert időnként türelmetlenül nézett fel egy harmademeleti lakás ablakaira, miközben idegesen rágicsálta hosszú virzsiuiaja szalmacsutakját. Ha nem tartottam volna illetlennek rálesni, vagy kivárni, míg az a bizonyos, a­kire vár, megérkezik, vagy jelentkezik, akkor kétségtele­nül megtudtam volna, hogy az öreg ezredes szép asszon­nyal, vagy kevésbbé széppel foly­tat-e szerelmi viszonyt. Különben, a­mit előre sejtettem, úgy is bekövetkezett. Egy délután másodmagával jött velem szemben az ezredes úr. Büszkébb volt mint valaha. Öntelten eresztette le kövér tokáját és mosolyogva, tetszelgő, lapos pillantásokat vetett a jobbján haladó szép fiatal asszonyra. Az asszonyka nagy, piros bársonynyal dí­szített kalapja alól kaczéran viszonozta az öreg ezredes ur tekintetét. Szép, karcsú, sugár termetű asszonyka volt csinosan felöltözködve. Tetszés mozg bizonyos ingerlő lendület volt s ol­­tye tudta jobb kezével oldalra huzni ruhája száját, s milyen hogy nem egy szembejövő férfi megfordult utána. Az ezredes ur valósággal ifjú emberhez méltó temperamentummal beszélt a szép as­­­szonyhoz. Hogy mit mondhatott neki, azt én nem hallottam, de azt láttam, hogy az ezredes arcza kigyuladt s szemei sóvárogva tapadtak az asszonyka hófehér arczán. Az asszonyka egyre csak mosolygott, ke­csesen illegette magát és kaczéran pislantott baloldalt egy-egy boltkirakat nagy üvegabla­kába, hogy tükrözze magát. Az öreg ezredes ajkai reszkettek. — Szeretem .. .! (Gondolom, hogy ezt mondhatta.) A szép szőke asszonyka csak hallgatta, piros ajkai mosolyogtak és léptei még ruganyo­sabbak lettek. Azt hiszem, az öreg ezredes ur még sok­szor ismételhette szerelmi nyilatkozatát. Azután sokáig, talán két esztendeig nem láttam az ezredes urat sem egyedül, sem másod­magával. Nem tudtam meg, — nem is nagyon ér­dekelt — hogy hova lett. Körülbelül egy évvel ezelőtt véletlenül Pozsonyba kerültem. Mindenre inkább gondoltam, mint az én tm­e. .tűnődtem hazafias lelkesedéssel, hogy melő lesz az majd, mikor ez a vá* N­BAIOTEK b. 17| \JLL>• /«MSID* * 4*3-

Next