Görög katholikus szemle, 1902. július-december (3. évfolyam, 28-50. szám)
1902-07-13 / 28. szám
2. oldal, hányan lettek bevéve, lapunk más helyen volt olvasható. Összes pályázó volt 22. Ezek közül érettségit tettek Ungváron 11, Munkácson 6, Nyíregyházán 2, Baján 1, Sátor-Alja-Ujhelyen 1 és Szatmáron 1. Közöttük jeles érett nincsen egy sem, de tanteleiket tekintve, részben jó, nagyrészt pedig egyszerűen érett. S e tekintetben nem is igen lehetne alapos kifogást emelni. De hozzájárul egy más szempont. Ez a liturgikus nyelv tudása. És sajnos, kénytelenek vagyunk kimondani, hogy a más gimnáziumokban — kivéve a munkácsit — végzett, illetve érettségit tett ifjak liturgikus nyelvünket egyátalában nem bírják. Ez roppant hiba és hiány. Mert kérem mit mondana valamely latin szertartású püspök az oly konkurensre, ki nem bírná a latin nyelvet?! Ugyebár az lenne a természetes válasza: Menj fiam! tanuld meg előbb a latin nyelvet és akkor jöhetsz konkurálni. Alázattal kérdem nem igy kell-e tehát mi nekünk is tenni?! Menjen, tanulja meg előbb liturgikus nyelvünket, az ó-szláv nyelvet, akkor jöhet konkurálni ! Avagy talán lehet másként is tennünk?! Principiis obsta sero medicina paratur, igy tudtam mindig s igy tapasztaltam is mindig. Liturgikus nyelvünk tudását a konkurensektől meg kell követelnünk. Ez szigorú kötelességünk ! mit egyházunk és lelkiismeretünk egyként ró reánk. Ez ellen vétem mi egyéb utoljára is, mint csendes — öngyilkosság ! ? Kérhet ebből valaki ? Censor. Nyugdíj ügyünk. Bóbita Endre úr Szemlénk ma egy heti számában igen sok jó akarattal, mondhatnám ideális lelkesedéssel tárgyalja ismételten egyházmegyénk e forrásban levő belügyét. Úgy látszik tehát, hogy a kérdést agyon altatni immáron többé nem lehet. A lét, az önfenntartás ösztöne, a humanismus, az emberszeretet, a testvériség, — mind-mind állandó hévvel, ugyanoly igyekezettel iparkodnak napirenden tartani azt. Jól esik ezt mindnyájunknak tapasztalnunk, mert hisz látjuk, hogy a kipattant szikra többé nem szikra, — hanem lángoló tűz, mely gyújt, tovább terjed, izzásba hozza még azokat a kebleket is, melyek talán közvetlenül nincsenek is érdekelve. És ez jól van így, nagyon jól van. Minél több szívbe hatol a lelkesedés villanyfénye, minél pazarabb a világosság, annál biztosabb az évtizedek szürke közönyének várva-várt eloszlása. Mily erkölcsi elégtétel egy harczosnak, ha érzi, tapasztalja, hogy az eszme, melyért esze, agya minden tudásával küzd, melyért szive, lelke legmélyebb érzésével lángol, nem tűnik el a feledés homályában, hanem talajra talál, utat nyit tollával a keblekbe, hogy éljen, éljen az eszme, mert élnie kell. Ilyen hangulatok közepette olvastam Bóbita Endre ur czikkét s mondhatom nem minden élvezet nélkül. Hogyan ne? Hisz akarva, nem akarva tapasztalnom kellett, hogy Czikkező ur igazi, páratlan jóakarattal inti papságunkat, hogy az Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet felállításától ne várjon olyan eredményt, mint aminőt az eszme felvetője s legújabban propagálója oly utópiával fűznek hozzá. Nos, de hála a jó Istennek, Czikkiró úr aggodalmai meglehetősen indokolatlanok. Nagyon természetes dolog, bizonyára Czikkező úr sem fog azon igen csodálkozni, hogy akkor, mikor a gondolat felvetőjének eszméjét propagáltam, még természetesebben számolnom kellett azzal is, de bizonyára magának a reformindítványnak is, hogy egy tűzbiztosítási intézet felállításához pénz is, alaptőke is kell. Világos dolog, hogy ez alaptőke a conditio sine qsia nona azon hasisnak, melyre építeni akarunk! Ha ezen föltétel nélkül beszélnénk, akkor legfeljebb végig szántanék fekete tentával a fehér papirost s tollunkat azon bölcs tudattal tehetnék vissza helyére, hogy ma levegőhasgatásnál nem végeztünk egyebet. Kristály tiszta igazság tehát, hogy amikor az Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet felállításáról beszélünk, akkor fel is tételezzük, hogy egy bárminemű tőkével rendelkezni fogunk, mely utóbbi körülményt éppen az egyházmegyei őszi értekezletnek lesz feladata megvitatni. Czikkező úr dicséretreméltó buzgalommal beszél ez után arról is, hogy ennél a műveletnél nemcsak bevételről, hanem esetleg nagy kiadásról is van szó. Ne vegye zokon kedves Líramn, de erre nézve teljesen fölösleges minden felelet. Egyrészt azért, mert egy tűzbiztosítási intézetet kiadás nélkül elképzelni merő lehetetlenség, de másrészt azért, mert különben plagizálni volnék kénytelen Gorzó úr reformczikkéből, melyben pompásul fejti ki, hogy éppen az egyházi épületek azok, melyek közkincset képezve a lehető legkevesebb esetben vannak kitéve veszélynek, következőleg nagy kockázatnak. Hogy ez így van, tanúsítja: 1. a biztosító társulatok eddigi spekulátiója, melyek kapva-kaptak az alkalmon, hogy egyh. épületeket biztosítsanak. 2. Hazánk több egyházmegyéjének hasonló természetű reformja, melylyel házi kezelésébe vette épületeinek tűzbiztosítását. Végre szintoly szeretettel akarom eloszlatni még azon aggodalmát is, hogy a felállítandó intézet várt jövedelmét fölemésztené a kezdet nehézsége, a rögtöni segítés így hát ki van zárva. És ebben Czikkirónak tökéletesen igaza van. Csakhogy kérem szépen ne tessék elfeledni, hogy nem máról-holnapra szól e nagy, kihatásában évtizedeknek, évszázadoknak jövőjét megteremtő, alapvető munka! A pillanatnyi szükség kielégítésére alkalmas, mondjuk az önmegadóztatási művelet, de a tulajdonképeni alaptőke megteremtésére éppen a felállítandó Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet van hivatva! Adja is a jó Isten, hogy minél előbb életet nyerjen ! Nem azért írtam e sorokat, hogy Czikkiró urat esetleg elkedvetlenítsem, hanem ellenkezőleg, továbbra is oly odaadással, oly buzgó szorgalommal igyekezzék közérdekű ügyeinket napirenden tartani. Az Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet pedig élni fog, mert élnie kell. Ezt kívánom én, kívánja minden hazafias görög katholikus, de kívánja ezek után bizonyára maga a tisztelt Czikkó úr is! Béke velünk. —ő —Ó, ösmered anyádat? — mond az alak. Nyakamba borult. Fiam ! Kedves fiam ! többet nem szólhatott; elfojtódott és zsókolt és sírt. Rejtélyes történetem elámított. Nem szólhattam, csak viszont könnyeztem; úgy tetzett, hogy örömömben. Feszülten vártam, mit hoz a vég, de sorsom ellenem esküdt. Fgy boszult ifjú robogott elő a bokrok közül s jaj! Anyámat, kit akkor zsókolok és szekték először — kíméletlen döfte át. Eljajdultam —•• dühödten ütöm fegyveremet markolatig a gyilkosba s később megösmerem, hogy az egy nem rég fogott rab volt. Elfásulva borultam a vonagló hölgyre. Élet akarok belé tsókolni, — de nem lehetett. Szivére tapadt kezét alig emelintheté a mellén nyugvó arcza képetskére: »Anyád suga lassadon.« S még egyet pillantva felém elhunyt, szelídeden, mint az enyésző nap végsugara. Ekkor érzem, hogy egyedül vagyok e világon, idegen rokon nélkül, mint száműzött. Fegyveremmel ástam sírt és a legérzékenyebb fiúi könnyekkel áztatva tevem belé egyetlen egy örömét életemnek. És most szinte kevesebbet tudtam magamról, mint elébb. Az artzkép — mellyel anyám hült keblérül leverék s mellynek kell vala atyámat ábrázolnia — nézd Lenke — még most is legszentebb ereklyém. A szép Lenke hajoló szemei sínjén harmatosának. — Hagyd fiam a rabló tsapatot, szüntelen e zengett füleimben — folytatá Andor megátkozzon nemzetemét és kábultan bolyongók halmon-téren elő titkos sorsommal tépelődve. Idővel elkényszeredve vetődtem egy vén remete barlangjába s ott pihentem egy darabig. Öltözetem felváltam nála, hárfát is adott az agg. A sírköveket épen akkor tétette le Huszth, midőn erre jöttem. Elbeszélik a szerentsétlen esetet és engem különösen vonzott az uj remetei lak. El is nyertem fel! hogy mennyet nyerjek általa, mellyet ismét el kell veszítenem. Pedig — ah! —- be kínzó fájdalom olly sokat veszteni. De másként nem lehet. El kell mennem túl sok mértfüklek határain, mert tudod-e Lenke! mit mondott bátyád, midőn az emlékkövek felszenteltetlek. »Örökbö szut esküszöm a tatárok ellen : dühöst mint az orkán, végtelent, mint az örökelet és tartóst, mint a fájdalom.« Lásd én tatár vagyok ... bár... ne volnék ! — Nem Andor! Szólamlék Lenke — nem érted, ő téged szeret, te jó vagy, olly jó, mint a legjobb magyar. Azonban bátyám engem szeret, te pedig élted veszedelmével mentettél meg , ezért ő háládatos irántad. Aztán ki ösmerne itt reád ? Várunkba idegenek nem járnak. Te egyedüliségbe vonulsz , én is ritkán láthatlak. Oh ma vagy kérlek továbbra is itten ! Szív szívhez szólt , és nem volt ereje Andornak a maraszlás el nem fogadására. Ott maradt, hogy éldelhesse boldogsága malasztját. • Huszth ez alatt néhány napra vadászni ment azon rengeteg hellyre, mellyet ma a husztiak »Sólyomkő« név alatt ösmernek. Boszuját töltve űzte az iramvadakat napestig, amidőn egy izmos vadkan robogott feléje, mellyre férfiasan ragadá meg drága nyelű vadászkését és a sertésbe hajita. Máskor ugyan találós ügyessége most hibizott; a vad tátolt szájába irányzott fegyver hálába maradt és az röfögve nyargalt el véle. Huszth kézbeli szuronyával kergeti a vadat beljebb a vadonba. Végre nem győzte. A kan eltűnt szeme elől kedvelt vadászkésével s ő szándékával felhagyva megát lőtt. Vissza akart térni, de a keringő futás folytán azt se tudta, merről jött. A roppant bükkök egymásra borult buja lombjaitól sötét volt a rengeteg, azonfelül a közelgető és még sötétebb fellegeket hozott. Már vihar támadt. Borzasztón mozgott az égi háború. Huszth kiáltotta a kürtőit. Kürtje harsány szavát tompa morajjal viszonzá a rémes vadon , de vadász kísérői nem. Csak a bagoly huhogott rá baljóslatul. Huszth ment és ment, de rosszul választott irányban. A vész nőttön nőtt, mind rémesebb, sötétebb lőn az éj s ő nem látott semmit. Szűronyjával tapogatódzva őrizkedett, hogy fába, vagy színbe ne ütődjék. Későbbre éppen akkor talált villámlani, mikor a vihar dúlta roppant fák csikorogva hajlongván — a sűrű lombkárpit szétnyiték és akkor látta Buszt a röpke fénynél, hogy egy egészen"ismeretlen szirtes fokra akadott. Ismét villámlott és közel hozzá egy sziklanyilés ötlött szemébe. Látván, hogy csakugyan eltévedt és hogy olly roppant vadonba felettébb veszedelmes az éjjeli botorkázás ; fellelte magában, hogy az éjjel azon szikla hasadékába töltendő. Hogy a vihar könnyen ne érhesse, egész az üreg belsejébe akart vonulni. Fegyvere volt kalauza, mellyel tapogatva, kérése a határfalat. Egyszer úgy tették, véget ért, erősebben üti kémfegyverét az akadályhoz és ime egy ajtónak használt vesszőfonadék rohan le előtte és ő egy üreget lát, mellyben halavány világ lebegett. Egy rémült agg kiaszott sápadt ábrázattal — mintha most kelt volna fel halottaiból — ritka ősz fürtökkel szónélkül mereszti rá beesett szemeit. Végre bádgyadt hangon remegve kérdi : — Ki vagy? — Egy eltévedett jámbor vadász, ki az éjre szállást kér tolled jó öreg! vala a felelet. Neki bátorkodva állt fel az ősz pislogó tüze mellől s szives ígéretét jelentve rakott több fát a tűzre. Vendégének fajtyukat sütött. Szaporánként biztosult, szóváltások között vacsoráltak. Huszthnak vadásztáskájára kötött kulassába levő atókája, a bort rég nem kóstolt öreget szokatlan jó kedvre derilé. S mig künn bömbölt a zivatartól dúlt bükkel ; a fejér kőnél nyugtalanul keresték a tselédek eltévedt urakat. A személyét és remetesége okát szives részvétellel tudakozó, de önkilétét titkoló Huszthnak, ezt beszélte a bornul felvidult öreg. (Vége köv.) » „GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE“ 1902. julius hó 13. Elmélkedések a legméltóságosabb Oltáriszentségről. Irta : P. Riedl Kázmér Jézus társasági atya. Magyarra áttette : Kovács Jázon sz. nagy Vazul r. áldozópap. Első rész. „Mikép leszen ez ?“ Zátk. 34. „Az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy ő van.“ Zsid. 11., 6. A múlt századokban igen heves harcz keletkezett a legméltóságosabb Oltáriszentség felett a kath. Anyaszentegyház és a gonnoszlélek között. A gonoszlélek az eretnekek által harczolt, az Egyház pedig a szent tanítók, bátor szónokok és a legkitartóbb vértanuk által, kik a legméltóságosabb Oltáriszentségben való Intőket vérükkel erősítették meg s írták alá. A gonosz lélek által vezettetve a sz. Egyház ellen támadtak Berengár, Kálvin és más eretnekek, akik az egyházakat (templomokat) lerombolták, az oltárokat feldúlták és az Oltáriszentséget meggyalázták; de az Isteni lélek által fellelkesedettek harczoltak mint igaz gyermeket a kath. Anyaszentegyháznak, kik a megvetést, ütlegelést, söt a halált is elszenvedték, védvén a szentségben való hitünknek igaz voltát. Igen nagy volt a ördög gonoszsága a sokat szenvedett Egyházzal szemben, de még nagyobb volt az Egyház bátorsága, melyet férfiasan védelmeztek sokan, kik a harczra kiképezvék az ige párosát használták, mely végtére is a tanítók bizonyítékai és a vértanuk szenvedései által az eretnekeket legyőzte. Most már nem a barlangokban elrejtőzve, de nyíltan mutatják be áldozataikat a papok ; ma már nem verik agyon azokat, akik az Oltáriszentségben elrejtőzött édes Jézus imádására sietnek, ma a kath. szónokokra, kik a legméltóságosabb Oltáriszentséget magasztalják, bírói vizsgálatot nem ren