Görög katholikus szemle, 1902. február-június (3. évfolyam, 5-27. szám)

1902-02-02 / 5. szám

2. oldal betegségükben ingyen gyógykezelést, a kereset­­képtelenségek ideje alatt napi egy korona, illetve havi 16 korona segítségben részesülnek, bal­eset miatt bekövetkezett elhalálozásuk esetén pedig 400 koronát fizet ki a pénztár hátraha­gyott családjuknak. Tagsági díjakat félévi vagy havi részletek­ben, sőt gyűjtőlap útján is leróhatják. A belépett tagnak - kívánatra - egy gyű­tőlapot küld a központi igazgatóság, melynek koc­káiba az apró,­dőnként megvásárolt postai levélbélyegek ragaszt­hatók, melyeknek összértékét tagsági díj gyanánt nyugtatványozzák. Azon időre, m­íg a tag a pénz­tártól segélyt kap, tagsági díjat nem kell fizetni, sőt az előlegesen befizetettet is visszatérítik. Ezen áldásos intézményt, melyet a főtisz­telendő munkács-egyházmegyei kormány 144/ 1901. számú köriratában a legmelegebben aján­lott­­ a hívekkel megismertetni és őket minél nagyobb számmal való belépésre rábírni a föld népe érdekében igen hasznos dolog. Ifj. Göncsy Antal: Autonómiai kongresszus. Az autonómia ügye egy lépéssel előbbre haladt, ugyanis múlt hó 25-én a 27-es bizottság javaslatát a kongresszus 13 szótöbbséggel a részletes tárgyalás alap­jául elfogadta. A javaslat sorsát a jelen volt püspökök és szerzetes­rendek főnökei döntötték el, amennyiben ezek is a javaslat mellett szavaztak. Az elmúlt héten a javaslat részletes tárgyalását folytatta a kongresszus s a módosítások keresztülvitelétől függ, vájjon életképes autonómiai szervezetet fog-e létrehozni a kongresszus,­ vagy pedig nem. Egyébiránt a mi nézetünk az, hogy nem annyira a szervezeti paragrafusok adják meg az autonómiának életképességét és erejét, mint inkább a szervezetnek a gyakorlati alkalmazása. Ehhez természe­tesen most még hozzá sem szólhatunk, ezt csak a ta­pasztalat fogja igazolni. Autonómiai képviselőink közül az általános vitában ketten vettek részt u. m. Dr. Demkó Kálmán és Szabó Jenő. A két beszéd közül Szabó Jenő főrendi tag be­szédét közöljük egész terjedelmében mint olyat, melyet a kongresszus is rokonszenvesen fogadott s mely concilliáns tartalmánál fogva nagyon is figyelemre méltó. Szabó Jenő beszéde: Nagy méltóságu Elnök Úr! Mélyen tisztelt Kongresszus! Mint az autonómiát szervező kongresszusnak leg­igénytelenebb tagja, mély tisztelettel kérem az engedélyt arra, hogy a vita ezen előhaladott stádiumában indo­kolhassam szavazatomat, lelkiismeretem késztet erre, mert méltóztassanak megbocsátani, ha talán tévedek, de az utolsó tárgyalási napok hatása alatt bekövetkezett nagy nyugtalanság daczára is, én tárgyilagos elbírálás alapján úgy ítélem meg a helyzetet, hogy köztünk a fő­dolgokra nézve nincsenek oly nagy különbségek, a­melyeket nem lehetne kiegyenlíteni, vagy pláne olyanok, hogy azok miatt érdemes volna koc­káztatni az autonó­miát akár egyáltalában, akár csak bizonytalan időre is. A fődologra, a katholikus alapjogokra nézve, úgy mint azokat a fennálló törvények alapján az ismeretes jog­­fenntartó nyilatkozat recapitulálta, teljesen egyetértünk s ez nagyon örvendetes, sőt imponáló körülmény, impo­náló lenne kifelé is, ha ezt a kedélyek meghasonlása meg nem zavarná. A­mi pedig a modus procedendit, a részletkérdéseket illeti, ezekre nézve sem lehetnek a különbségek felette nagyok, mert még azok is, a­kik legmesszebb mennek t. i. Ugron Gábor i. t. tagtársunk és az ő követői, azok sem kívánják a jogfenntartó nyi­latkozatban recapitulált katholikus alapjogokat már most egyszerre, egy csapásra az autonómia körébe bevonatni. Egyáltalában m. t. kongresszus reánk világi hí­vőkre és talán hozzátehetem, az alsóbb papságra nézve is az autonómia minden körülmények közt csak kívána­tos lehet, mert jogokhoz jutunk, a melyeket eddig nem élveztünk s csak az ambitio, hogy egyházunknak hasz­nálhassunk s némileg még az autonómiával járó ön­megadóztatás is késztet arra, hogy a jogokban, a hatás­körben bizonyos recompensatiot keressünk. Csakis az irányadó tényezők azok, a­melyeknek az autonómia fe­lette kényes kérdésében nagyon is mélyreható megfon­tolásra van szükségük. Ha ugyanis, bár csak felületesen is megfontoljuk, hogy az országos katholikus autonómia, a­minőt mi itt tervezünk, megalkotni hivatva vagyunk, nagy hatásaiban kiszámíthatlan, esetleg világra szóló al­kotás, kísérlet, melynek az erdélyi eset kivételével sehol a világon analógiája, előzménye nincsen, mindnyájan csak természetesnek és jogosnak kell, hogy elismerjük azt a nagy óvatosságot, a­melylyel ezek az irányadó tényezők e nagyon is kényes dologhoz nyúlnak. Mi mindnyájan, de leginkább az irányadó tényezők azon felelőségterhes kérdés előtt állanak, hogy quid tunc ? ha ez a nagy alkotás be nem válik. Tegyük fel pl, hogy azok a nagyfontosságú katholikus alapjogok, melyek a jogfenntartó nyilatkozatban oly szépen ki vannak fejtve, már most teljes egészükben az autonómia hatáskörébe utaltatnak és utólag kiderül, hogy az autonómia be nem válik. — quid tunc ? Optimismus volna azt hinni, hogy akkor az autonómia a katholikus alapjogok kiküzdésé­vel megtette kötelességét, tehát elmehet, a jogok meg­maradnak. Optimismus volna ez, mert akkor a dolgok természetes rendje szerint egy bizonyos liquidatio fog bekövetkezni, melynek bizonytalan, nagyon is bizonyta­lan esélyeit ezúttal feszegetni nem kívánom. Figyelembe kell továbbá vennünk, hogy a kor­mány jelen esetben még egy másik experimentum előtt is áll. Ma a koronás főkegyúr alkotmányos kormánya útján ugyan, de absolut hatalommal gyakorolja a főkegy­úri jogokat. A másik experimentum tehát az, hogy a ma még korlátlan főkegyúri hatalom a korlátolt monarchia mintájára, korlátolt főkegyurassággá ala­kíttassák át. Ha megfontoljuk, hogy ehhez az átalakí­táshoz oly fontos dynastikus és állami érdekek fűződnek, a­melyeket a mi megtámadhatatlan hazafiságunk nem fedezhet mindenkor és mindenben , akkor ezt a másik problémát sem fogjuk kicsinyelhetni. Az lesz-e a vég­megoldás, a­mit mindnyájan óhajtunk, t. i. a teljes el­­különződés a felekezetien államtól, vagy pedig az, hogy a koronás főkegyúr továbbra is alkotmányos cultus­­minisztere által fogja kezeltetni a katholikus javakat, ala­pítványokat stb. mely utóbbi megoldás bizonyára meg­örökítené azt a közjogi gyakorlatot, hogy a cultusminiszter mindenkor katholikus férfiú legyen, miről én részemről jövőre sem szeretnék lemondani; ez, vagy az, vagy va­lami harmadik lesz-e a végmegoldás ? azt én nem tu­dom. De igenis meg tudom ítélni, hogy a kormány helyzete mindkét problémával szemben majdnem oly fe­lette nehéz, mint a nagyméltóságú episcopatus helyzete, a­mely utóbbinak helyzete --az autonómiának az egy­ház hierarchikus szervezetébe való beillesztésének nagy problémájáról lévén szó — természetesen még nehezebb. Éppen ma olvastam a „Magyar Állam“-ban s erre fel­hívom különösen Ugron Gábor tagtársunk figyelmét,­­ hogy a nagy forradalmi eszmék korszakában Franczia­­országban is tettek hasonló kísérletet, ez azonban csú­fosan kudarczot vallott. Sietek azonban hozzátenni, hogy a mi esetünk­ egészen más, mert itt nem a hierarchia desorganizatiojáról van szó, hanem éppen megfordítva, arról, hogy a hierarchiának a világi vonatkozású egyházi dolgokban az autonómia útján kifelé érvényt szerezzünk. Ezt előre bocsátva, nem szólok arról a nyugtalan­ságról, a­melyet Horánszky m. t. tagtársunknak a kö­zépiskolákra vonatkozó kijelentése idézett elő, mert a tanügyet illetőleg meghajtom az egyházi álláspont előtt, a­mint azt Erdély nagynevű püspöke meg­magyarázta s ködömben is azt hiszem, hogy ha e kérdés valamikor konkrét alakban felmerül, éppen az autonómiának lesz feladata, ezzel szemben a katholikus egyház érdekeit megóvni. Ettől tehát eltekintve én a nyugtalanság alapját két fő okban látom. Az egyik az, hogy a kormány a törvényekben gyökerező katholikus alapjogoknak recapitulatioját administrativ utón sem egészben, sem partialiter az autonómiai szervezetbe fel­vétetni nem engedi. Hát m. t. kongresszus bár­melyikünk ülne az il­lető miniszter székében, másként nem cselekedhetnék, mert ezt a kormány administrativ utón nem is teheti, ezzel túllépné hatáskörét, törvénytelenséget követne el, mert az ily recapitulatio vagy többet, vagy kevesebbet mond, mint a­mi a különböző törvényekben van, min­denesetre a törvények magyarázatát, még­pedig nem applicativ, hanem autentikus magyarázatát jelenti, ez pedig a törvényhozás hatáskörébe tartozik. Az e miatt való nyugtalanság tehát nem indokolt. Sőt tovább me­gyek s merem állítani, hogy ily recapitulatio — ha sza­bad ezt a kifejezést használnom egyáltalában csak kapitulatio mellett lehetséges, az rendes viszonyok közt még a törvényhozástól sem várható, legalább mind­addig, míg a katholikus szellem a parlament összes pártjainak katholikus elemeit át nem hatja, a­mi — ha megtörténik és adja Isten, hogy mielőbb megtörténjék legalább az én igénytelen véleményem szerint a leg­biztosabban igenis —­­ csak innen az autonómiából fog kiindulhatni, ha ez az autonómia — mint mindnyá­jan óhajtjuk - dicsőségesen beválik. A nyugtalanság másik fő oka pedig a discussio ed­digi folyamából merített az a benyomás, hogy az auto­nómia a fennálló törvények keretében az azok applicatív, ilyen vagy olyan magyarázata alapján elérhető hatáskörrel semmit, vagy keveset ér. Elismerem e szemrehányás fon­tosságát, tagadom jogosságát, de akár jogos, akár nem jogos ez a szemrehányás,az egyformán illet mindnyájunkat, kik azon az állásponton vagyunk, hogy egyelőre beérjük a fennálló törvények keretében elérhető autonómiával, be­érjük pedig azért, mert most, mikor a törvényhozás kü­lönösen a közgazdasági téren a magyarság élet-halál harczát vívja, az autonómia ügyét a törvényhozás elé vinni nem akarjuk s különben sem tartjuk még alkal­masnak az időt az egyházpolitikai kérdés felgombolygatá­sára és most az autonómia életbeléptetésének bizonyta­lan időre való elhalasztásáért a felelősséget magunkra vállalni nem akarjuk. Mindnyájunkat illet ez a szemre­hányás, mert az applicatív törvénymagyarázatnak nin-De hát arra való a közigazgatás, hogy panaszt, perrendszerű bizonyítást várjon, ilyen általános, köz­tudomású, elementáris bajok mellett? Nincs szeme an­nak a szervezetnek"? Nincsen szive, hogy meg nem dob­ban? Nincsen szája, hogy föl nem kiáll? Nincs lelkiismerete, hogy furdalásától rettegjen ? - Miért nem irtják a duvadat hatóságilag ? Csakhogy ne hipokritáskodjanak. Ne limonádét használjanak irtó­szerül. Ne jelü­lgessék ki a hajtóvadászat területét, hogy onnan az udvari erdészek, vadászok, kerülők előre el­­hajkurásszák a főmagasságú disznókat. Hanem tessék ezt a dolgot szigorúan venni, irgalmatlanul oda puskázni s egyszer valahára megmutatni, hogy a hivatalos Magyar­­ország előtt értékesebb anyag az ember, mint a Schön­­born-uradalom vaddisznója. A szarvasokkal szemben pedig, miután a vadászati törvény csakugyan jobban védi őket, mint az embert, tessék a károkat hivatalból fölvenni, a termőföldeken hivatalból ambulálni s a károk megtérítésére szorítani a hitbizományt. Egyszersmind tessék rákényszeríteni az uradalmat, hogy vadas­kertjét — mert hiszen csak a vadaskert az olyan erdőség, melynek fő czélja a vad­­tenyésztés kerítse be. Ez persze megdrágítja a vadá­szat mulatságát, de a­ki kétszázezer holdat szánhat a vadaknak, az arra is költhet, hogy vadjai ne falják föl a szegény embernek gabonáját. A nagykárolyi uradalomban kilenczszáz hold erdő szintén szarvas tenyésztési czélokat szolgál. De ez be is van kerítve erős drótkerteléssel. Az Eszterházy-uradalom erdője a Bakonyban szintén körül van kertelve. Néhány nagyúr túl a Dunán évről-évre rendes, alku szerint meg­állapított vad­kárt fizet a községeknek. A kikötött vad­­kár­ díj községenként két-három ezer forint Ezt értem. Ez úri dolog. Megfizeti a saját mulatsá­gát. Kedvtelésével nem sajtol könnyet a szegény nép szeméből. De bocsánatot kérek : az már barbár és ke­gyetlen időtöltés, hogy kétszáz község lakossága, a va­dak miatt, megfosztassék tavasztól őszig az éjszakai nyugalomtól. Hogy jut ahhoz hetvenezer ember, hogy egyetlenegy így ránehezedjék ? Hogy vagyonkájának éj­jeli őrzése miatt nappalra munkaképtelenné tétessék ? Néhány őrtűz közel esett az országúihoz. A föl­lobbanó láng megvilágította a­ csoportot. Hó harmatos hideg éjszakák voltak már akkor azon a vidéken,­­téli kabátban is fáztam. Némelyik őrtanyán csak gyermekek üldögéltek. Egy kis földhányás némileg védte a tüzet is, az őröket is az éjszaki széltől. Másutt néhány szál deszka. A har­madiknál egy összetákolt lombsátor. Ott kuporogtak, dideregtek a tűz mellett. Valinkat gyapjas guba födte, különben mezítláb volt valamennyi, kivált a gyermek és az asszony nép. Egyik-másik tűzhelyre dögre van állítva. Krumpli főhetett benne, vagy aszalt vadalma. Nedves, félig rot­hadt szalmán guggoltak, némelyik egy kövön, másik a földön. Kimondhatatlanul szánandó volt ez a kép. Köröskörül a nagy éjszaka. Se holdvilág, se csillag­sugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bőrt, az iz­mot, a csontot, a velőt. Kuporgó helyzetéből olykor fölkelt valamelyik, körülnézett , sípolt, vagy kürtölt, vagy ostort csattogta­tott. Vagy kiabált. Ez a kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó akkordja volt ez a félelemnek, kimerült­ségnek, ínségnek. Hallatszott, hogy nem bírja tovább , hogy tüdeje, torka, izomzata már képtelen a további erőfeszítésekre.­ Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenségnek. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytől lehull a teher, hogy befejeződjék az élet kínja. Meddig hatott el ez a kiáltás ? Nekem a szivemig. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE“ 1902. február hó 2. Ezt a kiáltást hallhatta meg Egán is, mikor elha­tározta magát, hogy életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiállás évek óta tart. Mikor jut el az egész nemzet fülébe? Mikor hallja meg a hatóság is azt, a­mivel telve van az éjszaka? Ezt a panaszos hangot, melytől még most is resz- s kelek. A jaj veszek­lésnek ezt a szemrehányását; ezt az irgalmatlan vádat, mely ránehezedik a földre, a csilla­gokra és mindazok lelkiismeretére, a­kik fizetést húznak a nép adójából, hogy védjék a gyámoltalant, istápolják a gyengét, gondozzák a közjólétet. Mikor hallják meg egyszer már az illetékes körök ezt a szörnyű jajkiáltást ? Juh és ökör. Kutyát a rutén portákon nem láttam. Ez itt már fényűzés. A kutya eledelét elfogyasztja az ember. Pedig volna őrizni valója. Jóféle mezőségi kuvaszok hamarább elűznék a vadat a vetésről, mint az őrtüzek. Juhot sem láttam. Máramarosban még van juh. Még. Vájjon meddig tart? De Beregben már nincs. A rónasági részen lehet, bizonyára van is. Talán nemes birka is van. De a hegyvidéken már raczka sincs. Egyik-másik eresz alatt osztováta maradványokat vettem észre. Hányódó vetérlőt, csörlő ládát, guzsaj­­pálczát, orsó-karikát. Roncsok a vagyoni hajótörésből. Mikor kérdeztem, hogy hol a többi darab, az öreg asz­­szony zokogásban tört ki, így nézhet a szülő meghalt gyermeke könyvének széttépett lapjaira. Nincs juh. A Kárpát-lakónál ez a legborzasztóbb valóság. A­hol juh van, ott tej, túró, sajt, orda, savó van. És gyapjú. Tehát élelem és ruházat. Aztán bárány. Tehát adóra való. Aztán trágya. Tehát termékenyítő erő. Hegyvidékeinken a juh egy egész mindenség. Sze­rény igényű és nagy hasznú állat. Kibírja a legzordabb időjárást. Pajtára nincs szüksége. Minden fűszálat érle- s késit. Jámbor, ragaszkodó, erkölcsös. Sokszor azt hi-

Next