Az Őslakó, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-11 / 1. szám

2. oldal Munkács Barátainak Szövetsége (Hozzászólás: Az őslakó karácsonyi száma rendkívül életrevaló gondolatot ve­tett fel, amikor azt javasolta, hogy alakítsuk meg Munkács Barátainak Szövetségét. Minden régi munkácsi lelkesen támogatja ezt a gondolatot és hiszem, hogy városunk új barátai közül is sokan csatlakoznának tel­jes meggyőződéssel ehhez a Szövet­séghez. — Mert bizony igaz, hogy Munkács végvárának ma éppúgy szüksége Wein derék védőseregre, mint régmúlt századokban. Szüksége van hőslelkű honvédekre a harcban, de — szélesítsük ki a hasonlatot — szüksége van őrállókra a polgári munka, a nemzeti élet békés napjai­ban is. — Igaza van Az Őslakónak abban is, hogy ezt a feladatot soha jobbkor nem vállalhatnák Munkács barátai, mint éppen most, amikor minden magyar értékre úgy kell vi­gyáznunk, mint a szemünk fényére s amikor nemzeti kincseink védel­me a legfőbb hazafias kötelesség. Munkács ma: végvár, drága nemzeti kincs. Mi régiek még jól emlékszünk arra, hogy volt idő, ki­vált a kis világháború előtt, amikor városunknak megveszekedett rossz hírét költötték. Tincses városnak csúfolták és egyetlen omnibuszának »tetves« volt a beceneve. Minden hamis tanút azzal gyanúsítottak, hogy munkácsi. Minden munkácsi bukásról méltán sejthették, hogy hamis. Minden tűzesethez a tűzol­tókkal szinte együtt vonult ki a biz­tosító, hogy fülön­ csípje a gyújtoga­­tót. Könnyebb volt­ a tevének át­bújni a tű fokán, mint munkácsi ke­reskedőnek áruhitelt szerezni. Az orosz régi ember a világért se árulta volna el, hogy Munkács szomszéd­ságába való, sőt még az is letagadta, hogy munkácsi, aki itt született. Csupa óvatosságból, felvidékinek vagy bereginek vallotta magát és csak hosszas faggatás után ismerte be, hogy hát igen, Munkácsy Mi­hály szülővárosából származott. Vezérlő Árpád fejedelem, Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc dicső váro­sából így lett Munkács az élclapok kedvence, mígnem a munkácsi ellen­­forradalom, majd pedig a cseh meg­szállást hősi lélekkel, kemény el­szántsággal álló magyar Munkács le­mosta a foltot, amely a város hajda­ni jóhírén esett.­­ Munkács a meg­próbáltatásoknak ebben a keserű két évitizedében elől iitézkedett a nemzeti ellenállásban, kiharcolta jo­gát a magyar nyelvhez, megvédte magyar iskoláit, megmentette ma­gyar színészetét és mindvégig erős bástyája maradt a magyar remény­kedésnek. Ebben a küzdelmes kor­szakban büszkén hirdette minden földink, hogy ő munkácsi, talán még az oroszvégi vagy podheringi ember is avval hivalkodott, hogy de bizony ő is Nagy-Munkács szülötte. Régi jóhírét nehéz időkben sze­rezte vissza Munkács és a város legújabb történetének nagy ünnep­napjain, 1939. január 6.-án, majd március 14—16-án mindennél fénye­sebben ragyogtatta fel ország-világ előtt. A Latorca-híd munkácsi híd­főjén és a városi színház falán elhe­lyezett emléktáblákhoz áhítatos lé­lekkel zarándokol el Vízkereszt nap­ján a nemzeti kegyelet s Verecke híres útján is el nem múló hálával gondol minden magyar a véderő Munkácson állomásozó kötelékeire, azokra a honvédekre, rendőrökre, nemzetőrökre, akik elsőkként érték el itt az ezeréves határt. De mintha szürke, álmosító köd ereszkedett volna ezekre a nagysze­rű emlékekre, egy idő óta elhalvá­nyodott Munkács dicsősége. Egyik­másik fővárosi újságba pillantva már-már azt kell hinnünk, hogy Munkács hírneve lehanyatlott s hogy akadnak már olyan magyarok is, a helyeslés,­ akik hajlandók ezt a várost, hon­szerző Árpád fejedelem első pihenő­helyét, szeretetükből és becsülésük­ből ismét kitaszítani. Jaj neked, Munkács, ha a pesti redakciókban észr­evesznek! Még nagyobb baj azonban, hogy újabban már egyálta­lában észre se vesznek. A sajtó, a rádió, a könyvkiadás, egyszóval a nagy nyilvánosság elfeledett bennün­ket. Munkács terra incognita lett a nemzeti közvélemény számára. A­­molyan senki földje, amellyel nem törődik senki, amelyet sorsára bíz­tak s amelyért nem kár, ha olykor végigpásztázza egy-egy járőr gép­­puskatüze. Munkácsot agyonhallgat­ják, ha pedig nagy néha mégis be­kukkant ide valamelyik száguldó riporter, abban aztán nincs köszö­net. Nekünk munkácsiaiknak azon­ban jobban fájnak a meg nem írt új­ságcikkek, az el nem hangzott rá­dióelőadások, a meg nem jelent vá­rosismertető könyvek, amelyek Mun­kács hírét-nevét, dicső múltját, dol­gos jelenét lennének hivatva a nem­zet elé tárni, nekünk jobban fáj ez a síri csend minden ócsárlásnál, amellyel városunkat a rosszemlékű cseh világban hol a Lidové Novíny, hol az A-Zet, most pedig egyik-má­sik nagy elterjedtségű budapesti lap igyekezett befeketíteni. Az agyon­­hallgatás, az elfeledés ellen­­ kívá­nunk elsősorban védekezni, amikor Munkács Barátainak Szövetségébe szeretnék tömöríteni városuk min­den régi és új hívét. Mi volna ennek a Szövetségnek a célja? Elsősorban a felvilágosítás, a hírközlés, tehát a sajtó s a rá­dió, az iskola és az iskolán kívüli népművelés széles nyilvánosságának megnyerése és mindezek jóindulatá­nak biztosítása Munkács javára. — Valamikor régen egyik emberbaráti mozgalom ezzel a jelszóval szerzet­­ intézményeinek országos támogat­­ása: »Csak egy virágszálat!« A mi Szövetségünk hasonló jelmondattal állhatna sorompóba: »Csak egy jó szót Munkácsért!« — Másik felada­ta az volna, hogy legyen a város ve­zetésének és képviseletének se­gítségére minden ténykedésükben, amely­ a város javát szolgálja s e te­kintetben mozdítsa elő egészséges közvélemény kialakulását. Munkács­nak mindenütt szüksége van jóbará­tokra,­­ még Munkácson is! Munkács Barátainak Szövetsé­ge ilyenformán egyszerre két irány­ban kezdhetné meg a munkát. Egy­részt kifelé, Budapest s az egész magyar társadalom felé, másrészt be­­felé, itt a városban, ide­haza. Az első feladat inkább retorikai: ismeretköz­lés, tanítás, meggyőzés, lelkesítés! A másik feladat sikere főként szer­vező- és alkotóerőnkön múlik. Le­­hoczky­ Múzeum, Magyar Közműve­lődési Egyesület, népművelés, sza­­badlíceum, testedzés, természetjá­rás, Munkácsi Öregdiákok Gyám­­szülő­ Társasága, diákétkeztetés és még egész sereg kulturális intéz­mény vár itt felélesztésre, megerő­sítésre, megteremtésre. Munkács Ba­rátainak Szövetsége gyűljön össze évente váltakozva Munkácson, Budapesten, esetleg a nagyobb vi­­­­déki városokban, rendezzen ott ün­nepi előadásokat s hirdesse a ma­gyar szó és magyar dal erejével Munkács ősi magyar lelkét, múltjá­nak dicsőségét, polgárainak szorgal­mát, iparának és kereskedelmének lendületét, földjének festői szépsé­gét és áldott gazdaságát. Ne féljünk ettől a szótól: igenis propagandára van szükségünk, az igazságért az igazság tiszta fegyve­rével folytatott hadjáratra, amelyben előbb saját tunyaságunkat kell le­győznünk, hogy aztán legyűrhessük minden emberi igyekezet legnagyobb ellenségét­ ,a közönyt. Legyen Munkács Barátainak Szövetsége az új fegyvernemnek, a propagandának győzelmes serege, de legyen egyszersmind építő akarat, segítő kéz és örökös serkentője pol­gármesternek, országgyűlési képvi­selőnek s többi elöljárónknak, hogy városunkért végzett munkájukban soha ne lankadjanak, hanem a Szö­vetség cselekvő közreműködésével Munkács javát még eredményeseb­ben szolgálhassák. Ha pedig azt mondaná valaki, hogy szép, szép ez a tervezgetés, de nem való ebbe a háborús világ­ba, annak azt felelhetjük, hogy a szülőföld szeretete, vagyis a szülő­városunkhoz való ragaszkodás a legbiztosabb alapja a hazaszerettet­­nek s ezt az érzést éppen most, a nagy világháború országrengető ese­ményeinek idején kell magunkban legmagasabb fokra fejlesztenünk. Nekünk munkácsiaknak ott kez­dődik a hazaszeretetünk, hogy sze­retjük Munkácsot s ott kezdődik a magyar kötelességvállalásunk, hogy — kiki a maga munkahelyén — haj­landók vagyunk dolgozni s — ha kell — áldozni is érte. Régi munkácsi. Iványi Mihály éttermei Munkácson. Kitűnő magyar konyha. — Kedvezményes havi étkezések. — Pompás fajborok, a hires „szürke barát“ a CSILLAG-epületben AZ ŐSLAKÓ Népfőiskola Beregszászon A Keresztény Ifjak Egyesülete (Kie) rendezésében két hónapig tar­tó népfőiskola nyílt meg a napok­ban Beregszászon. A népfőiskolának 20 hallgatója van, 20 beregi faluból 1—1 kiváló, 16—20 éves­ ifjú, akikből faluveze­tőket igyekszik nevelni a rendező­ség. Lámpahordókat, fáklyavívőket, faluvezetőket, akik vállalják az új magyar élet magvetését, hittel, tu­dással, nemes érzéssel, új magyar gondolatokkal árasztva el a lassan ébredező falut. A népfőiskolán helyesírásból, fogalmazásból, számolásból, mérés­ből, a mezőgazdaság különböző ágai­ból, közigazgatásból, adózásból, egészségtanból és más gyakorlati tárgyból, továbbá szociális kérdé­sekről, magyar irodalomból, magyar és világtörténelemből tartanak elő­adásokat. Előadóknl szakemberek szere­pelnek. A népfőiskola hallgatói a diák­szállóban, állandó tanári, illetve lel­­készi felügyelet alatt laknak és kö­zösen étkeznek. A vezetőségnek gondja van ar­ra is, hogy az ifjakat gyakorlati úton a társadalmi érintkezés és az étke­zés formáira, szabályaira is megta­nítsa. Ennek a célnak minél tökéle­tesebb megvalósítása érdekében a fiúkat vasárnaponként ebédre úri családok látják vendégül. A hallgatók nemcsak tandíjat nem fizetnek, de teljes ingyen kap­ják a lakást és ellátást is. A költségeket a Kié teremtette elő, de segítségre sietett Beregszász városa s a Nép- és Családvédelmi Alap is. A beregszászi Népfőiskola meg­szervezése Rácz István ref. segéd­­lelkész érdeme, aki ezért valóban hálánkra érdemes. Az intézmény ünnepélyes megnyitása január 14-én, a jövő hét szerdáján lesz és azon részt fog­nak venni a vármegye, a város és az egyházmegye hivatalos képviselői. Az országban jelenleg is több ilyen népfőiskola működik, de vár­megyénk területén a beregszászi az első, az úttörő. Reméljü­k, hogy csakhamar Munkács is követni fogja. A liszt- és kenyér jegy­ekről A közellátási hivatal közlése. A kormány 1942 január 15-étől kezdve az ország egész területére bevezette a liszt és kenyérjegyeket. E jegyeket Munkácson a következő­­képen lehet megszerezni: Abban az üzletben, amelyikben az ellátatlan család a kenyerét vagy lisztjét kap­ja, kér egy igénylőlapot mielőbb s azt pontosan kitöltve a család feje behozza a közellátási hivatal 43 sz. szobájába. Ott a személyek számát a rendőrségi bejelentőlapokkal vagy más hitelt érdemlő irattal igazolja s a jegyeket meg fogja kapni. A ke­nyéradag szempontjából a lakosságot három csoportba osztja a rendelet. Nehéztestimu­­kások, testi munkások, (ide tartoznak a közbiztonsági őrsze­mélyzet tagjai, a közlekedési válla­latok tagjai és a postai forgalmi sze­mélyzet tagjai) és a többi ellátatlanok csoportjába. A terhes és szoptatós anyák pótadagot is kaphatnak. Nyilvános helyeken, egyszóval vendéglátó üzemekben étkezők ke­nyérváltó jegyeket kötelesek az ét­kezéseknél átadni. Ezeket a közel­látási hivatalban lehet beváltani.­­ Azt, hogy ki tekinthető nehéztesti­­munkásnak, a rendelet külön függe­lékben sorolja fel. E felsorolás sze­rint Munkácson ilyen nagyon kevés lesz. Ezt a minőséget a munkaadóval vagy hadiüzemnél a katonai megbí­­zott aláírásával kell igazolni. Természetes dolog, hogy egy 32000 lakosú város ellátatlanai kö­zött a jegyek szétosztása időbe és munkába kerül, a közelláási hivatal előre is kéri tehát a közönséget, hogy idejében jelentkezzék, legyen türelmes, s a szükséges igazolványo­­­­kat, vásárlási és lisztkönyvet­, rend­­­­őrségi bejelentőket hozza magával. Az antibolsevista kiállítás sikere Tízezrek látogatták meg a kiállítást és ismerték meg annak nagy és szo­morúan beszédes anyagából a bol­­sevizmust. Mint halljuk, a MOVE, mely a kiállítást rendezte, a kiállí­tás anyagát vidéken is, elsősorban Miskolcon bemutatja már a legkö­zelebbi hetekben.­­ Nagyon helyes, ha a vidéknek is bemutatják a bol­­sevizmus igazi arcát, rémségeit, pusztítását, nyomorúságát, de min­denekelőtt szükséges volna, hogy ezt a kiállítást a csehszlovák uralom alól felszabadult felvidéki területek nagyobb városaiban mutassák be. Tudvalevő, hogy a csehek, különö­sen az uralmuk alá került színma­­gyar területeken nemcsak megtűr­ték, hanem támogatták is a kom­munista propagandát, hogy a ma­gyar munkásságot, elsősorban a fal­vak szegény népét Magyarország ellen hangolják és elidegenítsék a minden becsületes magyar emberben élt hazavágyástól. Ha valahol, ak­kor ezen a területen hirdette a bol­sevista propaganda azt, hogy Szov­­jetoroszországban milyen kitűnő az élet, milyen jó dolga van a munkás­ságnak s mennyire a dolgozók gyö­nyörű otthona a szovjet rendszer. Bizony sokakat elámított az állandó, nagyhangú, korlátlanul valótlanságo­kat állító kommunista propaganda a magyar szegények sorából. Éppen ezért nagyon jó volna azt a kiállí­tást Kassán, Komáromban, Ungvá­­ron, Munkácson bemutatni és lehe­tővé tenni, hogy a falvak népe tíz­ezrével látogathassa és láthassa meg­­ azt, hogy milyen volt a valóságban az élet Szovjetoroszországban. Ha­­­­zatért honvédeink sokat beszélnek az i­­ ott látott és tapaszalt borzalmakról, de még a kiállítással is fel kell éb­reszteni az elámítottakat­.

Next