Görög katolikus szemle, 1942. január-június (1. (14.) évfolyam, 1-21. szám)

1942-01-01 / 1-2. szám

2 adott ki, melyben a székelyföldi paróchiákat helyezte a fogarasi érseknek, ugyancsak mint a Szentszék delegátusának ideiglenes joghatóságais. (Úgy látszik a székely görögkatolikusot ideiglenes átcsatolása súlyosabb feladatnak látszott a helyzettel kevésbbé ismerős bécsi nuncius előtt is, semhogy azonnal inézkedhetett volna.) Az ideiglenes átcsatolás körülményei rendkívül tanulságosak azok számára, akik néminemű összehasonlítást akarnak tenni az akkori s a mostani helyzet között. Bár akkor még meg sem kezdődtek a béketárgyalások a magyar delegáció s az akkori ,győző” hatalmasságok között, a román egyházpolitika irányító tényezőinek mégis sikerült meggyőznie a bécsi nuociust arról, hogy halaszthatatlanul fontos dolog ennek a kérdésnek elintézése. Bár a statisztikai adatok s a Christifideles Graeci bulla kiadását megelőző tárgyalások vitathatatlanná teszik azt a tényt, hogy a kérdéses terület gör. kath. lakossága túlnyomó részben magyar, sikerült elhitetniük a helyzettel egyáltalán nem ismerős bécsi nunciussal, hogy ezeknek a paróchiáknak lakossága román s a nuncius a pápai bullával szemben román ajkúaknak deklarálta azokat. Kitűnik a publikált ügyiratokból, hogy a nuncius által foganatosított ideiglenes jellegű elrendezés a román püspökök kérésére történt. S az is kitűnik, hogy pl. a nagyváradi püspök a nuncius által kifejezetten ideiglenesnek szánt rendelkezést véglegesnek tekintette s a 42 paróchiának a hajdúdorogi egyházmegyéből való kikapcsolásáról beszélt, holott a nunciusi dekrétum ilyesmiről említést sem tett. Érdekes végül az is, hogy a bécsi nuncius dekrétuma annyira elsietve állíttatott ki, hogy épen a rendelkezést tartalmazó mondatnak egy része maradt ki, értelmetlenné téve az egész szöveget. (A hiányzó mondatrészt Papp György dr. a másik hasonló tárgyú dekrétum alapján kísérelte meg beiktatni.) Az egész dologban azonban az a legérdekesebb, hogy a bécsi nuncius rendelkezésének egyetlen indoka az volt, hogy a szóbanforgó paróchiák a demarkációs vonal következtében a hajdúdorogi püspökkel nem tudnak érintkezni. Mármost mit mond a történelmi igazság? 1919. áprilisának második felében nyomult be a román katonaság a lefegyverzett országnak ebbe a részébe. Viszont április 27-én már Nyíregyházán voltak a román megszálló csapatok. 1919 április 27 től kezdődően tehát a hajdúdorogi egyházmegye szóbanforgó 42 paróchiája épen úgy a román megszállás alatt volt, mint az egyházmegye székhelye, a püspök lakóhelye: Nyíregyháza. S 1919. május 10 én az ismertlen tényezők által teljesen félrevezetett bécsi nuncius egyesegyedül azért adja ki dekrétumát, a 42 paróchiát egyesegyedül azért helyezi a nagyváradi román püspök ideiglenes joghatósága alá, mert a hajdúdorogi püspököt a demarkációs vonal választja el azoktól! Megdöbbenés tölti el az ember lelkét: lehetséges ez?! Hisz ilyen megokolással nem ezeket a paróchiákat, hanem épen ellenkezőleg: a zempléni és borsodi paróchiákat lehetett volna kivenni a hajdúdorogi püspök joghatósága alól, mert azokkal — egy ideig — tényleg nem tudhatott érintkezni a hajdúdorogi püspök. Az ember szinte hajlandó volna az egészet félreértésnek minősíteni. De akkor jön az áruló boríték s kiderül, hogy a félrevezetésnek ez a megdöbbentő eredménye: gyászos valóság! Az a boríték ugyanis, melyben a bécsi nuncius dekrétuma Nyíregyházára megérkezett „Dno Stephano Miklósy Episcopo", „Nyíregyháza, Romania" van címezve. (Hozzáteszi Papp György dr., hogy a „Romania" idegen kéz írása; a nunciaturán tehát valóban azt hitték, hogy csak a 42 paróchia került román megszállás alá s Nyíregyháza nem; valószínűleg csak a postán írták oda a „Romania“ szót. Íme egy kis jelentéktelen levélboríték, rajta néhány megszokott jelzés és mögötte felsötétlik a rút féli vezetés megdöbbentő szövevénye. Egy kis igazság mégis volt a jóhiszemű, de félrevezetett nuncius indokolásában. Valóban akadályozva volt Miklósy István püspök paróchiáinak kormányzásában. T. i. a román megszállás alatt erőszak alkalmazásával elhurcolták, Debrecenbe vitték (mely természetesen szintén román megszállás alatt volt) s ott fegyveres felügyelet alatt fogságban tartottak. Tehát valóban nem gyakorolhatta az egyházkormányzatot paróchiái felett. Sem a fenti 42, sem a többi paróchia felett. Igaz ugyan, hogy ezen az alapon a nyírségi, hajdúsági, borsodi paróchiákat is a nagyváradi püspök joghatósága alá lehetett volna helyezni! Viszont nem valószínű, hogy a bécsi nuncius informátorai a néhai püspök akadályoztatásának ezt az okát elmondották volna Valfrédi Bonzó érseknek. Mert hiszen akkor nyilvánvalóan egészen mást kaptak volna, mint amit kértek. ők azonban tudták, hogy mit kell mondani s mit kell elhallgatni. A zavaros idők, a lefegyverzett ország kifosztása, egy nemzet lázas vergődése, a hazafiak lelkét kétségbeesésbe döntő lethargia akkor lehetővé tette munkájuk sikerét. Egy áruló boríték azonban leleplezte egész eljárásukat. Bánatos Péter Pici piros alma írta: Papp Ágnes Az öreg kolostor zegzugos folyosóinak homályos boltívei között csengő sikoltozással bujócskázott a portásfülke jelzőharangjának éles kongása. Az öreg portás riadtan ugrott fel halvány szendergéséből s hatalmas kulcscsomójának zörgetése közben csoszogott a kapu felé. Először kitekintett a kukucskálón s öreg gazda hajlott alakját látván maga előtt, kinyitotta a nagykapu egyik szárnyában észrevétlenkedő ajtót. Hangos köszöntéssel lépett be az öreg gazda: — Theodosios atyát keresem. — Theodosios atya most a holnapi prédikációra készül. Ilyenkor nem szereti, ha zavarják. — válaszolt a portás. — Hát hiszen nem is szeretném én zavarni. Mivelhogy akkor igazán vasárnap a vasárnap, ha Theodosios atya prédikál. — Akkor taln jöjjön holnap délután. Az öreg gazda az üstökét vakarja: — Hiszen ami azt illeti, nem is olyan nagyon fontos, hogy én személyesen beszéljek a főtisztelendő atyával. Mert arról van a szó kérem a lássan, hogy néhány esztendővel ennekelőtte egy nagyon szép prédikációt mondott a főtisztelendő atya arról, hogy legyünk önzetlenek. Kifigurázta azokat a vén embereket is, akik csak magukkal törődnek. Akik gyümölcsfát se ültetnének, ha nem remélnék, hogy annak gyümölcséből ők is esznek, nemcsak az unokák. Mi tagadás benne, magamra értelmeztem az intést, mert akkortájt igen gyengén érezem magamat, a munkához se vót kedvem, mert hát mit használ már nekem a munka. Egész nap a kuckóban ültem s úgy éreztem, hogy kevés időm van már hátra. De osztán, hogy a főtisztelendő atya így megpirongatott, mégis csak megembereltem magam. Tavasz volt épen, ültettem egy pár gyümölcsfát. A kis munka jót tett, megjött az étvágyam, ízlett már a pipa is, osztán elfeledkeztem a halálra. Hála legyen az Úr Istennek, egészséges vagyok máig is. Hanem hogy a szót egymásba ne ejtsem, a kis gyümölcsfák szépen fejlődtek, a legszebb már gyümölcsöt is hozott. Igaz, hogy csak egyetlen almácskát, de az aztán autul szebb. Hát én úgy gondoltam vóna, hogy ezt a szép piros almát Theodosios atyának hozom jó szívvel. Elő is kereste a tarisznyából a selymes fű közé rejtett, pirosan mosolygó almát: — Ehun van el Az öreg portás dünnyögött valamit a szakállába, átvette az aranysárgára érett, egyik oldalán rózsapírosra pirult almát, zörögve becsukta az elköszönő látogató után a kaput s soszogó léptekkel indult a lépcső felé. — Mit hoztál Simon testvér? Az öreg portás félénken állott meg a könyveiből feltekintő Theodosios atya cellájának ajtajában: — Kivételesen csakugyan hoztam valamit, főtisztelendő atyám. S letette az asztalra a kívánatos gyümölsöt. — Hát ez meg honnan való? — Az úgy volt, főtisztelendő atyám — kezdte a portás — hogy az imént becsöngetett egy öreg ember... (S elmesélte, hogy mit is mondott a délutáni látogató...) Végül pedig ideadta az almát is, ehun van el Regen láttam ilyen kívánatos friss gyümölcsöt. Theodosios atya tekintetében az örömteli érzés bontogatta szárnyait. Néhány perccel ezelőtt még a köszvény gyötörte s kedvetlenül gondolt a holnapi prédikációra is. ő csak gyötri itt magát a készülettel s prédikációinak semmi foganatja sincsen. Az emberek káromkodnak tovább, részegeskednek mint azelőtt s a múlt éjszaka is meglopták a kolostor kertjét. Falrahányt borsó az ő sok szentbeszéde; a fülekig eljut, de a lelkekbe már nem tud beférkőzni. Kedvetlenül állapította meg magában, hogy kár a fáradságért... S most ez a pici piros alma visszaállította lelke egyensúlyát, sőt mintha úgy érezte volna, hogy munkájának megvan nemcsak az égi, hanem a földi jutalma is. Szava a lelkek mélyére hatol, embereket mozgat meg, életkedvet varázsol a csüggedőkbe s az önzetlen szeretetet sugározza a lelkekbe. Szívét már elöntötte az öröm hulláma s úgy érezte, hogy most rögtön örömöt kell szereznie másvalaki számára is, hogy visszhangja legyen az ő nagy örömének. „ ... Régen láttam ilyen kívánatos friss gyümölcsöt" — csendültek lelkébe az öreg portás utolsó szavai. S abban a pillanatban készen volt az elhatározással: — Fogja, kedves Testvér, fogja és vigye ezt az almát, fogyassza el jó étvággyal ... A portás testvér bizonytalanul tekintett rá is, meg az almára is. Theodosios atya jónak látta még hozzátenni, indokolásképen: — Tudja, kedves Testvér, nem az én gyönge gyomromnak való az ilyen csemege. Az öreg portás szinte öntudatlanul vette át az almát s vontatott köszöntéssel már indult is kifelé. » Az egyik cella ajtaján halkan lépett ki a házfőnök. A portás tiszteletteljesen üdvözölte s félénken kérdezte: — Jobban van már Method atya? — Igen! Már nincs is láza. — Szabad bemennem hozzá? — Tessék! Simon testvér benyitott. Az ágyon sápadtan, csihogó szemmel feküdt a beteg. Egy héttel ezelőtt Tar a haláira is elkészült. Most azonban szinte láthatóan tért vissza az éte ereje. Tompán hangzottak szavai: — Maga az, kedves Simon testvér? — Én vagyok, főtisztelendő atyám. Csakhogy már a szavát hallom. A beteg arcán bágyadt mosoly Görögkatolikus Szemle 1942. január . i) hajdúdorogi népfőiskola A Magyar Vetés január 3.-i száma hatalmas riportban számol be arról az egész magyar görögkatolikus társadalom életében rendkívül jelentős eseményről hogy a görögkatolikus jellegű Kálót Népfőiskola felállításának ügye megoldást nyert. A Melles Géza kanonok igazgatása alatt működő egyházmegyei Kálóz-szervezet keretében Papp Béla egyházmegyei titkár vetette fel azt a gondolatot, hogy különálló Népfőiskoát kellene létesíteni, mely a Tiszántúlon töltené be azt a nagyszerű hivatást, amit az érdi és a csíksomlyói népfőiskolák dunántúli és erdélyi viszonylatban betöltenek. Az illetékesek pártfogása s az egyházmegyei titkár lelkes utánajárása segítségével a gondolat immár megvalósulás előtt áll. Hajdudorog adománya folytán biztosítva van a Népfőiskola felállítása. A Magyar Vetés riportjából közöljük a következő részletet.