Szeretet, 1927 (5. évfolyam, 4. szám)

1927-02-25 / 4. szám

4. oldat­ ­ébe? Ebben a nagy cháoszban, ahol Istene, vallása, magyasága tekintetében már szinte kezd a nép in­gadozni, nem legelső teendőnk-e oly táplálékhoz jut­tatni őt, mely lelkét hatékonyan erősíti, az Atyáink által századon át jónak talált ösvényen megóvni, ősi hitünkben, a tiszta erkölcsökben és nemzetünk sze­­retetében megtartja. Ha valaha igaz volt, úgy ma sok­szorosan igaz az, hogy a szószék, az iskolák mellett a nyomtatott betűvel vívhatjuk meg csak nehéz har­cunkat. A XVII. század szelleme újra feltámadt, a kí­sértő megint szerte jár, hogy elnyeljen minket. Csak úgy, mint akkor. Ki akarnak bennünket forgatni nyel­vünkből, meg akarják ölni kultúránkat, ezer módon és eszközzel gyengítik népünk vallásos meggyőződé­sét. Nem itt van-e az ideje, hogy az erővel, a hatal­massággal egy másik, egy még győzőbb erőt, a tol­lat, a nyomtatott betűt állítsuk szembe, úgy mint elő­deink tették. Hadd szóljanak a kettős tüzes nyelvek templomokban, felolvasó estélyeken, bibliai összejö­veteleken, de ezek mellett ne feledkezzünk meg ar­ról sem, hogy legyen egy erős néplapunk, mely kál­vinista népünknek, mikor olvasni óhajt, ott legyen a kezében s ezt honorálja s ne holmi ledér erkölcsrontó pornográf, szennyes iratokkal rontsa a szivét, a lelkét. Egy, sok-sok ezer számban megjelenő népújság mihamar megerősödnék tartalomban, benső értékben is. Azok a magyar írók, akik ma másnál dolgoznak, szinte vágyakoznának ebben a mi lapunkban is el­helyezni szellemi termékeiket, nemcsak a közöttünk élők, de a magyarországiak is, ha a Szeretetnek nagy volna az olvasó­tábora, így azután befolyást gyako­rolnánk magának a válságban lévő mostani magyar irodalomnak a megoldására is. Mert annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom ma válságos időket él. Két irány küzd egymással, az egyik irány az, mely minden áron fel akarja tartani a múlt hagyományait, amely nyelvben, szellemben magyar akar maradni, mint a régiek voltak, egy Jókai, egy Petőfi, Madách, Mikszáth, az újak közül Móricz stb; a másik pedig az, mely magát nyugatosnak ne­vezi, melynek irói úgy szólanak, hogy a magyar em­ber meg sem érti őket; mert kerékbe törik a magyar nyelvet, szellemben pedig annyira eltávolodtak a ma­gyartól, annyira megtagadtak vele minden közösséget, hogy amikép nemrég Apponyi, s újabban Berzevíczy mondta: „ha angolra, vagy franciára volnának az írá­saik lefordítva, senki se mondaná meg, hogy nem egy francia, vagy angol írótól származnak-e azok ?“ Pedig ugyebár a magyar népnek csak magyarul és magyar lélekből szabad írni, hogy mert érse, hogy művelődjék, legkivált most. Ha nekünk volna egy erős tekintélyes néplapunk, mely vonzaná még a jelesebb írókat is, de amelyik­nek a tábortüzénél csak azok az írók telepedhetné­nek le, akik ide tiszta magyar lelket hoztak, akik a vallás és az erkölcs s a hagyományos múlt tiszta forrá­saiból merítenek,­­ milyen tisztító tűz lenne ez a magyar irodalomra. Megizmosodna­­ az irányzat, melytől mi soha, de kivált e romlott időben eltérni nem akarunk. Kérésével aztán az ízléstelen, deka­dens, erkölcsöt, jellemet, magyar szellemet rontó iro­dalom háttérbe szorulna, mert nem volnának pártolói, támogatói. íme, sok szempontból tekintve, ilyen fontosnak tartom én e lap felkarolását. Nem hiszem, hogy csak egy ponton is tévedtem volna, mikor ennyire kiemel­tem e református és magyar szellemű néplap nagy hivatását és virágzását. Majdnem kizárólag tőlünk függ azért, tőlünk lelkészektől, hogy a Szeretetnek­­ilyen magasztos missziót biztosítsunk. Péter Mihály: Az örökélet titka. Irta: Szabó Béla. A halál. Mi a halál? Az élet ellentéte. Ha az élet fehér, a halál fe­kete, ha az mozgás, akkor ez mozdulatlanság, ha az virágzás, úgy ez hervadás. Eszerint, ahány féle az élet, annyiféle a halál is. Más a növény élete, mint az állaté, ennélfogva más a halála is. Minél magasabb­­rendű az élet, annál nagyobb, komolyabb, nehezebb a halál. Minden földi élet között legmagasabbrendű az ember élete. Minden halál között a legnagyobbszerű és a legfélelmesebb is az ő halála. A halál általában véget jelent. Annyit, mint a mondat után a pont. Nincs tovább. Az ember halála azonban a kettős ponthoz hasonlítható, ami azt jelenti, hogy a felvetett gondolatnak még koránt sincs vége, a lényeg, a csattanó még csak most következik. Ez a csattanó pedig az erkölcsi felelőség, ennek alapján az ítélet s aztán az örök üdvösség, vagy az örök kárhozat. „Folytatása következik... Ez van láthatatlan be­tűkkel minden koporsóra felírva. Ez az oka annak, hogy az ember ösztönösen fél a haláltól, még akkor is, ha velejáró testi fájdalmakat nem is veszi tekintetbe. „Folytatása következik." Mennyi vigasztalást is jelent ez az emberi szív számára, még akkor is, ha a kinek tengerén kell is a túlsó partra vergődnie. Minden azon fordul meg, hogy igaz e a vallás­nak ez a tanítása, vagy nem. Ha nem igaz, akkor nincs okunk félni a haláltól. Legjobb ha nem is gon­dolunk rá, hanem „legutoljára hagyjuk." Hiszen nem több az az állat kimúlásánál, ami néha bizony elég kellemetlen tünetekkel jár, ugyan de ha ezeket el­szenvedjük, akkor legalább megszűnik minden. De azért ez nem jelent megsemmisülést. „A megboldo­gult emlékezete örökre megmarad." „Élni fog gyer­mekeiben és műveiben." „Szelleme — esetleg fel fog támadni követőiben." Nagyon helyes és nagyon s­zép felfogás, — de csak abban az esetben, ha a vallás tanítása az Istenről, az ítéletről és feltámadásról csakugyan nem igaz. SZERETET, 1927. február 25.

Next