Kárpáti Hiradó, 1928. július (5. évfolyam, 100-116. szám)
1928-07-01 / 100. szám
KÁRPÁTI fIRADO1_______________ Amikor a vonat helyett a gólya jön meg Szerdán d. u. a munkácsi vasútállomás környékén egy szemlátomást idegesen várakozó, erősen gömbölyödő ruszin paraszt asszonyka leste a vonat érkezését. De a vonat nem jött. Hja, az csak menetrend szerint jöhet. Percnyi pontossággal. De nem így a szeszélyes gólya, amit pár nappal későbbre várt a jövendő anya. A joggal ideges asszonyka, amikor látta, hogy a gólya ügyesebb akar lenni a szigorúan pontos vonatnál, elvonult az állomás egyik szögletébe és egy egészséges gyermeknek adott életet A boldog anyát a kitelefonált mentőautón megérkezett dr. Havas részesítette elősegélyben, majd makkegészséges gyermekével együtt a munkácsi kórházba szállították. Korcsmárosok panasza Podk. Rusban a Beszkid kormányzó által beígért alkoholtilalom helyett egyre másra szaporították a korcsmák számát és ugyanakkor minden fűszeresnek engedélyezték a dugaszolt, gyári töltésű üvegekben való italárusítást. Több korcsmáros aláírásával most panasz érkezett szerkesztőségünkhöz, amelyben előadják, hogy több fűszeres a bolt melletti szobájukban valóságos bodegát rendezett be, ahol poharaznak a vendégeknek és korlátlan kimérést folytatnak. A nagyrészt rokkant korcsmárosok érdekeit ez a tény felette sérti, mert — magasabb adóik folytán — hátrányban vannak a fűszeres korcsmárosok felett. Az egzisztenciájukban fenyegetett korcsmárosok a hatóságok sürgős beavatkozását követelik. Eisenberg Leopold építési vállalkozó MUNKÁCS, Rákóczi u. 10. év. Tervez, vállal, épít. Korszakalkotó megállapításait azzal kezdte, hogy minden emberben két én van: az egyik tudatos, a gondolkodó, hogy úgy mondjam, a társadalmi én, a másik a tudattalan, az ösztön én, amely nem törődik a társadalmi, etikai korlátokkal, hanem vad, féktelen, ösztönös indulatokban él. A tudattalan lelkivilág megismerése századunk minden szellemitalálmányát értékben és jelentőségben jóval felülmúló eredmény. Freud másik, nagyszerű revelációja, hogy az emberi életből semmi sem tűnik el nyomtalanul, hanem tudatalatti énünk részévé lesz. Ez a tudatalatti én „gyermekkorban már fölvevő szerke volt énünknek, ami körülöttünk, velünk történik, folytonosan terebélyesedve, az élet folyamán telerakva múlt életünk tudatossá nem vált képkomplexumaival és elkísér bennünket öregségünkig.“ Hasonlattal élve: Tudatalatti én: konzerves doboza életünknak, múltúnknak. A tudattalanba bújt szenvedélyek, vágyak gyakran összeütközésbe kerülnek az ember tudatos, morálistársadalmi énjével és óriási kirobbásokat, összeütközéseket idéznek elő — beteggé teszik. Freud már korán arra is rájött, hogy „a betegek tünetei szoros kapcsolatban vannak kínos emlékképekkel, vágyakkal, melyeket a beteg elfojtott, a lélek mélyére száműzött.“ Ezáltal ugyan az emlékezéstal eltokolódtak, de hatásukat el nem vesztették, sőt kóros tünet formájában kerülnek felszínre. Freud zsenialitása azonban nem állott meg az elméleti fölfedezéseknél, hanem rámutatott, hogy a tudatalatti képek fölidézésével részben az álomképek segítségével a neurotikus beteg előtt tudatossá teszszük az elfojtottakat, bekövetkezik a tünetek gyógyulása. A gondolatelfojtást fölváltja a tudatos elítélés. A külső viszonyokon és életmódon alig kell, hogy változzék valami. Freudot és tudományos fölfedezését rengeteg támadás érte és ennek oka nagyon is világos volt. Hiszen mi volna nagyobb bűn hipokrita társadalmunk szemében, mint kiteregetni szennyesét és leleplezni hazugságait. Ha ezen dühös támadásokat nézzük, lehetetlen nem gondolni azokra a harcokra, amik Ady körül folytak. Ő is újító volt, aki bátran odaharsogta az Igazát. S amint Freudot, korunk legnagyobb szellemóriását a tudománytalanság vádjával illették mindazok, akik a hazugság álarca alatt az igazságtól féltek. Pascal mondja valahol: Ha Kleopátrának rövidebb az orra, más lett volna a világtörténelem. Ebben a szellemes mondásban az az igazság fejeződik ki, hogy nagy történéseknek igazi okai néha mily kicsinyek lehetnek. Freud ugyanilyen megállapítást tesz az emberi cselekedet rugóinak vizsgálatánál. Ki tudja — kérdezhetjük méltán, — hogy a közérdek és hazafiság jegyében folyó nagy csaták mögött mily — a tudattalanból eredő kicsinyes animositások rejtőznek, vagy a nemzetközi konfliktusok nem-e egyes emberek tudatalatti szenvedélyeinek mozgási felületei. Ez a kérdés vetődik fel akkor is, midőn a lapokban Berzeviczy támadásait olvassuk Ady ellen, akinek próféciás látásait, igazságát, nagyságát az idő annyira igazolta. Freud óriási érdeme, hogy megtalálta a módját annak, hogy a láthatatlanul működő, elfojtott káros erők felszínre kerüljenek és hasznos, produktív életenergiává alakuljanak át. Ez az életenergia, ez a Freud által elnevezett szublimációs (eszményesített) folyamat, a tudat alatt működő, károsan ható romboló ingerültségeket etnikai, művészi tudományos erőkké alakítja és így a társadalom produktív, hasznos energiáját növeli. Freud eszméi felmérhetetlen nyereséget jelentenek az emberiségnek, amely így remélheti, hogy a tudatalattisága, a romboló hatású animozitásaitól való felszabadulása elhozza számára a boldog, kiegyensúlyozott, kirobbanásoktól mentes életet, ami után olyan régen és olyan hiába vágyott. Mire a tiszabecsi „vérengzés“ híre Pozsonyba érkezik Legutóbbi számunkban megírtuk, hogy a Podk. Hlasy és ennek nyomán az egyik ungvári kormánylap koholt rémmesékkel akart hangulatot kelteni Magyarország ellen. Mivel még Ruszinszkó közel van Tiszabecshez, itt nem merték a rémmesét még rémesebbé tenni, ellenben a pozsonyi kormánylapnak már úgy adták le a hírt, hogy 8 halottja és 47 súlyos sebesültje volt a „lázadásnak“ és „vérengzésnek“. A rémmesét a „Magyar Távirati Iroda“ természetesen megcáfolta, kiküldött munkatársunk pedig megállapította, hogy közönséges verekedésről volt szó, amelynek során a tiszabecsi gazdák voltak túlsúlyban s csak páran szenvedtek könynyebb sérülést. Az illetékes hatóságok a verekedés ügyét a legpártatlanabbul és a leggyorsabban vizsgálták meg s a gazdák ellen eljárást sem indítottak. Persze, az is tendenciózus mese, hogy a csehszlovákok beavatkozását kérték volna. — Vájjon miért kell már ilyen „szenzációkkal“küzdeni a magyarság ellen ? Titokzatos fegyveres merénylet Pénteken este, Csongor község határában titokzatos fegyveres merényletnek esett áldozatául Orosz Károly 30 éves mezőőr. A kerülő kötelességéhez híven az említett nap estéjén is bejárta a felügyeletére bízott búzatáblákat. Útja közben egyszerre az egyik búzástagon furcsa, suhogós neszre lett figyelmes. Óvatosan közeledett a nesz irányába, amikor hirtelen fegyverdörrenés hangzott el. A golyó a következő pillanatban Orosz Károly combjába hatolt, aki a fájdalomtól félájultan rogyott a földre. A súlyosan sérült kerülő nagy vérveszteséggel az útig vonszolta magát, ahol a mezőről hazatérő falusiak rátaláltak, azonnal ápolás alá vették és még az este folyamán beszállították a munkácsi kórházba. A merénylőt keresi a csendőrség. x Schwarcz Zoltán vizsg. fogtechnikus Munkács, Masaryk (Fő)utca 9. emelet. Modern fogászati műterem. Legmodernebb hygienikus kezelés. _____________________ Az elsodort katona Tengernyi szenvedést átélt munkácsi születésű hadifogoly a puskacsövek előtt Illetőség — vagy halél! Hány magyar katonát szórt szerte a nagy világégés?!... Hova lettek a daliás, 18 éves, barnamellű büszke magyar fiúk, akiknek lábai alatt tizegynehány évvel ezelőtt megremegett az anyaföld, amikor végig deffiliroztak rajta ? Életben vannak-e és ha igen, merre? Vájjon Szibéria tundrái nem feledtették-e el velük az otthon képét ? A kínai pagodák látása eszükbe juttatja a fehérre meszelt templomot? Tudnak-e ongonabugős szívvel sírni, önfeledten, boldogan nevetni, mint régen, nem fásította el lelküket a tengernyi szenvedés?... Miért tragikusabb a magyar katona sorsa a többinél, miért nem tudta a világháborúhoz tapadt magyar vért, szenvedést és könnyet lesikálni az elmúlt évtized?... A nagykatasztrófa emberroncsai ma is kísértenek, fantomszerűen bukkannak elő, fellibbentik a letűnt kor nehéz drapériával bevont gyászos emlékeit és szemeink előtt újra lepereg az emberiség végzetes, örök tragédiája. Az elsodort katona. Nem is olyan távol, Lengyelország egy kis városkájának börtöncellájában összeszorult torokkal, keserű szívvel, honvágyó lélekkel várja a kegyetlen sors kockavetését a világháború elsodort katonája, Lohita Ernő. Alig volt 18 éves, amikor szülővárosából, Munkácsról bevonult a katonasághoz. 1915-ben már az orosz fronton van, egy évvel később Oroszország hepehupás utjain kanyarog nagy Szibéria felé. A 19 éves gyerekeraber koplalva, lerongyolódva érkezik a fogolytáborba s itt él baromi életet több ezer társával hosszú ideig. Szüleinek irt leveleiből mégis kicseng a remény, az önbizalom, a bátorítás. — „Nincs semmi bajom — írja egyik levelében — nem sokára otthon leszek“. Zendülés tör ki a fogolytáborban, de szökése nem sikerül. A lázadást elfojtják, a foglyokat megtizedelik. A véletlen folytán megmenekül a haláltól, de szigorított, kancsukás felügyelet alá kerül. Ettől kezdve hosszú évekig nem ad életjelt magáról, miközben megroppant szülei azzal a tudattal váltak meg az élettől, hogy fiukkal a menyben találkoznak. „Felszabadító“ Szovjet. Az orosz robosztus megrázkódott, lehullottak a lakatok, bilincsek, a sujtásra emelt kancsukás kezek élettelenül hullottak le... A szabadság hosszantartó, véres csókban tobzódott. A piros fáradalom szele megcsapta a fehér Szibériát is. Lohita Ernő szabad lett, mehetett amerre akart. Haza!... Mámorosan, uj reménnyel szivében vágott az ismeretlen útnak. Hónapokig gyalogolt éhezve az európai Oroszország belsejében, ahol nem bántották, nem kérdezték: hová megy, honnan jő? A határ közelében katonák vették körül. Megállapították — idegen. Gyanús. Minden gyanús kém. Statáriális bíróság elé állították, amely azonnal ítélkezett felette s mint kémgyanust 3 évre deportálta, Senki szigetén. A különös végzet úgy akarta, hogy Lohita Ernő még távolabb legyen szülőföldjétől, mint azelőtt volt. Pár hónap múlva a Fehér-tenger egyik legelhagyottabb szigetén, Soloveszkin ette a keserű rabkenyeret. A Senki szigetére deportálták, amiről mindenki elfeledkezett és amit csak akkor vettek igénybe, ha foglyot kellett oda szállítani. Peregtek az egyhangú, szenvedésteli napok. Évek múltak, évek teltek... Már a három évből négy év lett, de az elsodort katona még mindig nem volt szabad. Amikor látta, hogy a deportálás életfogytiglanra szól, az őröket kijátszva éjjel egy halászbárkán megszökött. A Csl. konzulátus hallgat... a Néva lankáin bujdokolt a szökött rab, amikor szembetalálta magát egy csapat katonával. Elfogták, Leningrádba (Sz. Pétervár) vitték s mint kémgyanust ismét fogságba vetették. Lohita Ernő, aki értesült a középeurópai határváltozásokról, többször intézett levelet, kérvényt a csehszlovák konzulátushoz, hogy kiszabadítása érdekében tegyék meg a szükséges intézkedéseket, azonban az iratokat útközben megsemmisítették és egyszer sem juttatták el rendeltetés helyére. Évek múlva újból kiszabadul a börtönből. Kerüli az embereket, városokat s úttalan utakon bujdokolva, óvatosan közeledik a lengyel határ felé. Elcsigázott testtel, életét kockáztatva szökik át a határon, de még fel sem lélegzhetis megkönnyebülten, a lengyel határőrök karjaiba rohan. „Igazold magad!“ Szembetalálta magát a háborút követő kor legkérlelhetetlenebb fegyverével, az igazoltatással. Okmányai, igazoló írásai nem voltak s a sors iróniája változatosságot szánt részére: most már mint szovjetkémet tartóztatták le. Másfél hónappal ezelőtt került kémkedéssel vádoltam a börtönbe s ezen idő alatt szülei elmére kimerítő levelet út ráhállás sorsáról dm 2 oldal