Az Őslakó, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-11 / 1. szám
2. oldal Munkács Barátainak Szövetsége (Hozzászólás: Az őslakó karácsonyi száma rendkívül életrevaló gondolatot vetett fel, amikor azt javasolta, hogy alakítsuk meg Munkács Barátainak Szövetségét. Minden régi munkácsi lelkesen támogatja ezt a gondolatot és hiszem, hogy városunk új barátai közül is sokan csatlakoznának teljes meggyőződéssel ehhez a Szövetséghez. — Mert bizony igaz, hogy Munkács végvárának ma éppúgy szüksége Wein derék védőseregre, mint régmúlt századokban. Szüksége van hőslelkű honvédekre a harcban, de — szélesítsük ki a hasonlatot — szüksége van őrállókra a polgári munka, a nemzeti élet békés napjaiban is. — Igaza van Az Őslakónak abban is, hogy ezt a feladatot soha jobbkor nem vállalhatnák Munkács barátai, mint éppen most, amikor minden magyar értékre úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére s amikor nemzeti kincseink védelme a legfőbb hazafias kötelesség. Munkács ma: végvár, drága nemzeti kincs. Mi régiek még jól emlékszünk arra, hogy volt idő, kivált a kis világháború előtt, amikor városunknak megveszekedett rossz hírét költötték. Tincses városnak csúfolták és egyetlen omnibuszának »tetves« volt a beceneve. Minden hamis tanút azzal gyanúsítottak, hogy munkácsi. Minden munkácsi bukásról méltán sejthették, hogy hamis. Minden tűzesethez a tűzoltókkal szinte együtt vonult ki a biztosító, hogy fülön csípje a gyújtogatót. Könnyebb volt a tevének átbújni a tű fokán, mint munkácsi kereskedőnek áruhitelt szerezni. Az orosz régi ember a világért se árulta volna el, hogy Munkács szomszédságába való, sőt még az is letagadta, hogy munkácsi, aki itt született. Csupa óvatosságból, felvidékinek vagy bereginek vallotta magát és csak hosszas faggatás után ismerte be, hogy hát igen, Munkácsy Mihály szülővárosából származott. Vezérlő Árpád fejedelem, Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc dicső városából így lett Munkács az élclapok kedvence, mígnem a munkácsi ellenforradalom, majd pedig a cseh megszállást hősi lélekkel, kemény elszántsággal álló magyar Munkács lemosta a foltot, amely a város hajdani jóhírén esett. Munkács a megpróbáltatásoknak ebben a keserű két évitizedében elől iitézkedett a nemzeti ellenállásban, kiharcolta jogát a magyar nyelvhez, megvédte magyar iskoláit, megmentette magyar színészetét és mindvégig erős bástyája maradt a magyar reménykedésnek. Ebben a küzdelmes korszakban büszkén hirdette minden földink, hogy ő munkácsi, talán még az oroszvégi vagy podheringi ember is avval hivalkodott, hogy de bizony ő is Nagy-Munkács szülötte. Régi jóhírét nehéz időkben szerezte vissza Munkács és a város legújabb történetének nagy ünnepnapjain, 1939. január 6.-án, majd március 14—16-án mindennél fényesebben ragyogtatta fel ország-világ előtt. A Latorca-híd munkácsi hídfőjén és a városi színház falán elhelyezett emléktáblákhoz áhítatos lélekkel zarándokol el Vízkereszt napján a nemzeti kegyelet s Verecke híres útján is el nem múló hálával gondol minden magyar a véderő Munkácson állomásozó kötelékeire, azokra a honvédekre, rendőrökre, nemzetőrökre, akik elsőkként érték el itt az ezeréves határt. De mintha szürke, álmosító köd ereszkedett volna ezekre a nagyszerű emlékekre, egy idő óta elhalványodott Munkács dicsősége. Egyikmásik fővárosi újságba pillantva már-már azt kell hinnünk, hogy Munkács hírneve lehanyatlott s hogy akadnak már olyan magyarok is, a helyeslés, akik hajlandók ezt a várost, honszerző Árpád fejedelem első pihenőhelyét, szeretetükből és becsülésükből ismét kitaszítani. Jaj neked, Munkács, ha a pesti redakciókban észrevesznek! Még nagyobb baj azonban, hogy újabban már egyáltalában észre se vesznek. A sajtó, a rádió, a könyvkiadás, egyszóval a nagy nyilvánosság elfeledett bennünket. Munkács terra incognita lett a nemzeti közvélemény számára. Amolyan senki földje, amellyel nem törődik senki, amelyet sorsára bíztak s amelyért nem kár, ha olykor végigpásztázza egy-egy járőr géppuskatüze. Munkácsot agyonhallgatják, ha pedig nagy néha mégis bekukkant ide valamelyik száguldó riporter, abban aztán nincs köszönet. Nekünk munkácsiaiknak azonban jobban fájnak a meg nem írt újságcikkek, az el nem hangzott rádióelőadások, a meg nem jelent városismertető könyvek, amelyek Munkács hírét-nevét, dicső múltját, dolgos jelenét lennének hivatva a nemzet elé tárni, nekünk jobban fáj ez a síri csend minden ócsárlásnál, amellyel városunkat a rosszemlékű cseh világban hol a Lidové Novíny, hol az A-Zet, most pedig egyik-másik nagy elterjedtségű budapesti lap igyekezett befeketíteni. Az agyonhallgatás, az elfeledés ellen kívánunk elsősorban védekezni, amikor Munkács Barátainak Szövetségébe szeretnék tömöríteni városuk minden régi és új hívét. Mi volna ennek a Szövetségnek a célja? Elsősorban a felvilágosítás, a hírközlés, tehát a sajtó s a rádió, az iskola és az iskolán kívüli népművelés széles nyilvánosságának megnyerése és mindezek jóindulatának biztosítása Munkács javára. — Valamikor régen egyik emberbaráti mozgalom ezzel a jelszóval szerzet intézményeinek országos támogatása: »Csak egy virágszálat!« A mi Szövetségünk hasonló jelmondattal állhatna sorompóba: »Csak egy jó szót Munkácsért!« — Másik feladata az volna, hogy legyen a város vezetésének és képviseletének segítségére minden ténykedésükben, amely a város javát szolgálja s e tekintetben mozdítsa elő egészséges közvélemény kialakulását. Munkácsnak mindenütt szüksége van jóbarátokra, még Munkácson is! Munkács Barátainak Szövetsége ilyenformán egyszerre két irányban kezdhetné meg a munkát. Egyrészt kifelé, Budapest s az egész magyar társadalom felé, másrészt befelé, itt a városban, idehaza. Az első feladat inkább retorikai: ismeretközlés, tanítás, meggyőzés, lelkesítés! A másik feladat sikere főként szervező- és alkotóerőnkön múlik. Lehoczky Múzeum, Magyar Közművelődési Egyesület, népművelés, szabadlíceum, testedzés, természetjárás, Munkácsi Öregdiákok Gyámszülő Társasága, diákétkeztetés és még egész sereg kulturális intézmény vár itt felélesztésre, megerősítésre, megteremtésre. Munkács Barátainak Szövetsége gyűljön össze évente váltakozva Munkácson, Budapesten, esetleg a nagyobb vidéki városokban, rendezzen ott ünnepi előadásokat s hirdesse a magyar szó és magyar dal erejével Munkács ősi magyar lelkét, múltjának dicsőségét, polgárainak szorgalmát, iparának és kereskedelmének lendületét, földjének festői szépségét és áldott gazdaságát. Ne féljünk ettől a szótól: igenis propagandára van szükségünk, az igazságért az igazság tiszta fegyverével folytatott hadjáratra, amelyben előbb saját tunyaságunkat kell legyőznünk, hogy aztán legyűrhessük minden emberi igyekezet legnagyobb ellenségét ,a közönyt. Legyen Munkács Barátainak Szövetsége az új fegyvernemnek, a propagandának győzelmes serege, de legyen egyszersmind építő akarat, segítő kéz és örökös serkentője polgármesternek, országgyűlési képviselőnek s többi elöljárónknak, hogy városunkért végzett munkájukban soha ne lankadjanak, hanem a Szövetség cselekvő közreműködésével Munkács javát még eredményesebben szolgálhassák. Ha pedig azt mondaná valaki, hogy szép, szép ez a tervezgetés, de nem való ebbe a háborús világba, annak azt felelhetjük, hogy a szülőföld szeretete, vagyis a szülővárosunkhoz való ragaszkodás a legbiztosabb alapja a hazaszerettetnek s ezt az érzést éppen most, a nagy világháború országrengető eseményeinek idején kell magunkban legmagasabb fokra fejlesztenünk. Nekünk munkácsiaknak ott kezdődik a hazaszeretetünk, hogy szeretjük Munkácsot s ott kezdődik a magyar kötelességvállalásunk, hogy — kiki a maga munkahelyén — hajlandók vagyunk dolgozni s — ha kell — áldozni is érte. Régi munkácsi. Iványi Mihály éttermei Munkácson. Kitűnő magyar konyha. — Kedvezményes havi étkezések. — Pompás fajborok, a hires „szürke barát“ a CSILLAG-epületben AZ ŐSLAKÓ Népfőiskola Beregszászon A Keresztény Ifjak Egyesülete (Kie) rendezésében két hónapig tartó népfőiskola nyílt meg a napokban Beregszászon. A népfőiskolának 20 hallgatója van, 20 beregi faluból 1—1 kiváló, 16—20 éves ifjú, akikből faluvezetőket igyekszik nevelni a rendezőség. Lámpahordókat, fáklyavívőket, faluvezetőket, akik vállalják az új magyar élet magvetését, hittel, tudással, nemes érzéssel, új magyar gondolatokkal árasztva el a lassan ébredező falut. A népfőiskolán helyesírásból, fogalmazásból, számolásból, mérésből, a mezőgazdaság különböző ágaiból, közigazgatásból, adózásból, egészségtanból és más gyakorlati tárgyból, továbbá szociális kérdésekről, magyar irodalomból, magyar és világtörténelemből tartanak előadásokat. Előadóknl szakemberek szerepelnek. A népfőiskola hallgatói a diákszállóban, állandó tanári, illetve lelkészi felügyelet alatt laknak és közösen étkeznek. A vezetőségnek gondja van arra is, hogy az ifjakat gyakorlati úton a társadalmi érintkezés és az étkezés formáira, szabályaira is megtanítsa. Ennek a célnak minél tökéletesebb megvalósítása érdekében a fiúkat vasárnaponként ebédre úri családok látják vendégül. A hallgatók nemcsak tandíjat nem fizetnek, de teljes ingyen kapják a lakást és ellátást is. A költségeket a Kié teremtette elő, de segítségre sietett Beregszász városa s a Nép- és Családvédelmi Alap is. A beregszászi Népfőiskola megszervezése Rácz István ref. segédlelkész érdeme, aki ezért valóban hálánkra érdemes. Az intézmény ünnepélyes megnyitása január 14-én, a jövő hét szerdáján lesz és azon részt fognak venni a vármegye, a város és az egyházmegye hivatalos képviselői. Az országban jelenleg is több ilyen népfőiskola működik, de vármegyénk területén a beregszászi az első, az úttörő. Reméljük, hogy csakhamar Munkács is követni fogja. A liszt- és kenyér jegyekről A közellátási hivatal közlése. A kormány 1942 január 15-étől kezdve az ország egész területére bevezette a liszt és kenyérjegyeket. E jegyeket Munkácson a következőképen lehet megszerezni: Abban az üzletben, amelyikben az ellátatlan család a kenyerét vagy lisztjét kapja, kér egy igénylőlapot mielőbb s azt pontosan kitöltve a család feje behozza a közellátási hivatal 43 sz. szobájába. Ott a személyek számát a rendőrségi bejelentőlapokkal vagy más hitelt érdemlő irattal igazolja s a jegyeket meg fogja kapni. A kenyéradag szempontjából a lakosságot három csoportba osztja a rendelet. Nehéztestimukások, testi munkások, (ide tartoznak a közbiztonsági őrszemélyzet tagjai, a közlekedési vállalatok tagjai és a postai forgalmi személyzet tagjai) és a többi ellátatlanok csoportjába. A terhes és szoptatós anyák pótadagot is kaphatnak. Nyilvános helyeken, egyszóval vendéglátó üzemekben étkezők kenyérváltó jegyeket kötelesek az étkezéseknél átadni. Ezeket a közellátási hivatalban lehet beváltani. Azt, hogy ki tekinthető nehéztestimunkásnak, a rendelet külön függelékben sorolja fel. E felsorolás szerint Munkácson ilyen nagyon kevés lesz. Ezt a minőséget a munkaadóval vagy hadiüzemnél a katonai megbízott aláírásával kell igazolni. Természetes dolog, hogy egy 32000 lakosú város ellátatlanai között a jegyek szétosztása időbe és munkába kerül, a közelláási hivatal előre is kéri tehát a közönséget, hogy idejében jelentkezzék, legyen türelmes, s a szükséges igazolványokat, vásárlási és lisztkönyvet, rendőrségi bejelentőket hozza magával. Az antibolsevista kiállítás sikere Tízezrek látogatták meg a kiállítást és ismerték meg annak nagy és szomorúan beszédes anyagából a bolsevizmust. Mint halljuk, a MOVE, mely a kiállítást rendezte, a kiállítás anyagát vidéken is, elsősorban Miskolcon bemutatja már a legközelebbi hetekben. Nagyon helyes, ha a vidéknek is bemutatják a bolsevizmus igazi arcát, rémségeit, pusztítását, nyomorúságát, de mindenekelőtt szükséges volna, hogy ezt a kiállítást a csehszlovák uralom alól felszabadult felvidéki területek nagyobb városaiban mutassák be. Tudvalevő, hogy a csehek, különösen az uralmuk alá került színmagyar területeken nemcsak megtűrték, hanem támogatták is a kommunista propagandát, hogy a magyar munkásságot, elsősorban a falvak szegény népét Magyarország ellen hangolják és elidegenítsék a minden becsületes magyar emberben élt hazavágyástól. Ha valahol, akkor ezen a területen hirdette a bolsevista propaganda azt, hogy Szovjetoroszországban milyen kitűnő az élet, milyen jó dolga van a munkásságnak s mennyire a dolgozók gyönyörű otthona a szovjet rendszer. Bizony sokakat elámított az állandó, nagyhangú, korlátlanul valótlanságokat állító kommunista propaganda a magyar szegények sorából. Éppen ezért nagyon jó volna azt a kiállítást Kassán, Komáromban, Ungváron, Munkácson bemutatni és lehetővé tenni, hogy a falvak népe tízezrével látogathassa és láthassa meg azt, hogy milyen volt a valóságban az élet Szovjetoroszországban. Hazatért honvédeink sokat beszélnek az i ott látott és tapaszalt borzalmakról, de még a kiállítással is fel kell ébreszteni az elámítottakat.