Bereg, 1894. (21. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-06 / 1. szám

1. szám. — XX. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1894. január 6. BE­REG Felelős szerkesztő: KÓRÓDY ZOLTÁN. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Nam­ény-utcza 452. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Nam­ény-utcza 503. szám, hol az előfizetés, • hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. r— Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltetnek. ------­ ffap TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETI­LAP :#153 MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET­ ÉS A GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE MAGVARMEGYE, A ELŐFIZETÉSI ÁRA: Érési évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. —Hirdetési bélyegdij 30 kr. Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. ■ — Nagy ünnepet ül ma édes hazánk ki­­csinyje, nagyja nem-, kor-, rang- és val­láskülönbség nélkül egyaránt, midőn Ma­gyarország koszorús költőjének, a magyar írók fejedelmének, Jókai Mórnak 50 éves írói jubileumát ünnepli. Ez ünnep által a magyar nép, midőn lánglelkű költőjét akarja megtisztelni, vol­­taképen önmagát tiszteli meg mert a va­lódi emberi nagyságot felismerni és meg­becsülni, sőt azt hozzá méltóan méltányolni is: valóban elismerésre méltó érdem, annyi­val inkább, mivel a történelem arra tanít bennünket, hogy ennek leggyakrabban ép­pen az ellenkezője szokott megtörténni. Ha költő volnék, dics­himnuszt zen­­gedeznék ez ünnepnapon az ünnepelt nagy­ költő dicsőítésére, de tudom azt, hogy­ bárha ragyogó aranytollal gyémántfolyadék-­­ból írnék és ha a szivárvány legékesebb­ színeivel festenék is képet róla, nem tud­nám csak halvány színekben sem ecsetelni; azon ragyogó tündérvilágot, mely kellőleg­ visszatükrözné a képzeletnek azon bűvésr­ bájos birodalmát, melyet a lelkünk elé­ varázsolni s hova bennünket remek alkosí­­ásaival, csodával határos varázserejével elvezetni s magával ragadni képes. Egy bűvös szellemi birodalom korlát­lan hatalmú fejedelme­t, melyet csodás költészetével, képzeleterejének varázsha­talmával önmaga teremtett s népesített be a kedvesnél kedvesebb, bűbájosan vonzó alakok játszi csoportjaival. E szellemi bi­rodalom tündéri légkörében s örökké mo­solygó derűje mellett boldog önfeledésben mulat a lélek s a földi gondok nyűgeit lerázva, mohón szívja magába az ihlet és költészet megifjitó és léleknemesitő varázs­­italát. „ Égiek küldöttje „ P„egy kipattant szikra Isten homlokából“, mely világot és mele­get áraszt nemcsak Kárpátoktól Adriáig, de mindenütt, az örökszép iránt fogékony lelkek s nemesen érző szivek széles biro­dalmában. Jóltevője az emberiségnek, a ki könnyeket töröl, lelket ifjit, érzelmet nemesit, sziveket hódi, bájol és vigasztal. Egy világ bámulja s ragyogó dicsfény­nyel övedzi homlokát s e dicsfény onnan nemzetére arad szét. Hatalmas szellemének varázserejével meghódítja a világot s e hódítás maradan­dóbb mint a világi fe­edelm­ek vérrel pe­csételt­ diadalai, mer* */-Vétel­emnek hódítá­sait erőszak, fegyver meg nem döntheti. Koszorút a nagy költő homlokára! ünnepi dicsdalt zengjen völgy, halom. Di­csősége lényt áraszt nemzetére s bevilágít a késő századokba. — Mig magyar él a négy folyó határin, magyar szó zeng a hármas bérez alatt és a kebelben érző szív dobog, meg nem szűnik a hála és dics­ének s nem hervad el a koszorú, melyet a hálás nemzet lelkes mámorában, nagy dal­nokának homlokára tűz. Három találkozás. — A »Bereg« eredeti tárczáj­a. — Ezúttal a közönségre bízom, hogy csinálja meg a novellát. Én csak a száraz vázlatát adom olyan egy­szerűen, czikornyátlanul, mondhatnám hús és vér nélkül, a­mint azt a mindennapi élet fel­színre veti. A­ki nem fogékony lélek, az elhalad mel­lette, nem veszi észre a változatos, színes képe­ket, az csak felületesen lát mindent. Nem találja­­g a drámát, a bohózatost, a szatirikust. Nem lát lánczolatos összefüggést az eseményekben nem keresi meg a milliónyi psichológiai rejt­­ények megfejtését. Bízom az olvasó fantáziájában, s hiszem, hogy ezúttal megcsinálja a regély egész tör­ténetét.* Itt lakom az Erzsébet-körutat vagy három év óta. Ma már a körút egyike a főváros legzajo­sabb, legnépesebb utczáinak. Örökös nyüzsgés, mozgás tartja ébren. A villamos vasutak egy­más után suhannak el s a csengők ütemes csen­gése harmonizál a kocsikerekek Ernájával. Az emberek sietve haladnak el egm­ás mellett, mintha valami vad erdőben találkonának. Egyik nem ismeri a másikat. Mind idgennek nézi embertársát. Csak egy-egy különösebb figura vonja magára a figyelmet. * Nekem sokszor feltűnt, hogy a napnak bi­zonyos órájában nyugodt, kimért, lassú léptek­kel láttam fel s alá sétálni egy ezredest. A haja ősz volt, nagy torzonborz bajusza szintén. Minden lépésnél büszkén rúgta hátra fé­nyes kardját, mely nagy zajjal csörömpölt az aszfalton. Mintha csak őrjáraton volna, vagy öt­ven lépést ment fölfelé és ugyanannyit vissza. Bizonynyal várt valakire, mert időnként türelmetlenül nézett fel egy harmademeleti lakás ablakaira, miközben idegesen rágicsálta hosszú virzsiulaja szalmacsutakját. Ha nem tartottam volna illetlennek rálesni, vagy kivárni, míg az a bizonyos, a­kire vár, megérkezik, vagy jelentkezik, akkor kétségtele­nül megtudtam volna, hogy az öreg ezredes szép asszonynyal, vagy kevésbbé széppel foly­tat-e szerelmi viszonyt. Különben, a­mit előre sejtettem, úgy is bekövetkezett. Egy délután másodmagával jött velem szemben az ezredes úr. Büszkébb volt mint valaha. Öntelten eresztette le kövér tokáját és mosolyogva, tetszelgő, lapos pillantásokat vetett a jobbján haladó szép fiatal­asszonyra. Az asszonyka nagy, piros bársonynyal dí­szített kalapja alól kaczéran viszonozta az öreg ezredes ur tekintetét. Szép, karcsú, sugár termetű asszonyka volt csinosan felöltözködve. Tetszős mozg bizonyos ingerlő lendület volt s oly tye tudta jobb kezével oldalra huzni ruhája pzáját, s milyen hogy nem egy szembejövő férfi megfordult utána. Az ezredes ur valósággal ifjú emberhez méltó temperamentummal beszélt a szép asz­­szonyhoz. Hogy mit mondhatott neki, azt én nem hallottam, de azt láttam, hogy az ezredes arcza kigyuladt s szemei sóvárogva tapadtak az asszonyka hófehér arczán. Az asszonyka egyre csak mosolygott, ke­csesen illegette magát és kaczéran pislantott baloldalt egy-egy boltkirakat nagy üvegabla­kába, hogy tükrözze magát. Az öreg ezredes ajkai reszkettek. — Szeretem .. .! (Gondolom, hogy ezt mondhatta.) A szép szőke asszonyka csak hallgatta, piros ajkai mosolyogtak és léptei még ruganyo­sabbak lettek. Azt hiszem, az öreg ezredes úr még sok­szor ismételhette szerelmi nyilatkozatát. Azután sokáig, talán két esztendeig nem láttam az ezredes urat sem egyedül, sem másod­magával. Nem tudtam meg, — nem is nagyon ér­dekelt — hogy hova lett. Körülbelül egy évvel ezelőtt véletlenül Pozsonyba kerültem. Mindenre inkább gondoltam, mint az én tmre. .tűnődtem hazafias lelkesedéssel, hogy melő lesz az majd, mikor ez a vá* N­BAIOTEK b. 17| \JLL_• /«MSI0* * A becsület. A század vége a becsület fogalmának egy újabb osztályozását teszi szükségessé. A polgári, katonai, lovagi és még számos egyébb fajtájú be­csületen kívül ugyanis létezik még külső és belső, vagy másként: alaki és anyagi becsület. Az egyik — a külső — a társadalmi előítéletek produktuma. Ennek lovagjai nem ösztönszerű meggyőződésből, hanem inkább társadalmi kény­szer folytán, aggódó féltékenysggel őrzik »be­csületüket« minden észrevehető folttól, éppen úgy, mint kifogástalan szabású kabátjukat a legcseké­lyebb pelyhecskétől. Egy görbe tekintetért ké­szek életre-halálra megverekeni, mert így kí­vánja azt a lovagiasság és —a »noblesse oblige« hagyományos elve. Sajnálatos jelenség, de kénytelenek va­gyunk konstatálni, hogy az egyének jellemének meghatározásánál nagyobbára a külső formák vétetnek tekintetbe. Erkölcsi érték, jellemszi­lárdság, szivjóság, fenkölt gondolkozás : ezek mind-mind csak másodrangú szerepet játszanak ; döntő az, vájjon nincsen e valami elintézetlen becsületbeli ügye ... és a kandidátus, a leg­kitűnőbb bizonyítványnyal ellátva, gyakran ér­­demetlenül élvezi polgártársainak tiszteletét és becsülését! Hányan vannak a „társadalom támaszai“ között, kiket a viszonyok, a társaságnak felüle­tes ítélkezése, piedestálra helyeznek a nélkül, hogy tehetségük vagy erkölcsi belső értékük arra praedestinálná. A közvélemény hódolattal hajol meg ezen ibseni alakok előtt, kik a hely­zet kizsákmányolásában, saját személyek nélkü­­lözhetlenségének feltüntetésében valóban mesteri ügyességgel bírnak, elhalmozza elismerésének kitüntető jeleivel, csodálatos következetességgel emeli mind feleb és felebb, csak azért, mert művészien tudják leplezni jellemüknek fogyat­kozását méltóságteljes pose-okkal és mindig és mindenütt »homme il faut« jelennek meg. — Csak akkor vágnak aztán furcsa képet a bölcs augurok és csodálkozva néznek össze, mikor tiszteletüknek és határtalan bizalmuknak letéte­ményese egyszer csak váratlanul, nagy robajjal 4*3-

Next