Bereg, 1910. (37. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-02 / 1. szám

I. szám. — XXXVI. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1910. január 2. TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETI LAP A BEREGVÁRMEGYEI GAZDASÁGI ÉS A MAGYAR KÖZMÜV. EGYESÜLETEK, VALAMINT A BEREGVÁRMEGYEI KÖZSÉGI- ÉS KÖRJEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Beregszász, Kossuth-tér, 2. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetés és hirdetési díjak küldendők.­­ Szerkesztő lakása: Wesselényi-utéza 8. szám.---------­ELŐFIZETÉSI ÁR: Felelős szerkesztő : Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér 1« ;»dies M i li á 1 g. Nyilttér sora 60 fillér. Előfizetések és hirdetések dijai a kiadóhivatalban fizetendők. Ujesztendő. Még egyszer össze­csendülnek pezs­­gős poharak, a csillárok fénye egy pilla­natra kihuny s az óesztendő, a sok bajai, rosszul terhelt sötét esztendő ki­múl, hogy átengedje helyét az újnak, a vidámnak, a reményteljes fiatalnak. De morb­is nihil, nisi benne ! A régi római a halottakról vagy jót, vagy sem­mit sem beszélt, de mi nem búcsúztat­hatjuk el az elmúlt e­ztendőt anélkül, hogy fel ne rójju­k azt a sok kellemetlent, azt a sok rosszat, mely benne ért s amelyet talán egyetlen magyar család sem tudott elkerülni. Mert rossz esztendő, határozottan kellemetlen s nemzeti fejlődésünkre min­den tekintetben káros volt az 1909-ik esztendő. Anyagi romlások, erkölcsi zül­lések, politikai csalódások, külpolitikai kellemetlenségek egymásnak adták át a kilincset s mindenkinek volt valami ked­ves, valami szükséges, amit ez esztendő mostohasága elvett tőle. A kereskedők ilyenkor készítik a mérlegüket, számolnak az elmúlt esztendő eredményeivel s ilyet m njdj­án kiviláglik, ménnyel zárult, az eg^^H^rendő verej­tékes munkája. Mi is most mérleget készítünk az elmúlt esztendő eredményé­ről és sajnálattal látjuk, hogy bizony annak eredménye ijesztően passzív. Több volt a kár, mit benne szenvedtünk, mint a haszon ; több a veszteség, mint a nyereség. De elmúlt s ezzel minden vétkét expiálta. A kellemetlen eredményeket ugyan itt hagyta a nyakunkon, mint az öngyilkos adós tartozásait a hitelezőknek s az­ uj esztendő munkáját terheljük meg annak kijavításával, mit az elmúlt elrontott. De él a remény bennünk s a remény, ha sokszor csalóka lidéretfény is, mely minduntalan felcsillan,­­hogy ingoványba csalogassa a benne hívőt, még is uj erőt kölcsönöz a küzdelemhez, mely reánk vár s amelynek megvívása­ erkölcsi köte­lességünk. A nélkülözések, a szenvedések meg­erősítik a bátort s ki fog kishitűen ké­telkedni egy szebb jövőben, egy boldo­gabb kornak eljövetelében ?! Az uj esz­tendő, hogy mit rejt titokzatos méhében, nem ismeretes földi halandó előtt. A gondviselés úgy osztotta be, hogy senki jövendő sorsát előre meg ne tudhassa. Mert hányan lennének, kik látva a küz­delmük eredménytelenségét, azt idő előtt abban hagynák s maguknak s az egész társadalomnak mérhetetlen károkat okoz­nának. Mert régi dolog az, hogy semmi, de egyáltalán semmi sem vész el a ter­mészetben. Az erők, melyek hiábavaló célokért fecséreltetnek el, hasznára vál­nak az utódoknak, az ősök véres küzdel­mei napsugara­s békét biztosítottak az unokáknak. Azért hát nem kell elcsüggednünk. Ezer esztendeje veri már a magyart a Teremtő, de ime mégis: „Él magyar, áll Buda mégi­s jelenünk hatalmasabb, fé­nyesebb, a külföld előtt méltányoltabb, mint midőn négy tengerben hunyt le a magyar nap s három földrész dicsérte, de egyben félte is a magyarok erejét. Az uj esztendőt születésekor öröm­mel köszöntjük, s egy szivvel-lélekkel kiáltjuk a régi francia mondást: — Le roi est mort, vive le roi! Meghalt a király, éljen a király. Meghalt az esztendő, éljen az uj esztendő! Adjon az ég mindenkinek boldog uj esztendőt! Mi atyánk . . . Hozzád könyörgök térdre esve Irgalmas — Isten reggel, este . . . Öh tarts meg engem szent kegyedben Mi atyánk, ki vagy a menyekben ! A te nevedet zengje ajkam Öröm ha ér, vagy szörnyű bajban , . Mindenütt, ahol járok-kelek, — Szenteltessék meg a neved! Veszély közeleg, gond fenyeget. — Oh hagyj el Isten fengemet! Nem rettentnek a sorscsapások,. Csak jöjjön el a Te országod ! \ \ Hatalmas Úr! . . . eh törpe féreg. Hatalmadból a mit is kérjek Ahogy bölcsen elhatározod : Legyen meg a Te akaratod ! Arasznyi pályám mig lejárom, Szent akaratod lesz irányzóm . . . Sugalmazzon mindvégig, mindörökön, Mikép a menyben, akkép itt a földön, Önts testeinkbe friss erőt, Ne álljunk tétlen vés­’­ előtt ; S végzésül­ kötelmeinknek Minden nap add meg kenyerünket ! ■ S mert oly szűk földi vándorlásunk, Ó nézd el olykor, ha hibázunk! Jóságos szemed hogyha ránk tekint: Bocsásd meg a mi vétkeink ! Gyarló eszünk­­világítsd fel Napként sugárzó kegyelmeddel S vezéreld jóra sziveinket, Hogy megbocsássunk ellenünknek. Szent Jóság! Ne hagyj el soha! Vészben : reményünk horgonya. Kivel győznénk, ha te veled se, Ó ne vigy minket kisértetbe ! " vö " Esengve kérünk : szálj szivünkbe, Légy védő pajzsunk mindörökre! e$. Óvj meg a bűntől, minden rossztól És szabadíts meg a gonosztól Ámen. Szelényi Józef. Agyagemberkék. — Zimankós, hideg újévi történet. —­Szebasztiáné szekerének árnyéka ide-oda rezzent a holdfényen.. A vén, zsugori szobrász szundikálva ült a bakon és és azon álmodozott, hogy miként lehetett volna a vásár még jobb? Mert jó volt. A merev, but kis anyagbábuk a városban, átváltoztak kongó tallérokká és bebúj­tak Szebasztina nagy bőrerszényébe. A kocsi derekában alig lézengett egy két visszamaradt figura. Egyszer, hogy a szekér nagyobbat zök­kent, a szobrász felriadt. Feltekintett és maga előtt, a holdfényes után, valami fekete alakot látott, amint bukdácsolva billeget tovább. — Ni! A sánta Alpánusz — dünnyögte a szobrász. — Kiváncsi vagyok, hogy az ő vá­sárja hogyan ütött ki ? Megcsapkodta lovát. De a­mikor csak néhány száz lépésre v volt a gyalogos mögött, már látta, hogy nincs mitől tartania, mert Al­­pánusznak, a konkurrensének hátán épen úgy feszült a szobrokkal teli zsák, mint amikor el­indult a városba. Jó estét Alpánusz ! — szólította meg, amikor elérte. — Ülj fel ide mellém. Nos, milyen volt a vásár ? — Semmilyen ! — mondotta busán a sánta szobrász és sóhajtozva kapaszkodott fel Szeba­­sztiánó mellé. — Hát nem adtál el egyet sem a figuráid közül? — De igen. Épen csak egyet ! Azt, amelyik a töprengő Lucifert ábrázolta. A sekrestyés felesége vette meg. Azt mondta, hogy a fiának görcse van, majd megijeszti a bábuval, attól eláll a görcs. Szebasztiánó gonosz, kárörvendő mosolyt dugdosott. És igy szólt: — Látod, Alpánusz, te csak makacs talond vagy. Alit farigcsálsz mindenfele -H­atos.

Next