Görög katholikus szemle, 1902. július-december (3. évfolyam, 28-50. szám)

1902-07-13 / 28. szám

2. oldal, hányan lettek bevéve, lapunk más helyen volt olvasható. Összes pályázó volt 22. Ezek közül érett­ségit tettek Ungváron 11, Munkácson 6, Nyíregy­házán 2, Baján 1, Sátor-Alja-Ujhelyen 1 és Szat­­máron 1. Közöttük jeles érett nincsen egy sem, de tanteleiket tekintve, részben jó, nagyrészt pedig egyszerűen érett. S e tekintetben nem is igen lehetne alapos kifogást emelni. De hozzá­járul egy más szempont. Ez a liturgikus nyelv tudása. És sajnos, kénytelenek vagyunk kimon­dani, hogy a más gimnáziumokban — kivéve a munkácsit — végzett, illetve érettségit tett ifjak liturgikus nyelvünket egyátalában nem bírják. Ez roppant hiba és hiány. Mert kérem mit mondana valamely latin szertartású püspök az oly kon­kurensre, ki nem bírná a latin nyelvet?! Ugye­bár az lenne a természetes válasza: Menj fiam! tanuld meg előbb a latin nyelvet és akkor jö­hetsz konkurálni. Alázattal kérdem nem igy kell-e tehát mi nekünk is tenni?! Menjen, tanulja meg előbb liturgikus nyel­vünket, az ó-szláv nyelvet, akkor jöhet konku­rálni ! Avagy talán lehet másként is tennünk?! Principiis obsta sero medicina paratur, igy tudtam mindig s igy tapasztaltam is mindig. Liturgikus nyelvünk tudását a konkuren­sektől meg kell követelnünk. Ez szigorú kötelességünk ! mit egyházunk és lelkiismeretünk egyként ró reánk. Ez ellen vétem­ mi egyéb utoljára is, mint csendes — öngyilkosság ! ? Kérhet ebből valaki ? Censor. Nyugdíj ügyünk. Bóbita Endre úr Szemlénk ma egy heti szá­mában igen sok jó akarattal, mondhatnám ideális lelkesedéssel tárgyalja ismételten egyházmegyénk e forrásban levő belügyét. Úgy látszik teh­át, hogy a kérdést agyon altatni immáron többé nem lehet. A lét, az ön­­fenntartás ösztöne, a humanismus, az emberszere­tet, a testvériség, —­ mind-mind állandó hévvel, ugyanoly igyekezettel iparkodnak napirenden tar­tani azt. Jól esik ezt mindnyájunknak tapasztalnunk, mert hisz látjuk, hogy a kipattant szikra többé nem szikra, — hanem lángoló tűz, mely gyújt, tovább terjed, izzásba hozza még azokat a keb­leket is, melyek talán közvetlenül nincsenek is érdekelve. És ez jól van így, nagyon jól van. Minél több szívbe hatol a lelkesedés villanyfénye, minél pazarabb a világosság­, annál biztosabb az évti­zedek szürke közönyének várva-várt eloszlása. Mily erkölcsi elégtétel egy harczosnak, ha érzi, tapasztalja, hogy az eszme, melyért esze, agya minden tudásával küzd, melyért szive, lelke legmélyebb érzésével lángol, nem tűnik el a fe­ledés homályában, hanem talajra talál, utat nyit tollával a keblekbe, hogy éljen, éljen az eszme, mert élnie kell. Ilyen hangulatok közepette olvastam Bóbita Endre ur czikkét s mondhatom nem minden él­vezet nélkül. Hogyan ne? Hisz akarva, nem akarva tapasztalnom kellett, hogy Czikkező ur igazi, páratlan jó­akarattal inti papságunkat, hogy az Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet felállítá­sától ne várjon olyan eredményt, mint a­minőt az eszme felvetője s legújabban propagálója oly utópiával fűznek hozzá. Nos, de hála a jó Isten­nek, Czikkiró úr aggodalmai meglehetősen indo­kolatlanok. Nagyon természetes dolog, bizonyára Czik­kező úr sem fog azon igen csodálkozni, hogy akkor, mikor a gondolat felvetőjének eszméjét propagáltam, még természetesebben számolnom kellett azzal is, de bizonyára magának a reform­indítványnak is, hogy egy tűzbiztosítási intézet felállításához pénz is, alaptőke is kell. Világos dolog, hogy ez alaptőke a conditio sine qsia non­­a azon hasisnak, melyre építeni akarunk! Ha ezen föltétel nélkül beszélnénk, akkor leg­feljebb végig szántanék fekete tentával a fehér papirost s tollunkat azon bölcs tudattal tehet­nék vissza helyére, hogy ma levegőhasgatásnál nem végeztünk egyebet. Kristály tiszta igazság tehát, hogy a­mikor az Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet felállítá­sáról beszélünk, akkor fel is tételezzük, hogy egy bárminemű tőkével rendelkezni fogunk, mely utóbbi körülményt éppen az egyházmegyei őszi értekezletnek lesz feladata megvitatni. Czikkező úr dicséretreméltó buzgalommal beszél ez után arról is, hogy ennél a művelet­nél nemcsak bevételről, hanem esetleg nagy kia­dásról is van szó. Ne vegye zokon kedves Líramn, de erre nézve teljesen fölösleges minden felelet. Egyrészt azért, mert egy tűzbiztosítási intézetet kiadás nélkül elképzelni merő lehetetlenség, de másrészt azért, mert különben plagizálni volnék kénytelen Gorzó úr reformczikkéből, melyben pompásul fejti ki, hogy éppen az egyházi épü­letek azok, melyek közkincset képezve a lehető legkevesebb esetben vannak kitéve veszélynek, következőleg nagy koc­kázatnak. Hogy ez így van, tanúsítja: 1. a biztosító társulatok eddigi spekulátiója, melyek kapva-kaptak az alkalmon, hogy egyh. épületeket biztosítsanak. 2. Hazánk több egyházmegyéjének hasonló természetű re­formja, melylyel házi kezelésébe vette épületeinek tűzbiztosítását. Végre szintoly szeretettel akarom eloszlatni még azon aggodalmát is, hogy a felállítandó in­tézet várt jövedelmét fölemésztené a kezdet ne­hézsége, a rögtöni segítés így hát ki van zárva. És ebben Czikkirónak tökéletesen igaza van. Csakhogy kérem szépen ne tessék elfeledni, hogy nem máról-holnapra szól e nagy, kihatásában évtizedeknek, évszázadoknak jövőjét megteremtő, alapvető munka! A pillanatnyi szükség kielé­gítésére alkalmas, mondjuk az önmegadóztatási művelet, de a tulajdonképeni alaptőke megterem­tésére éppen a felállítandó Egyházmegyei Tűz­­biztosítási Intézet van hivatva! Adja is a jó Isten, hogy minél előbb éle­tet nyerjen ! Nem azért írtam e sorokat, hogy Czikkiró urat esetleg elkedvetlenítsem, hanem ellenkezőleg, továbbra is oly odaadással, oly buzgó szorga­lommal igyekezzék közérdekű ügyeinket napi­renden tartani. Az Egyházmegyei Tűzbiztosítási Intézet pe­dig élni fog, mert élnie kell. Ezt kívánom én, kívánja minden hazafias görög katholikus, de kí­vánja ezek után bizonyára maga a tisztelt Czik­­k­ó úr is! Béke velünk. —ő —Ó, ösmered anyádat? — mond az alak. Nyakamba borult. Fiam ! Kedves fiam ! többet nem­ szólhatott; elfojtódott és zsókolt és sírt. Rejtélyes történetem elámított. Nem szólhattam, csak viszont könnyeztem; úgy tetzett, hogy örömömben. Feszülten vártam, mit hoz a vég, de sor­som ellenem esküdt. F­gy boszult ifjú robogott elő a bokrok közül s jaj! Anyámat, kit akkor zsókolok és sze­k­ték először — kíméletlen döfte át. Eljajdultam —•• dü­höd­ten ütöm fegyveremet markolatig a gyilkosba s ké­sőbb megösm­erem, hogy az egy nem rég fogott rab volt. Elfásulva borultam a vonagló hölgyre. Él­et akarok belé tsókolni, — de nem lehetett. Szivére tapadt kezét alig emelintheté a mellén nyugvó arcza képetskére: »Anyád suga lassadon.« S még egyet pillantva felém elhunyt, szelídeden, mint az enyésző nap végsugara. Ekkor ér­­zem, hogy egyedül vagyok e világon, idegen­­ rokon nélkül, mint száműzött. Fegyveremmel ástam sírt és a legérzékenyebb fiúi könnyekkel áztatva tevem belé egyet­len egy örömét életemnek. És most szinte kevesebbet tudtam magamról, mint elébb. Az artzkép — mellyel anyám hült keblérül leverék s mellynek kell vala atyá­mat ábrázolnia — nézd Lenke — még most is legszen­tebb ereklyém. A szép Lenke hajoló szemei sín­jén harmatosának. — Hagyd fiam a rabló tsapatot, szüntelen e zen­gett füleimben — folytatá Andor megátkozzon nem­zetemét és kábultan bolyongók halmon-téren elő titkos sorsommal tépelődve. Idővel elkényszeredve vetődtem egy vén remete barlangjába s ott pihentem egy darabig. Öltözetem felváltam nála, hárfát is adott az agg. A sír­köveket épen akkor tétette le Huszth, midőn erre jöttem. Elbeszélik a szerentsétlen esetet és engem különösen vonzott az uj remetei lak. El is nyertem f­el! hogy mennyet nyerjek általa, mellyet ismét el kell veszítenem. Pedig — ah! —- be kínzó fájdalom olly sokat veszteni. De másként nem le­h­et. El kell mennem túl sok mértfüklek határain, mert tudod-e Lenke! mit mondott bátyád, midőn az emlék­kövek felszenteltetlek. »Örökbö szut esküszöm a tatárok ellen : dühöst mint az orkán, végtelent, mint az örök­­elet és tartóst, mint a fájdalom.« Lásd én tatár va­gyok ... bár... ne volnék ! — Nem Andor! Szólamlék Lenke — nem érted, ő téged szeret, te jó vagy, olly jó, mint a legjobb ma­gyar. Azonban bátyám engem szeret, te pedig élted ve­szedelmével mentettél meg , ezért ő háládatos irántad. Aztán ki ösmerne itt reád ? Várunkba idegenek nem jár­nak. Te egyedüliségbe vonulsz , én is ritkán láthatlak. Oh ma vagy kérlek továbbra is itten ! Szív szívhez szólt , és nem volt ereje Andor­nak a maraszlás el nem fogadására. Ott maradt, hogy éldelhesse boldogsága malasztját. • Huszth ez alatt néhány napra vadászni ment azon rengeteg hellyre, mellyet ma a husztiak »Sólyomkő« név alatt ösmernek. Boszuját töltve űzte az iramvadakat napestig, amidőn egy izmos vadkan robogott feléje, mellyre férfiasan ragadá meg drága nyelű vadászkését és a sertésbe hajita. Máskor ugyan találós ügyessége most hibizott; a vad tátolt szájába irányzott fegyver há­lába maradt és az röfögve nyargalt el véle. Huszth kéz­beli szuronyával kergeti a vadat beljebb a vadonba. Végre nem győzte. A kan eltűnt szeme elől kedvelt va­dászkésével s ő szándékával felhagyva megát lőtt. Vissza akart térni, de a keringő futás folytán azt se tudta, mer­ről jött. A roppant bükkök egymásra borult buja lomb­jaitól sötét volt a rengeteg, azonfelül a közelgető és még sötétebb fellegeket hozott. Már vihar támadt. Borzasztón mozgott az égi háború. Huszth kiáltotta a kürtőit. Kürtje harsány szavát tompa morajjal viszonzá a rémes vadon , de vadász kísérői nem. Csak a bagoly huhogott rá bal­jóslatul. Huszth ment és ment, de rosszul választott irány­ban. A vész nőttön nőtt, mind rémesebb, sötétebb lőn az éj s ő nem látott semmit. Szűronyjával tapoga­tódzva őrizkedett, hogy fába, vagy szín­be ne ütődjék. Későbbre éppen akkor talált villámlani, mikor a vi­har dúlta roppant fák csikorogva hajlongván — a sűrű lombkárpit szétnyiték és akkor látta Buszt a röpke fény­nél, hogy egy egészen­­"ismeretlen szirtes fokra akadott. Ismét villámlott és közel hozzá egy sziklanyilés ötlött szemébe. Látván, hogy csakugyan eltévedt és hogy olly roppant vadonba felettébb veszedelmes az éjjeli botor­­kázás ; fellelte magában, hogy az éjjel azon szikla hasa­­dékába töltendő. Hogy a vihar könnyen ne érhesse, egész az üreg belsejébe akart vonulni. Fegyvere volt kalauza, mellyel tapogatva, kérése a határfalat. Egyszer úgy tet­­ték, véget ért, erősebben üti kémfegyverét az akadályhoz és im­e egy ajtónak használt vesszőfonadék rohan le előtte és ő egy üreget lát, mellyben halavány világ le­begett. Egy rémült agg kiaszott sápadt ábrázattal — mintha most kelt volna fel halottaiból — ritka ősz für­tökkel szónélkül mereszti rá beesett szemeit. Végre bádgyadt hangon remegve kérdi : — Ki vagy? — Egy eltévedett jámbor vadász, ki az éjre szállást kér tolled jó öreg! vala a felelet. Neki bátorkodva állt fel az ősz pislogó tüze mellől s szives ígéretét jelentve rakott több fát a tűzre. Ven­dégének fajtyukat sütött. Szaporánként biztosult, szóvál­tások között vacsoráltak. Huszthnak vadásztáskájára kö­tött kulassába levő a­­tókája, a bort rég nem kóstolt öreget szokatlan jó kedvre derilé. S m­ig künn bömbölt a zivatartól dúlt bükkel ; a fejér kőnél nyugtalanul ke­resték a tselédek eltévedt urakat. A személyét és remetesége okát szives részvétellel tudakozó, de önkilétét titkoló Huszthnak, ezt beszélte a bornul felvidult öreg. (Vége köv.) » „GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE“ 1902. julius hó 13. Elmélkedések a legméltóságosabb Oltári­­szentségről. Irta : P. Riedl Kázmér Jézus társasági atya. Magyarra áttette : Kovács Jázon sz. nagy Vazul r. áldozópap. Első rész. „Mikép leszen ez ?“ Zátk. 34. „Az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy ő van.“ Zsid. 11., 6. A múlt századokban igen heves harcz keletkezett a legm­éltóságosabb Oltáriszentség felett a kath­. Anya­­szentegyház és a gonnoszlélek között. A gonoszlélek az eretnekek által harczolt, az Egyház pedig a szent tanítók, bátor szónokok és a legkitartóbb vértanuk által, kik a legméltóságosabb Oltáriszentségben való Intőket vérükkel erősítették meg s írták alá. A gonosz lélek által vezet­tetve a sz. Egyház ellen támadtak Berengár, Kálvin és más eretnekek, a­kik az egyházakat (templomokat) le­rombolták, az oltárokat feldúlták és az Oltáriszentséget meggyalázták; de az Isteni lélek által fellelkesedettek harczoltak mint igaz gyermeket a kath­. Anyaszentegy­­h­áznak, kik a megvetést, ütlegelést, söt a halált is el­szenvedték, védvén a szentségben való hitünknek igaz voltát. Igen nagy volt a ördög gonoszsága a sokat szen­vedett Egyházzal szemben, de még nagyobb volt az Egyház bátorsága, melyet férfiasan védelmeztek sokan, kik a harczra kiképezvék az ige párosát használták, mely végtére is a tanítók bizonyítékai és a vértanuk szenve­dései által az eretnekeket legyőzte. Most már nem a barlangokban elrejtőzve, de nyíltan mutatják be áldoza­taikat a papok ; ma már nem verik agyon azokat, akik az Oltáriszentségben elrejtőzött édes Jézus imádására sietnek, ma a kath­. szónokokra, kik a legméltóságosabb Oltáriszentséget magasztalják, bírói vizsgálatot nem ren­

Next