Görög katholikus szemle, 1918. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-13 / 2. szám
Ungvár, ^1918. január 13. Szerkesztőségi iroda: Ungvár (vár). Kiadóhivatal: MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság Ungvár, Főszerkesztő : KAMINSZKY GÉZA. Felelős szerkesztő: DULISKOVICH ELEK. Széchenyi-tér 10. szám. Hirdetési és előfizetési Könyvnyomda és lapkiadótulajdonos az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság” nevében, díjak a kiadóhivatal címére küldendők. Kaminszky Géza, XIX. évfolyam, 2. szám Előfizetési árak: Egész évre 12 K, félévre 6 K negyed évre 3 K, Amerikába 14 korona. Egyes szám ára 16 fillér. A lap elfogadása előfizetésre kötelez. Kiadóhivatali telefonszám 101. Volt — nincs — s lesz-e? — kérdezhetjük a »Szemle« december 16-iki vezetőcikkének egyik rövid fejezetére gondolva. Lesz-e valamikor a három grékus egyházmegyének egy közös sajtóorgánuma ? Volt — »Görög Katholikus Hírlapunk. Jó volt-e, rossz-e, vitázzon rajta, ki mint gondolja s akarja. De volt, a mienk volt, az akkori két egyházmegyéé volt. Most pedig, sajnos, semmiféle összekötő kapcsunk sincsen s amennyire ismerem viszonyainkat, félek tőle, hogy talán sohase lesz, nem azért, mert nincs, aki támogassa, hanem azért, mert senki sem mer belefogni. Varga dr. rövid kijelentése igen jól esik a fülnek, tetszetős a szívnek : szüksége van a három egyházmegyének egy közös lapra. De ha egy gondolattal tovább megyünk s megvalósításának lehetőségeit és módjait latolgatjuk, percenként nőnek kétségeink. Közösügy minálunk ? — ki meri megcsinálni ?! Ki mer belenyúlni a mi magunk csinálta mesterséges kháoszba, a mi kicsinyességeink közé? A munkácsiak az eperjesieket nézik féltékeny szemmel és viszont. Amit az egyik így akar, a másik csak azért is másként akarja. Nem én állítom, a közeli múlt sokat tanúskodik róla. Egymást nem ismerjük s ennek az ismerethiánynak minálunk az az alfája és ómegája, hogy ami nekem jó, azt te rossznak tartod. Pedig e számításban még nincsenek benne a dorogiak, akiknek viszont újfent másfajta véleményük lesz úgy Ungvárról, mint Eperjesről. Hogyan lehet lesz az ő érdekeiket összeegyeztetni a két anyaegyházmegyéével, amikor vannak, akik a dorogiakat az alap, az eredet tagadásával s a mindenáron való elsősködéssel vádolják. Ily körülmények között van-e, aki bele mer nyúlni a mi szerencsétlen és szomorú egyetértésünkbe ? ! Pedig hát kellene lennie valakinek, aki ezen hősi cselekedetre elszánná magát. Kellene lennie valakinek, legyen egyén vagy testület, aki ki merjen állani szűkebb világunk párkányára s aki szemünkbe merje vágni a szivekig ható igazságot : elég az irigységből, a féltékenykedésből — ismerjétek meg már egyszer magatokat; csak egy kis időre akasszátok szegre a tudatlanságtokat s legott megtudjátok, hogy dehogy is van miért irigykednetek, féltékenykednetek egymásra; csak egy kis kurta időre valljátok János evangélistával : szeressétek egymást. Ha így lenne, — lehetne?... — akkor valaki meglendítené hirtelen gesztussal a mozgalmat. Minden számottevő emberünket ha másként nem, de írásban megkeresné, egy-egy évre 1—2 cikket, tanulmányt kérne tőlük s azokat a theologiai, társadalmi stb. rövü elülső általános részében elhelyezné. Azután minden egyházmegyéből biztositna, magának állandó munkatársai közül egyet-egyet, akik saját egyházmegyéjük rovatát vezetnék. Hogy az egyes egyházmegyei rovatok olykor hajbakapnának — sebaj — legalább megismernék egymás ellenvéleményét. Korlátok között vitázni — egymás megértésére és megismerésére vezet. Így lesz-e hát valamikor.? Én rázom a fejemet. Adja azonban atyáink Istene, hogy ne az én tamáskodásom teljesüljön. Most pedig: a gyűlés meg van nyitva, kíván valaki hozzászólani ? (Eperjes.) Szuchy Emil. EGYHÁZ. Liturgikus gondolatok. Irta: Revizor. Három évvel ezelőtt a napilapok és Szemlénk hasábjain szó volt egy indítványról, mely szerint a hazai rutének hazafiságuk gazolására a királyért mondani szokott egyházi közimákban cseréljék ki az ó-szláv cár szót a Károly szóval. Ezen indítvány felett keletkezett vitát nem akarom hamvaiból feléleszteni, mert meddő vitatkozásra nincs szükség, annál is inkább, mert az egyházmegyei főhatósághoz egy előterjesztés lett téve, mely a kérdéssel egyházi, hazafias és históriai szempontokból foglalkozik. A döntést meg kell várnunk, de máris hibáztatni kell minden olyan esetet, amikor valaki csupán a maga ízlése szerint dönti el a kérdést. Hovatovább többen és többen vonják ki magukat a liturgikus szabályok pontos betartása alól s nem ismerve a liturgikus bolgár-szláv nyelv tulajdonságait s a cár és koroly szavaknak értelmét, nemcsak a koroly, de már a krály sőt járatlanságukban a közjogilag is teljesen helytelen imperator uralkodóért is imádkoznak.Ruthén nyelven irt néplapjaink is hol koroly, hol krály, hol cárról írnak, sőt, hogy most Isten kegyelméből királynénk is van, annak is egy soha nemhallott rutén szót (koroleva) adtak. Ne siessünk, legyünktürelemmel, várjuk be a döntést.* * * * Görög katholikus társadalmi“életünk úgyszólván másból sem áll, mint hazafiságunk és katholicitásunk melletti állandó küzdelemből. Sokat utaztam a háború alatt, sok embernek különféle véleményét volt alkalmam megismerni s igen fájdalmasan tapasztaltam azt, hogy vagy félreértésből, vagy tudatlanságból, de igen sokszor megfontolt gonoszságból még olyanok is, kik jól ismerik népünket s vívmányainkat, a rágalmak özönével illetnek minket. Illettek a múltban is és bizonyos, hogy illetni fognak a jövőben is. Hiábavaló volt az államkormány, a katonai hatóságok nyilvános elismerése, mert nem szüntethette meg egyszer s mindenkorra a rágalmakat. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy igen sokan látva a küzdelem meddőségét, arra az álláspontra helyezkednek, hogy hagyjuk csak a dolgokat a maguk medrében folyni, ne bocsátkozzunk szélmalom harcokba. Megelégesznek a karavánról és a kutyáról szóló közmondás hangoztatásával. Márpedig akkor hallgatni, amikor kiabálni kellene, egyenesen beismerése volna a rágalmaknak. Nézetem szerint csakis gerinctelenségünk, önérzetünknek hiánya az oka annak, hogy büntetlenül mindent ránk kenhetnek. Szertartásunkhoz való ragaszkodás — schizma, a népnek nyelvéhez való ragaszkodás — hazaárulás, rutén nyelvű népíratok terjesztése — moszkofilizmus. Ehhez hasonló dőreségeknek egész légióját fel lehet hozni. Elfogadtuk a Gergely-naptárt (erről még alább szólok), eltöröltük a cirillikát s dacára a kegyes vállveregetéseknek, bizonyos, hogy a gyanú csak fennáll. Intelligenciánk világi része — gondoljunk csak az odiozus »nemzeti kultúra« vitára — szó nélkül tűrte, amikor az egész görög katholikus társadalmat hazafiságában felelőtlen tényezők mélyen megsértették. Latin testvéreink részéről is sokszor hiányzik a jól megértés. E hiányt még csak elviselnők, de a kevésbbé jóindulatú kirohanásokhoz (Czenk és társai) barátságos arcot vágnunk lehetetlen. Akkor vonták kétségbe hazafiságunkat, katolicitásunkat, mikor épen a legkeményebb harcban voltunk a schizmával. A rutén, a görög katholikus, az vörös posztó. Muszka, hazaáruló, ellenségvezető. De ha jön egy képviselőválasztás, akkor már jó hazafi, Rákóczy népe, gens fidelissima. Hivatalos adatok beszélnek a felvidéki rutén megyékből rekrutálódott ezredek hősiességéről s ezek nem nagy hanggal, de tettekkel bizonyították be hősiességüket és haltak meg a hazáért. Az újjáalakulás korát kezdjük élni. A társadalmi újjáalakulás minket is arra figyelmeztet, hogy szervezkedjünk. Szervezkedés és összetartás nélkül nem lesz létjogosultságunk. Eddigi küzdelmünk a közeljövőben csak nagyobbodni fog, amikor a világnézetek harcában intenzívebben kell majd részt vennünk. De addig is küzdenünk kell nevünk és becsületünk tisztességéért. Minden megengedhető eszközzel vissza kell vernünk elleneink támadását s e harcban főleg világi intelligenciánkra számítunk. Más volna a helyzetünk már most is, ha véreink nem a papság privát ügyének tekintették volna az eddigi támadásokat is. * * * Másfél éve, hogy a Gergely-naptárt egyházi használatra is elfogadtuk. Másfél év alatt nyert tapasztalatok után már lehet arról beszélni, mennyiben váltak be, az új naptár elfogadásához fűzött remények. Mindenekelőtt általánosan leszögezett vélemény az, hogy a naptárrendezés nem teljes. Mi is történt? A mi álláspontunkból pár százalékot feladtunk, elfogadtuk teljes egészében a Gergely-naptárt, anélkül, hogy a másik oldalról is valami engedmény létetett volna. Miután ünnepeink számra nézve nem egyeznek a latin egyház ünnepeivel, előállott az a körülmény, hogy 11 ünnepünk mégis csak külön ünnepeltetik, viszont a latinoknak 3 olyan ünnepük van, amit mi nem ünnepelünk. Az egyik cél tehát, az együttünneplés, az ünnepi munkaszünet nincs elérve. Ennek a következménye azután az a ránk nézve kellemetlen körülmény, hogy nagyobb ünnepeinken is a vallási életet zavaró gyülekezések, vásárok tartatnak, s a görög katholikus hívek törvénybe idéztetnek. Ennek elkerülése elérhető a translatio által, az ünnepeknek áthelyezése által az ünnepet megelőző vagy követő vasárnapra. Nem újság ez! A galíciai egyházmegyékben régóta van így, sőt a lembergi érseki katedrális védszentjének szt. Györgynek ünnepét sem üli magán az ünnepen, hanem az ünnepet átteszi a szerint amint a hét első vagy második felére esne, a megelőző vagy követő vasárnapra. Konzervatív gondolkozású népünkbelenyugodott az új naptárba azzal az indokkal, hogy úgy is csak a háború tartamára szól. Nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy végleg szakítania kell a Julián naptárral. A Gergely naptár bevezetését is csak amolyan háborús intézkedésnek tartja, mint a hadiszolgáltatásokat. Megerősítik ebbeli hitében a frontról, különösen a galíciai s az erdélyi frontról visszatérő katonák, kiknek személyes tapasztalataik vannak arról, hogy Galíciában s az erdélyi románok még mindig a Julián naptárt használják. El lehetünk rá készülve, hogy a háború befejezése után a felbujtóknak kitűnő agitációs eszköz lesz a Gergely naptár.