Bereg, 1910 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-02 / 1. szám
1. szám.XXXVI. évfolyam. BERBG Mérleg. Ilyenkor, mikor a raptári dátum arra késztet, hogy a múltba tekintsünk vissza, hogy al lefolyt esztendő tanulságaiból és igazságaiból merítsünk útmutatást és biztatást a jövő számára, mindig kiderül, hogy mily nehéz ezeket az igazságokat megállapítani. Sejtjük, hogy nemzeti és állami életünk jövőjét a gazdasági viszonyok döntik el, de azokat a viszonyokat, melyektől sorsunk függ, alig ismerjük. Gazdasági életünk mindig az ösztönök és a jelszavak hatása alatt áll, mindenütt az ötletszerűség és ösztönszerűség uralkodik. Egyformán nélkülözzük a tudományos igazságokat és a gyakorlati élet megállapodásait. Látjuk a rohanó élet eseményeit, az árak emelkedését, az általános drágaságot, a munkásmozgalmak örökös nyugtalanságait, a kivándorlást — és ébredő lelkiismeretünket mindig elaltatják valamely jelszóval, vagy legfeljebb egy új törvényjavaslattal. Ami nálunk elsősorban hiányzik : a közgazdasági tudományok belterjes művelése. A statisztikai hivatal hiába bocsájtja közre minden évben egy egész könyvtárt kitevő értékes kiadványait, nincs senki, aki tudományosan feldolgozza. Az egyetem felett csak olyan nyomtalanul rohannak el a modern idők hatalmas változásai, mint az akadémia felett. A tudósok egy része belemerül a pártpolitikába, a másik a skolasztikába. Az élet valóságaival, melyek csak úgy megdöntik a pártok programmjait, amint a régi elméleteket, nem törődik senki. A civilizált világban a gazdasági megismerések felülről lefelé terjednek. Előbb a tudósok eszmeharca vitatja és bírálja meg a kérdéseket és hámozza ki az igazságokat, így terjednek azok mindig lejebb és lejebb és válnak a tömegek közkincseivé. Ezek a tömegek már lapidáris igazságok alakjában kapják meg azt, amit a tudomány nehéz munkában feldolgozott. Nálunk a tömeg számára csak jelszavakat produkálnak és a jelszavak propagálására szépen hangzó frázisokat. És innen van, hogy nálunk a legéletbevágóbb gazdaságpolitikai kérdések vagy egyáltalán nem oldatnak meg, vagy ha megoldatnak, nem a tudományos igazságok, vagy a gyakorlati szükségek adják meg a megoldás eszközeit, hanem a véletlen, vagy a pillanatnyi kényszerhelyzet. Innen van azután, különös figurát? Miért nem csinálsz olyanokat, mint én ? Juhászlegények, botra támaszkodó pásztorok, palástos szentek, szende szüzecskék. . . . Az figuráid az ilyesmit vásárolják. De a te fancsali ördögnek sem kellenek. Hanem hát hiszen, beszélhetek én neked, ugyancsak hiába beszélek, mert te makacs bolond vagy Alpánusz. Hanem hát lásd, mire megy. Alpánusz hallgatott. Felnézett a lillás fényben izzó csillagokra és azt gondolta, milyen jóízűen tud ő lemosolyogni a városiakra, a falusiakra, s különösen a Szebasztiánó ostoba figuráira, ha egyszer olyan magasra röppenthetne, mint azok a csillagok . Sokáig nem szóltak. Szebasztiánó törte valamin a fejét. Amikor a szekér felkanyarodott a dűlő útra, a fukar, vén szobrász azt mondta Alpánusznak: — Mutasd szobraidat! Megveszem tőled ! Alpánusz örvendve nyitotta fel zsákját és egyenként nyújtotta oda Szebasztiánoknak a figurákat. Az dörmögve meg — megszólalt néha. — Ostobaság, egyiknek sincs értelme, azért megveszem tőled. Hiszen éhen halsz különben. Alpánusz azonban titokban jól látta, hogy a vén szobrász arcán a szobrok láttára mély barázdákat hasit az irigység. És azonnal elfeledte, hogy tegnap óta nem evett.Szebasz fiánó e?’ -két tallért vet oda tárhogy semmi eredményre vergődni nem tudunk. Mig más államok felhasználva a tudományok vívmányait erőben gyarapodva, vagyonban gazdagodva törtek elő a nemzetek küzdelmében, addig mi, csakis saját kárunkon tanulva bukdácsolunk lassan előre, messze elhagyatva a kulturállamoktól. S igy azután hiába minden igyekezet, az eredmény csekély s nem equivalens a küzdelemre fecsérelt erővel. Produktiv munka, igazán értékes tudomány nálunk csak elvétve akad s a mérleg azután olyan, mint a minőt ebben az esztendőben is észlelhetünk. Mindenütt baj, panasz, sirám, kétségbeesés, de tetvágy, kitartás, bizalom sehol ! S mégis, mintha valamely felsőbb hatalom őrködnék felettünk, szinte önakaratunkon kívül is előbbre jutunk, ha kis léptekkel is, a népek, nemzetek társadalmában. Lassan lassan kialakul a helyzetünk s hova tovább elérkezünk arra a magaslatra, honnan azután már szélesebb perspectiva nyílik szűk látókörrel megvert nemzetünknek. Ha majd a szemünk kinyílik s jobban megfogjuk látni, mi válik előnyünkre, mi hátrányunkra, mely példákat kell követnünk s mely ténykedéseket mellőznünk, akkor talán nagyobb eredménnyel, több sikerrel zárhatjuk le mérlegünket, mint ebben az esztendőben, melyben a természet, a felsőbb hatalom megtett mindent, de a melyben az emberek megfeledkeztek mindarról, mi kötelességük, amit az erkölcs, a hit, a polgári becsület reájuk kirót. I. Beregszász 1910 január 2. A régmúltból. V. A régi magyarok gyermekjátékai- Manapság a sportok, a testedző játékok fontos missziót töltenek be s azokat egyedül nem csupán játékoknak, hanem egyenesen az egészség ápolására szükséges gyógyszereknek tekintik. Nehogy azt gondoljuk azonban, mintha a játékok a régi időkben tisztán szórakozásokra szolgáltak volna, mert már a régi római korban is a gyermekek játékai, mintegy bevezetést alkottak a későbbi harczászati műveletekhez. Minden egyes játéknak meg volt a maga jelentősége, melyből azután a későbbi, komoly harci eseteket fejlődött ki. Mindez természetesen nagyrészt a fiuk játékaira vonatkozott, mert a leányok különböző mulatságai nem képeztették semminemű későbbi komoly dolog bevezetését, hanem tisztán szórakozást s nemkülönben testi egészséget előmozditó eszköz volt. A régi kor fiú gyerek játékai nem egyebek, mint fentebb is kifejtettem, mint apró harczjátékok, mint játékká szervezett testgyakorlatok. A kapucsont, vagy pedgyes lyukba vetése, kézfején kifogása, a lapdajáték, a parityázás, nyilazás, melyek még a mi gyermekkorunkban divatoztak : nem egyebek, mint a római gyerekek játékai, melyek által vívni, czélozni tanultak, azon korban, mikor még a lőfegyvereket nem ismerték. Még a XVII. század Kolozsvártt a convictus udvarán tekéző kő állott, s azon tekeztek, mi alkalmasint a mai, úgynevezett „kugír“, esős időben pedig ostábla, lúd, prágány s több effélével mulattak, melyből a két utolsót már nem is ismerjük. De van még egy, melyet okvetlenül fel kell említenünk. Egy olyan játék, amely közben, a monda szerint, Mátyás király egy hadvezéri talentumot fedezett volna fel. Ez a játék : a katonásdi. Hogy mennyire vitték ezt a játékot eleink, egy esetet kell elbeszélnünk. II. Rákóczi György helyébe Barcsay Ákost választották fejedelemmé s a két fejedelem közt folytonos, áldatlan küzdelem folyt. Ez a körülmény még a gyermekek kedélyére is oly befolyást gyakorolt, hogy a katonásdi játéknál vezéreket választva, őket a két viszálkodó fejedelemről nevezték el. 1660-ban az történik Nagyváradon,hogy egy játék alkalmából a Barcsayak veszteni kezdenek s a várbeli őrizetből néhány suhancot arra bírnak, hogy velők, mint Barcsay pártiak harczoljanak. Jól van, megharcolnak, a tréfa oda lyukad ki, hogy néhányat megsebesítenek , mire Gyulay Ferencz várparancsnok, Rákóczi hü embere, katonaságot küld ki s többeket befogat. Mikor kérdezésre került a dolog, Gyulay tüzbe jött: — Melyik részen harczoltál ? — Rákóczién. — Ember vagy ! Mehetsz ! — Hát te kölyök ? — Barcsay én. — Fogjátok meg. S ezeket lehuzatta tiz körmükről. Egészen más természetű volt természetesen a leányok játéka. Az ő öziczefutásuk, lapoczka, hunyaska, benn a bárány künn a farkas fele játékuk, melyekben a két nemű gyermekek együtt futkároztak, szintén testgyakorlatoknak tekintendők, de már harczászati czélokat nem szolgáltak. nyirkos ösvénynek és sánta lábával nehézkesen hazabilleget nyomorúságos viskójába, amelyik ott szomorkodott az erdő szélén, az ér partján. Az idő télre fordult, lassan a karácsony is elmúlt. Végre eljött szent Szilveszter napja. Szebasztián már korán bement a városba, szobrait eladni. Hanem Alpánusz otthon, maradt. Pedig ez nagy és nevezetes vásár. De talán azért menjen be, hogy újra hallja, amit már százszor hallott : — Nini! Ki ez! Mi ez? Kit ábrázol ez a szobor! Ugye magad sem tudod. Lám, ez meg épen olyan, mint a Karmeliták süket sekrestyése. Ennek meg, — nézzetek ide — nincs szeme! Te toltad ki, te sánta ezermester! Hát ezért menjen be a városba ! És hogy vissza kelljen hoznia figuráit azon mód. Nem, nem ment be. Kisétált a csermely mellé, aminek a tükrén itt ott már hártya verődött és nekitámaszkodott egy deres fának. Már három nap nem evett és érezte, hogy közel a vég. Felsóhajtott: — Kedves szobrocskáim, Isten veletek! Maga sem tudta, hogy telt el az idő alkonyatig. Akkor megint bement hideg kunyhójába és meggyujtotta az utolsó gyertyavéget. A falon nagy lomha árnyékok csúszkáltak. És akkor különös dolog történt. A falon függő deszkán szorongó szomorkodó agyagemberkék megéledtek és mosolyogva, barátságosan bólingattak Alpánusz felé. De Alpánusz nem mozdult. A lelke már ott fent libegett mis fényben izzó csillagok között és lemosolygott a városiakra és a Szebasztiánó ostoba szobraira. Szevasztiánó csak késő este jött vissza szekerén a városból. Az utat már mindenütt belepte a hó, hideg volt. A vén zsugori azonban nem fázott, mert a lelkét átmelegítette a tudat, hogy a vásár megint jó volt. Nagyon jó volt. A zsákja megint kiürült, az erszénye megint megtelt. Már messziről észrevette, hogy Alpánusz ablaka világos. Ez szeget ütött a fejébe. — Vájjon mit csinálhat ilyen későn ?! Amikor az ösvényhez ért, megállította a szekerett és nekivágott a hónak. Odalopózott az Alpánusz ablakához és bekandikált. És a szive verése is elállt a rémülettől. Alpánusz ott ült az asztalnál krétafehér arczczal, lehunyt szemmel és a fal mellett álló figurák barátságosan bólogattak feléje. — Jézus Uram ! — sóhajtott Szebasztiánó. De ekkor ott bent utolsót lobbant a gyertya.