Határszéli Ujság, 1913. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1913-07-07 / 27. szám

1913. julius 7. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, szülő­hazánk, más foglalja el a mi helyünket, egy élelmesebb nép, amely szorgalmával, mun­kásságával mindenből aranyat készít. Szervez­kedjen a tanult, művelt osztály! Karolja fel az iparos osztályt akként, hogy annak képviselőit, munkásait, részesítse ingyenes oktatásban, vessen világosságot, annak homályos útjára, vezesse test­véries szeretettel azon útra, ahol már azután ő maga is támogatás nélkül fog tudni haladni. Hi­szen, hála az egeknek, sok olyan művelt, tudós, egyén van minden pályán, (tanár, mérnök, ügy­véd stb.), akiknek anyagi áldozatába nem ke­rülne, saját városában az iparosok részére fel­olvasást tartani. Csak egy hazafiasan, nemesen érző szív kell ehez és állhatatos kitartás. Már­pe­dig édes hazánk anyagi jólétéért meghozhatjuk ezen áldozatot! . . . Jussanak eszünkbe, egy elhunyt nagy em­berünk (Széchenyi István) szavai: „Tegyen mind­egyikünk amennyit tehet honáért, földjeiért! S ki becsületesebben, elszántabban járja utolsó le­heletéig a hazafiság pályáját, az lesz győztes — diadalmas!“ Kitűnő sportcikkek Borossnál. A NAGYVILÁGBÓL. A boldog idegesek. A „Határszéli Újság“ számára írta: Pillich Nándor. Egy kicsikét türelmetlen vagyok, egy kicsi­két a fejem is fáj, az ujjaim táncolnak a már­vány asztalon apró ritmus ütemeket verve ki rajta. Velem szemben egy másik asztalnál ugyanígy szórakozik egy fiatal, igen csinos hölgy, az ar­cának minden mozdulatán, a vonásainak minden pillanat alatt ,tízféle változatán ugyanez a türel­metlenség, bosszankodás tükröződik vissza, amott egy nagyobb társaság idegeskedik, van aki foly­ton rázza a lába fejét az asztal alatt, az a mo­­noklis fiatalember a széke szélét kopogtatja ál­landóan, itt jobbról ez a kis medikus a haját simítgatja hol le, hol fel, csupa önakaratától is teljesen függetlenített ember rángatódzása, ami emlékeztet némileg a békalábaknak villamos áramra reagáló mozgékonyságára. Idegesek vagyunk mi szegény modern mű­veit népek, idegesek, könyörgöm. Van ebben valami elszomorító. Azt mond­ják a degeneráltság jele volna, az idegek túl­­feszítésének egyenes következménye az élni sietés visszahatása. Büntetésül reánk bocsátott veszedelem, be­tegség, kórtünet, nyavalya. És még van ebben is van valami szép. Amikor a zongorának megütik az „A“ hang­ját, a tőle távollevő hegedűnek tisztán, élesen belecsendül az „A“ húrja a zongora halkuló zsongájába. Ki bántotta? Ki nyúlt hozzá? Láthatatlan kezek pengették talán meg a keményen megfe­szített húrt ? Nem kérem szépen. A rezgés törvényei el­árulják, hogy ez az úgynevezett konszonancia tüneménye, igen természetes valami, ami adott esetekben törvényszerűleg, feltétlen bizonyosság­gal bekövetkezik. Hát ez sem igaz. A hegedű „idegeskedik“. Ez az egész. Mert ugye, milyen nevetséges azt állítani, hogy ennek a monoklis fiatalembernek azért kell kopogtatnia a széke karimáját, mert Ferdinánd bolgár cár hadüzenet nélkül támadta meg a szer­­beket; vagy hiszek-e Önök, hogy az én kecses vizavim azért kopogtatja a márvány asztal lap­ját a rózsás ujjacskáival, mert a londoni suffra­­gettek felrobbantottak egy levélszekrényt? Pedig így van. Határozottan így van. A magánéletünk lassacskán eltűnik. Mi mo­dernek, akik benne élünk egy viharzó, sistergő világ kellő közepében, lassacskán gyönyörű kon­­szonanciát árulunk el a körülöttünk zsibongó hangzavar élesebb szólamaival. Hány ököl vágódott automatice teszem fel asztalra arra a hírre, hogy Tisza Aradon több­séget kapott. Aztán ennek az ökölcsapásnak va­lami hátramaradó gyönge vibrációja ott marad a lélekben, rezeg, mint a megütött hangvilla két ága — alig láthatóan, alig hallhatóan, de folyto­nosan és a reá következő külső behatások erősbítik, megdagasztják a hangját és így tör­ténik meg az a furcsa valami, hogy a hivatalból hazatérő férj kozmásnak találja a különben csak alig odaégett ételt, kiállhatatlanoknak a gyer­mekeket, unalmasnak a szoba családias, intim berendezését, miért, csak azért, mert Tisza szó­többséggel győzött, mert a lelki konszonancia már működésben van és minden beledobott hang, mozdulat hamis hangokat vált ki a szívéből. Én egyszer két hétig lent voltam a Bács­kának egyik gazdag, de sikerülten eldugott fa­lucskájában éppen akkor, amikor a szerb háború veszedelmei most harmadéve először dobogtat­ták meg a tartalékos katonák szívét. Nem tudtam róla semmit. A korcsmában, ahol étkeztem, mulatozni szokott valami szerb aristokrata. Megjegyzem, ezzel nem sokat mondtam, mert a szerb aristokrata — különben valóságos férfiszépség — egyebekben igen szimpla képes­ségű ember volt, kivéve az anyagiakat, mert a pénzt két kézzel szórta. A szellemiek terén a ter­mészet nem áldotta meg ennyire. Sült paraszt volt. Csatadalokat énekelgetett, rettenetesen csi­korgatta a fogát és reám különösen acsarkodóit, hiszen én voltam a kicsi falucskában az osztrák­magyar monarchia egyedüli képviselője. Nekem tetszett a nóta, a szövegből betűt sem értettem és gyakran biztattam a gróf urat, énekeljen még. Guszlicsások kisérték. Szépen énekelt. Azt hitte a jámbor, gúnyolódom. Hát éne­kelt valami olyan verset, aminőt Cyrano de Ber­­gerac komponált s aminek refrénje: — Megszúrlak a versem végén! Ezt ő komponálta és a guszlicsások sápad­tak bele. Én nem értettem. Mulattam rajta. Mikor már a különben meglehetős hosszú vers végéhez ért, felkérettem a vendéglőssel, hogy az egyik különösen szép részletet engedje lekottáznom. Énekelje el megegyszer. A gróf úr meghökkent. — Ilyen vakmerő és bátor embert még alig látott! monda. Befejezetten hagyta a nótát és megrázta a kezemet. Ezt csak azért mondtam el, hogy így lehet az ember — nem ideges. Ha nem ért a nótából semmit. És azért mindig úgy hat rám, mint valami burkolt önlenézés, mikor valaki büszkén mondja: —­ Én bizony nem vagyok ideges. Persze. Szegény. Nem érti a nótát. Könnyű neki nem idegesnek lenni, élt, azonban az urat mégis ő adta; a falu vala­mennyi más kutyája is kiváló tisztelettel viseltetett iránta. Még gyermekkoromból nagyon jól emlék­szem, hogy egyszer egyik szomszéd birtokos el­látogatván hozzánk, magával hozott egy nagy és gonosz farkaskutyát is. Jakab úr ennek a kutyá­nak mikor, ez meg akarta támadni, egy pillanat alatt a fején termett és erős, éles csőrével úgy megvagdalta, úgy megtépázta, hogy a kutyát a kertésznek kellett megszabadítani a tollas bosz­­szúállótól, mely azután a megelégedés és győ­zelem énekének károgásával kelt szárnyra. Mint­hogy Jakabnak, rokon- és kortársaitól eltérőleg, kevés hajlama volt a lopásra, meg volt engedve neki, hogy a földszinti konyhába ellátogasson; minden délben, mikor a csengetés a cselédeket étkezésre szállította, Jakab is megjelent rendesen s megkapta a maga bőséges táplálékát. Ez a holló, az én késő aggkorra jutott apámnak is már a korai gyermekéveitől, tehát körülbelül 1753—59- től kezdve a birtokán volt. Apám gyakran be­szélte nekem, mennyire gyönyörködött, mikor én 60 évvel ezelőtt, épen úgy, mint ő egykoron, a tolakodó atyafival megosztottam a reggeli ke­nyeret. A hadjáratok minden viharait, melyek szüleim birtoka fölött elzugtak és nem egy rom­bolást és változást hagytak maguk után, átélte ez a holló s amikor én —midőn a szülői háztól 1823-ban elszakadtam — két-három évi időkö­­zökben­ haza látogattam, Jakab mindannyiszor megismert, örvendező szárnycsattogással és ká­­rogással üdvözölt, holott más idegen iránt rend­kívül rideg és tartózkodó volt. Mikor 1848-ban magammal hoztam két nagyobbik fiamat is — egyik nyolc, a másik öt éves volt — az öreg holló ezekkel is épen úgy, mint kilencven évvel azelőtt nagyatyjukkal s negyven évvel azelőtt apjokkal, megbarátkozott. Apám halála után, 1851- ben, a birtok más kézre menvén át Jakab is — különös ajánlat mellett — az új birtokosnak adatott át, meddig élt még azután, nem tudom, de az átadáskor még ép oly vidám volt, mint előbbi éveiben, tollazata teljes és fénylő­ fekete volt. Naumann szerint a holló élhet 106 évig. A szarkára nézve vannak példák, hogy 20-25 évig kitartják a fogságot. Házi tyúkunkról tudjuk, hogy élete 15, sőt 20 évre is terjedhet. A fácán felviheti 15, a puska­­ 16, a galamb 10 évig. A kisebb énekesek életének határa 8-18 év között változik. Általában mondhatjuk, hogy a szabadon élő madarak nagyobb életkort érhetnek el, mint a fogságban levők. — 1 - 3. oldal: 1911. évi párisi nemzetközi kiállításon nagy Grand Prix aranyéremmel, érdemjellel és diszoklevéllel kitüntetve uscn is sn­íi butornagyáruháza­t UNGVÁR.­­ Egy sétáló úr jegyzeteiből. Mulatság volt az elmúlt héten a Széchenyi-ligetben. Szólott a cigányzene s a fiatalság csak úgy ropta a táncot. De különben nem is erről akarok beszélni, hanem mialatt a pavillonban az ifjú párok szenvedélyes ütemlépésekben cse­vegtek, kint a ligetben — ujjé! de nagy sötétség volt, csak a jánosbogarak csillogtak, ahol csil­logtak. A villamos lámpák diri­gense, a biztosító, erkölcsi köteleségének vélte be nem avatkozni mások morális felfogásába — az első látnivalón elpirult annyira, hogy a piru­lásból izzás lett, míg végre a szégyenérzet győ­zött rajta — elégett. Elég volt, — így gondol­kodott, — tanúzni nincs szándékom. A villany­lámpák pedig, a munkától felszabadított robotolók, igyekeztek szerszámaikat letenni s pihenni tértek. Tehát sötétség uralkodott az egész vidéken, de nem ijesztő sötétség ám, mert akadtak, sőt ele­gen, kiket a sötétség nem rémített. Nem folyta­tom, azonban csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy a Pathé-társaságnak ha módjában lett volna a kertben történtekről kinematograph-felvételt készíteni, a nyert kép még kizárólag felnőttek jelenlétében tartott előadásra sem nyert volna engedélyt. Világosságot kérünk este a ligetbe, legalább olyankor, amikor nyilvános táncvigal­makat rendeznek ott. Elvégre nem tűrhetik a józanul mulatók, hogy kellemes szórakozás után hazafelé menet akaratlanul olyan látványosságok­ban legyen részük, melyek a közszemérem elleni bűncselekmények minden tényálladékát kimerítik. * A Dayka Gábor­ utcán, ameddig a felépített Ung-part tart, a város vaskorlátot készíttetett. Ez szépészeti szempontból díszére válik a vá­rosnak s a most ugyanott készülő sétány von­zani fogja a közönséget, illetve csak vonzaná, ha megfelelő hozzávezető utcája lenne. Az ott lakókon kívül senki sem jár arra, mit is keres­sen azon az elzárt, eldugott helyen. Kár ezt az ungvári Duna-partot ki nem építeni. A már ré­gebben megpendített eszmét mi is felelevenítjük.

Next