Határszéli Ujság, 1913. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-07 / 27. szám
1913. julius 7. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, szülőhazánk, más foglalja el a mi helyünket, egy élelmesebb nép, amely szorgalmával, munkásságával mindenből aranyat készít. Szervezkedjen a tanult, művelt osztály! Karolja fel az iparos osztályt akként, hogy annak képviselőit, munkásait, részesítse ingyenes oktatásban, vessen világosságot, annak homályos útjára, vezesse testvéries szeretettel azon útra, ahol már azután ő maga is támogatás nélkül fog tudni haladni. Hiszen, hála az egeknek, sok olyan művelt, tudós, egyén van minden pályán, (tanár, mérnök, ügyvéd stb.), akiknek anyagi áldozatába nem kerülne, saját városában az iparosok részére felolvasást tartani. Csak egy hazafiasan, nemesen érző szív kell ehez és állhatatos kitartás. Márpedig édes hazánk anyagi jólétéért meghozhatjuk ezen áldozatot! . . . Jussanak eszünkbe, egy elhunyt nagy emberünk (Széchenyi István) szavai: „Tegyen mindegyikünk amennyit tehet honáért, földjeiért! S ki becsületesebben, elszántabban járja utolsó leheletéig a hazafiság pályáját, az lesz győztes — diadalmas!“ Kitűnő sportcikkek Borossnál. A NAGYVILÁGBÓL. A boldog idegesek. A „Határszéli Újság“ számára írta: Pillich Nándor. Egy kicsikét türelmetlen vagyok, egy kicsikét a fejem is fáj, az ujjaim táncolnak a márvány asztalon apró ritmus ütemeket verve ki rajta. Velem szemben egy másik asztalnál ugyanígy szórakozik egy fiatal, igen csinos hölgy, az arcának minden mozdulatán, a vonásainak minden pillanat alatt ,tízféle változatán ugyanez a türelmetlenség, bosszankodás tükröződik vissza, amott egy nagyobb társaság idegeskedik, van aki folyton rázza a lába fejét az asztal alatt, az a monoklis fiatalember a széke szélét kopogtatja állandóan, itt jobbról ez a kis medikus a haját simítgatja hol le, hol fel, csupa önakaratától is teljesen függetlenített ember rángatódzása, ami emlékeztet némileg a békalábaknak villamos áramra reagáló mozgékonyságára. Idegesek vagyunk mi szegény modern műveit népek, idegesek, könyörgöm. Van ebben valami elszomorító. Azt mondják a degeneráltság jele volna, az idegek túlfeszítésének egyenes következménye az élni sietés visszahatása. Büntetésül reánk bocsátott veszedelem, betegség, kórtünet, nyavalya. És még van ebben is van valami szép. Amikor a zongorának megütik az „A“ hangját, a tőle távollevő hegedűnek tisztán, élesen belecsendül az „A“ húrja a zongora halkuló zsongájába. Ki bántotta? Ki nyúlt hozzá? Láthatatlan kezek pengették talán meg a keményen megfeszített húrt ? Nem kérem szépen. A rezgés törvényei elárulják, hogy ez az úgynevezett konszonancia tüneménye, igen természetes valami, ami adott esetekben törvényszerűleg, feltétlen bizonyossággal bekövetkezik. Hát ez sem igaz. A hegedű „idegeskedik“. Ez az egész. Mert ugye, milyen nevetséges azt állítani, hogy ennek a monoklis fiatalembernek azért kell kopogtatnia a széke karimáját, mert Ferdinánd bolgár cár hadüzenet nélkül támadta meg a szerbeket; vagy hiszek-e Önök, hogy az én kecses vizavim azért kopogtatja a márvány asztal lapját a rózsás ujjacskáival, mert a londoni suffragettek felrobbantottak egy levélszekrényt? Pedig így van. Határozottan így van. A magánéletünk lassacskán eltűnik. Mi modernek, akik benne élünk egy viharzó, sistergő világ kellő közepében, lassacskán gyönyörű konszonanciát árulunk el a körülöttünk zsibongó hangzavar élesebb szólamaival. Hány ököl vágódott automatice teszem fel asztalra arra a hírre, hogy Tisza Aradon többséget kapott. Aztán ennek az ökölcsapásnak valami hátramaradó gyönge vibrációja ott marad a lélekben, rezeg, mint a megütött hangvilla két ága — alig láthatóan, alig hallhatóan, de folytonosan és a reá következő külső behatások erősbítik, megdagasztják a hangját és így történik meg az a furcsa valami, hogy a hivatalból hazatérő férj kozmásnak találja a különben csak alig odaégett ételt, kiállhatatlanoknak a gyermekeket, unalmasnak a szoba családias, intim berendezését, miért, csak azért, mert Tisza szótöbbséggel győzött, mert a lelki konszonancia már működésben van és minden beledobott hang, mozdulat hamis hangokat vált ki a szívéből. Én egyszer két hétig lent voltam a Bácskának egyik gazdag, de sikerülten eldugott falucskájában éppen akkor, amikor a szerb háború veszedelmei most harmadéve először dobogtatták meg a tartalékos katonák szívét. Nem tudtam róla semmit. A korcsmában, ahol étkeztem, mulatozni szokott valami szerb aristokrata. Megjegyzem, ezzel nem sokat mondtam, mert a szerb aristokrata — különben valóságos férfiszépség — egyebekben igen szimpla képességű ember volt, kivéve az anyagiakat, mert a pénzt két kézzel szórta. A szellemiek terén a természet nem áldotta meg ennyire. Sült paraszt volt. Csatadalokat énekelgetett, rettenetesen csikorgatta a fogát és reám különösen acsarkodóit, hiszen én voltam a kicsi falucskában az osztrákmagyar monarchia egyedüli képviselője. Nekem tetszett a nóta, a szövegből betűt sem értettem és gyakran biztattam a gróf urat, énekeljen még. Guszlicsások kisérték. Szépen énekelt. Azt hitte a jámbor, gúnyolódom. Hát énekelt valami olyan verset, aminőt Cyrano de Bergerac komponált s aminek refrénje: — Megszúrlak a versem végén! Ezt ő komponálta és a guszlicsások sápadtak bele. Én nem értettem. Mulattam rajta. Mikor már a különben meglehetős hosszú vers végéhez ért, felkérettem a vendéglőssel, hogy az egyik különösen szép részletet engedje lekottáznom. Énekelje el megegyszer. A gróf úr meghökkent. — Ilyen vakmerő és bátor embert még alig látott! monda. Befejezetten hagyta a nótát és megrázta a kezemet. Ezt csak azért mondtam el, hogy így lehet az ember — nem ideges. Ha nem ért a nótából semmit. És azért mindig úgy hat rám, mint valami burkolt önlenézés, mikor valaki büszkén mondja: — Én bizony nem vagyok ideges. Persze. Szegény. Nem érti a nótát. Könnyű neki nem idegesnek lenni, élt, azonban az urat mégis ő adta; a falu valamennyi más kutyája is kiváló tisztelettel viseltetett iránta. Még gyermekkoromból nagyon jól emlékszem, hogy egyszer egyik szomszéd birtokos ellátogatván hozzánk, magával hozott egy nagy és gonosz farkaskutyát is. Jakab úr ennek a kutyának mikor, ez meg akarta támadni, egy pillanat alatt a fején termett és erős, éles csőrével úgy megvagdalta, úgy megtépázta, hogy a kutyát a kertésznek kellett megszabadítani a tollas boszszúállótól, mely azután a megelégedés és győzelem énekének károgásával kelt szárnyra. Minthogy Jakabnak, rokon- és kortársaitól eltérőleg, kevés hajlama volt a lopásra, meg volt engedve neki, hogy a földszinti konyhába ellátogasson; minden délben, mikor a csengetés a cselédeket étkezésre szállította, Jakab is megjelent rendesen s megkapta a maga bőséges táplálékát. Ez a holló, az én késő aggkorra jutott apámnak is már a korai gyermekéveitől, tehát körülbelül 1753—59- től kezdve a birtokán volt. Apám gyakran beszélte nekem, mennyire gyönyörködött, mikor én 60 évvel ezelőtt, épen úgy, mint ő egykoron, a tolakodó atyafival megosztottam a reggeli kenyeret. A hadjáratok minden viharait, melyek szüleim birtoka fölött elzugtak és nem egy rombolást és változást hagytak maguk után, átélte ez a holló s amikor én —midőn a szülői háztól 1823-ban elszakadtam — két-három évi időközökben haza látogattam, Jakab mindannyiszor megismert, örvendező szárnycsattogással és károgással üdvözölt, holott más idegen iránt rendkívül rideg és tartózkodó volt. Mikor 1848-ban magammal hoztam két nagyobbik fiamat is — egyik nyolc, a másik öt éves volt — az öreg holló ezekkel is épen úgy, mint kilencven évvel azelőtt nagyatyjukkal s negyven évvel azelőtt apjokkal, megbarátkozott. Apám halála után, 1851- ben, a birtok más kézre menvén át Jakab is — különös ajánlat mellett — az új birtokosnak adatott át, meddig élt még azután, nem tudom, de az átadáskor még ép oly vidám volt, mint előbbi éveiben, tollazata teljes és fénylő fekete volt. Naumann szerint a holló élhet 106 évig. A szarkára nézve vannak példák, hogy 20-25 évig kitartják a fogságot. Házi tyúkunkról tudjuk, hogy élete 15, sőt 20 évre is terjedhet. A fácán felviheti 15, a puska 16, a galamb 10 évig. A kisebb énekesek életének határa 8-18 év között változik. Általában mondhatjuk, hogy a szabadon élő madarak nagyobb életkort érhetnek el, mint a fogságban levők. — 1 - 3. oldal: 1911. évi párisi nemzetközi kiállításon nagy Grand Prix aranyéremmel, érdemjellel és diszoklevéllel kitüntetve uscn is sníi butornagyáruházat UNGVÁR. Egy sétáló úr jegyzeteiből. Mulatság volt az elmúlt héten a Széchenyi-ligetben. Szólott a cigányzene s a fiatalság csak úgy ropta a táncot. De különben nem is erről akarok beszélni, hanem mialatt a pavillonban az ifjú párok szenvedélyes ütemlépésekben csevegtek, kint a ligetben — ujjé! de nagy sötétség volt, csak a jánosbogarak csillogtak, ahol csillogtak. A villamos lámpák dirigense, a biztosító, erkölcsi köteleségének vélte be nem avatkozni mások morális felfogásába — az első látnivalón elpirult annyira, hogy a pirulásból izzás lett, míg végre a szégyenérzet győzött rajta — elégett. Elég volt, — így gondolkodott, — tanúzni nincs szándékom. A villanylámpák pedig, a munkától felszabadított robotolók, igyekeztek szerszámaikat letenni s pihenni tértek. Tehát sötétség uralkodott az egész vidéken, de nem ijesztő sötétség ám, mert akadtak, sőt elegen, kiket a sötétség nem rémített. Nem folytatom, azonban csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy a Pathé-társaságnak ha módjában lett volna a kertben történtekről kinematograph-felvételt készíteni, a nyert kép még kizárólag felnőttek jelenlétében tartott előadásra sem nyert volna engedélyt. Világosságot kérünk este a ligetbe, legalább olyankor, amikor nyilvános táncvigalmakat rendeznek ott. Elvégre nem tűrhetik a józanul mulatók, hogy kellemes szórakozás után hazafelé menet akaratlanul olyan látványosságokban legyen részük, melyek a közszemérem elleni bűncselekmények minden tényálladékát kimerítik. * A Dayka Gábor utcán, ameddig a felépített Ung-part tart, a város vaskorlátot készíttetett. Ez szépészeti szempontból díszére válik a városnak s a most ugyanott készülő sétány vonzani fogja a közönséget, illetve csak vonzaná, ha megfelelő hozzávezető utcája lenne. Az ott lakókon kívül senki sem jár arra, mit is keressen azon az elzárt, eldugott helyen. Kár ezt az ungvári Duna-partot ki nem építeni. A már régebben megpendített eszmét mi is felelevenítjük.