Az Őslakó, 1944. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1944-01-02 / 1. szám

*Sporthorgászok Ilyenkor már szabad bántani őket, úgy vélem, mert már elültek, mint a darazsak télen. De azért csak finoman kell velük bánni, nehogy megkergessenek, mint a méheim, mikor be akartam szegezni őket és egy kicsit megkopácsoltam a hasukat. Mert a sporthorgász nem alszik ám még télen sem! Azért mert nem szedi fel a kisállomás a vékonybotosokat kora hajnalban, még nem jelenti azt, hogy nincsenek! Nem vesztek el! Megvannak! Csak most tanulnak számolni.Számolják a napokat, amikor újra ki lehet rajzani, ki a sodródó, kanyargó vizek mellé. Azért is hívják őket sodródó horogbotosoknak. Nem úgy, mint a balatoni horgászokat, akiket meg cövekhorgászoknak csúfolnak, mert hogy egy helyre vannak cövekelve, onnét egész nap el nem mozdulnak. Ez az ő lappangási idejük. Ilyenkor szőnek-fonnak, egyrészt terveket, hogy merre sodródnak a tavasszal, másrészt dohognak, a fonák helyzet miatt, hogy miért múlnak olyan lassan a napok. De azért előszedik a szerszámjukat minden héten, nézik, húzzák, fegrik,zsírozzák a zsinegeket és kesben mintha hallanák a vizek csobogását, mintha látnák a fogyók sebes rohanását. Vannak,akik merészeket álmodnak, mint ahogy már én is húztam ki a járda szélén állva, a kocsiút közepéről méteres csukát. Pedig hol vagyok én még a sporthorgászattól. Valamikor régen, gyermekkoromban én is nagy horgász voltam. A Balaton mellett töltöttem minden nyaramat és ismerem a hobogászokat, ahogyan ott hívják őket. Az ittenieket meg nem ismerem, csak néhányat látásból, meg a nagyobbját híréből. De annyit máris látok rajtuk, hogy az idevalósiak sokkal szégyenlősebbek, mint a mieink voltak, mert ezek legtöbbje nem maga viszi a szerszámját, hanem egy prísérő. Csak visszafelé van néhanáluk a kosár, kivált amikor bő- Iven van benne hal. Ilyenkor illlik megkérdezni a sporthorgásztaz eredmény felől, de máskor lorakodj a közelébe férni. Általában a vadászra szokták száfogni, hogy szeret füllenteni. ■De a horgos, az túltesz minden■kín. Ha a vonatban összekerültek, oda meg visszautaztakban, nem tanácsos velük egy kocsiban utazni, mert szédül az ember. — Icarrátom, kezdi az egyik, de még ilyen hangsúllyal! — s még alig Wifezi be, már a másik lép helyé- re, hogy: az semmi, mikor én ..! ■kiig várja a harmadik, hogy kibeszéljék magukat és előáll az kiszakadt madzagjával, az elgor- Hült horgával, az összetört nyelé-vel, mutogatja a bevágott ujját, amellyel a zsineget tartotta és kéri a mértéket a bal alkarján. Később már a könyökén felül, hogy becsületszavára ez volt a legnagyobb hala az életében, a^telyik ma elment. És a vonatban jehetetlen gyorsan nőnek a ha^■k. Induláskor még csak tenyérnyiek, de már a leszálláskor, ki- Halt otthon az anyjuk, meg a gyerekek előtt: hát mit mondjak Ham, volt legalább 5 kilós. ^LCsak párszor kell velük együtt Hiazni, úgy belejön az ember a jelentésébe, hogy csuda. De én akarom ezen az úton követni őket, ámbár egyszer én is elmondtam az úton az egyik legszebb élményemet. Balatongyörkön hajóról szoktunk a nagy kövek között süllőzni és egy szerencsés napon délelőtt vagy 140 darabot fogtunk ki. Hát hogyan lehet az, kérdezték, ketten? — Bizony! Eleinte csak lassan ment, tíz percenkint, de később megindult a kapás és alig győztük bedobni a horgunkat a vízbe, már vitte is. Mikor elfogyott a gilisztánk egy öreg kesztyűujjat daraboltunk fel és azzal fogtuk a sok süllőt. Aztán már csak üres horgokat dobtunk be, még azzal is fogtunk. — A hallgatóságnak kezd csorogni a nyála. — A végén meg már be sem vetettük a horgot, csak húztuk, meg húztuk... és egyszerre nagy csend leve. Általános megnyugvás és békés cigaretta-pipafüst terjengett a kupéban és én gyanútlanul mentem hazafelé. De még ugyanazon a héten megválasztottak a sporthorgászok elnökévé. — No de kérem, honnét ez a nagy megtiszteltetés, hiszen vannak sokkal öregebbek és tapasztaltabbak. ... szabadkoztam. Mit sem használt. Ne tessék már haragudni, felelte a főrendező, de olyan meggyőződésből füllenteni senki sem tudott, mint a dr. úr! Nem akarok pályázni az itteni törzsökösök között az elnökségre, hiszen itt is akadna jelölt elég, mert hogy ne is említsem, az egyik ügyvéd barátom is forgott egy két kilós pisztrángot várt ,ahol ott felfelé és a fia a kabátjával merítette ki a patakból. Van még más sok hasonló eset is, amellyel lehetne pályázni, de én inkább elmondok egy valóban megtörtént kedves esetet, a-melynek szenvedő nézője voltam. Szép nyári reggel, úgy nyolc táján csendesen üldögéltünk az almádi mólón. A hajnali kapásnak már vége volt, egy egykilós és egy félkilós ponyt volt a zsák-mány. Bandi barátom, aki különösen igen szerencsés horgász hírében állott, ott hagyta a horgát a parton a sekély vízben, a hínár között, bedugta a nyelet a kövek közé és bement a parti kioszkba reggelizni. Ahogy elment, pár perc múlva egy kis koppanást hallik, odanézünk, hát a bot beleesett a vízbe. Rosszul bökte ki, — mondja az egyik. Azért néha odapislogunk, nehogy valaki gazdátlannak higyje a botot és el i emelje. Egyszercsak a bot rándul vagy kettőt és szép lassan megindul befelé a víznek. No Bandi, mehetsz a botod után, megtetszett a keszegeknek, vagy egy leventének, ahogyan a félkilós pontyokat hívtuk. Közben azonban a bot mindig erősebb és gyorsabb iramot vesz és már jó gyalogtempóban utazik beljebb. No mía szösz, hiszen ez nem is levente, aki így tud, az legalábbis másfél kilós. (Folyt, köv.) AZ ŐSLAKÓ A Latorca Rt. szociális munkája Városunk, vármegyénk legjelentősebb gazdasági tényezője a Latorca Rt. Közérdek, hogy ama ténykedéséről, melyek a nyilvánosságra valók, időnként beszámoljunk, hogy a velünk teljesen összeforrott, a város vérkeringésében a legfőbb ütőereket jelentő vállalat kifelé irányuló munkáját mindenki megismerje. Ezúttal nem beszélünk a beruházások, a gazdasági, munkásjóléti intézmények ama soráról, melyeket a Latorca városunk és vidékünk megerősítésére létesített, melyekkel száz meg száz új egzisztenciát teremtett. Itt most csak a szociális munka vonala, közelebbről a karácsonyi adakozás listája kerül sorra. Íme, a Latorca adományai: Bereg megye és a Beregi közig. kirendeltség területén fekvő községek szegényeinek támogatására a vármegye főispánja és a kirendeltség vezetője útján öszszesen 30.000 pengő, a Főméltóságú Asszony téli nyomorenyhítő akciójára 10.000 P. Munkács város szegényei részére 500, Beregszász város szegényei részére 200, a vállalat hadbavonult munkásai hozzátartozóinak 10.000, Bajtársi Szolgálatnak Munkács, Szolyva, Beregszász 500, Egyházi és világi egyesületek javára 1.200, különféle tanintézeteknek 700. Megvendégelt a Latorca Munkácson 150, Beregszászon 100, Szolyván és Szentmiklóson 50— 50, Volócon 20 szegényt. Munkácsnak 4, Beregszásznak 2 vagon tűzifát. Szentmiklós, Szolyva és Volóc szegényei 125 ürméter fát kaptak. A Vakokat Gyámolító Intézet a gör, kát, Bazil apácák rendje, az Irgalmas Nővérek, a Ref. Árvaház és a Vöröskereszt munkácsi fiókja összesen 68 ürméter fát kapott. A munkácsi csapatkórházban ápolt honvédek karácsonyi ajándékban részesültek. Az év folyamán a hadbavonultak hozzátartozói részére 10.000, a Gyermekvédő Liga részére 3.000, a Vöröskereszt részére 2.800, a Zöld kereszt részére 300 pengőt, kisebb tételekben pedig még további 10.000 pengőt adományozott a Latorca. Vitéz Simonkay Gyula vezérigazgató a törvényhatósági bizottság keddi közgyűlésén adta át a vármegye vezetőségének a 30 ezer pengőből Bereg megye szegényei részére juttatott 12 ezer pengőt. Az elaggott szegények karácsonya 1943 január 4-én — tehát épen 10 éve — halt meg Nedeczey János, de már csak akkor emlegetjük, ha az idegeneknek közintézményeinket mutogatjuk ezeket ugyanis 90 százalékban az ő önzetlen közreműködése és fejedelmi adományai hívták életre. Nevét ezek közül csak az aggok háza viseli, amelynek eszméje is az ő fejében fogantott meg. Nem is csoda! Hiszen egész életében a mások, a szegények gondjaival, bajaival foglalkozott, s ma valóban Munkács város elesett szegényei, elaggott polgárai ebben találnak meleg otthonra. Legyen érte áldott emlékezete! Karácsony este az aggok házában szívreható kis ünnepség volt, 33 női és 17 férfi gondozottnak jött meg a Jézuska. Az estről dr. Tárczy Károly kedves cikket írt, sajnos, nem tudjuk beszorítani. Most csak annyit jegyzünk ide: az áldozatos lelkű Ferences nővérek munkája minden elismerést megérdemel. A vendégséghez a Latorca adott ételt, a Schönborn gyár italt. 3. oldal. Ne sajnálja senki a szegényektől azt a néhány fillért, amiért a nővérek havonta bekopogtatnak. S aki teheti, emelje fel hozzájárulását. Legyen elbírható az élete az elfáradottaknak, a sír szélén álló öregeknek! Színház Tisztelt Szerkesztő Úr! — Ellent kell mondanom az »Utolsó tánc« Szilágyi Szabó Eszter fellépésével történt bemutató előadásáról írott kritikájának. — A darab kitűnő. Kór és korkép. És éppen az mutatja Herczeg Ferenc írói zsenialitását, hogy életkora ellenére ilyen közvetlenül, ilyen élénken látja a mát. Az előadás viszont éppen azért volt gyenge, mert úgy látszik a Szerkesztő Urat sem győzte meg a darab szellemességéről és értékességéről. — Hát bizony gyenge kis két előadás volt. Senki sem tudta a szerepét. Legkevésbbé Homokay igazgató, ki még a második előadáson is döcögve haladt szerepe útján. — Szilágyi Szabó Eszter díszes színpadi jelenség, de ez a szerep nem neki való. Fumigálta a közönséget, összetévesztette magát a rendezővel, az előadást a próbával. A többiekről inkább nem beszélünk. A színtársulat operett együttese, ha egyébként gyenge is, de mégis csak elfogadható előadást produkál, ha azok legtöbbje erősen karzatízű is. Prózai együttes azonban nincs s kár, hogy Homokay Pál maga sem ambicionálja, hogy a prózai előadásoknak egyetlen erőssége legyen. — Megfelelő prózai előadások nélkül a színtársulat nem reprezentálja a magyar színikultúrát. Egyébként is gyenge a társulat. Tudom, hogy milyen kifogásokat lehet ez ellen a megállapítás ellen emelni, de az is biztos, hogy a cseh világban két napig sem maradhatott volna meg a városban egy ilyen gyenge társulat. Akkor védtük a magyar színészetet a legteljesebb mértékben. Hiányosságait lepleztük, hibáit takargattuk, de azt megkívántuk, hogy a magyar kultúrának legyen reprezentánsa. Hogy közönséget toborozhassunk a színháznak, kritikánkat nem a nagy nyilvánosság előtt tettük meg. Most azonban a színházban állandóan telt ház van, sem anyagi, sem semmilyen más veszély nem fenyegeti a magyar színtársulat létét és működtetését. Ezért igenis meg lehet és meg is kell mondani, hogy a jelenlegi színházzal és színházvezetéssel nem lehetünk megelégedve, a régi színházba járó közönség ezt nem is tűrte volna. A színház nézőtere állandóan szemetes, kellőképen nem takarított. Tessék a délutáni előadások után a nézőteret kitakarítani Az »Utolsó tánc« első és második előadása alkalmából a nézőtér falain, a földszinti és emeleti páholyok közti domborulaton vastagon feküdt a por és a piszok. Azóta eltakarították, de ezt máskor is meg kellene tenni. A színházba járó városi uraknak ezt a rendetlenséget, tisztátalanságot észre kellene venniök. Szerkesztő Úr , tessék jobban megnyomni a kritikát író ceruzát! — A magyar színikultúra érdekében! Őslakó.