Szeretet, 1927 (5. évfolyam, 4. szám)
1927-02-25 / 4. szám
4. oldat ébe? Ebben a nagy cháoszban, ahol Istene, vallása, magyasága tekintetében már szinte kezd a nép ingadozni, nem legelső teendőnk-e oly táplálékhoz juttatni őt, mely lelkét hatékonyan erősíti, az Atyáink által századon át jónak talált ösvényen megóvni, ősi hitünkben, a tiszta erkölcsökben és nemzetünk szeretetében megtartja. Ha valaha igaz volt, úgy ma sokszorosan igaz az, hogy a szószék, az iskolák mellett a nyomtatott betűvel vívhatjuk meg csak nehéz harcunkat. A XVII. század szelleme újra feltámadt, a kísértő megint szerte jár, hogy elnyeljen minket. Csak úgy, mint akkor. Ki akarnak bennünket forgatni nyelvünkből, meg akarják ölni kultúránkat, ezer módon és eszközzel gyengítik népünk vallásos meggyőződését. Nem itt van-e az ideje, hogy az erővel, a hatalmassággal egy másik, egy még győzőbb erőt, a tollat, a nyomtatott betűt állítsuk szembe, úgy mint elődeink tették. Hadd szóljanak a kettős tüzes nyelvek templomokban, felolvasó estélyeken, bibliai összejöveteleken, de ezek mellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy legyen egy erős néplapunk, mely kálvinista népünknek, mikor olvasni óhajt, ott legyen a kezében s ezt honorálja s ne holmi ledér erkölcsrontó pornográf, szennyes iratokkal rontsa a szivét, a lelkét. Egy, sok-sok ezer számban megjelenő népújság mihamar megerősödnék tartalomban, benső értékben is. Azok a magyar írók, akik ma másnál dolgoznak, szinte vágyakoznának ebben a mi lapunkban is elhelyezni szellemi termékeiket, nemcsak a közöttünk élők, de a magyarországiak is, ha a Szeretetnek nagy volna az olvasótábora, így azután befolyást gyakorolnánk magának a válságban lévő mostani magyar irodalomnak a megoldására is. Mert annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom ma válságos időket él. Két irány küzd egymással, az egyik irány az, mely minden áron fel akarja tartani a múlt hagyományait, amely nyelvben, szellemben magyar akar maradni, mint a régiek voltak, egy Jókai, egy Petőfi, Madách, Mikszáth, az újak közül Móricz stb; a másik pedig az, mely magát nyugatosnak nevezi, melynek irói úgy szólanak, hogy a magyar ember meg sem érti őket; mert kerékbe törik a magyar nyelvet, szellemben pedig annyira eltávolodtak a magyartól, annyira megtagadtak vele minden közösséget, hogy amikép nemrég Apponyi, s újabban Berzevíczy mondta: „ha angolra, vagy franciára volnának az írásaik lefordítva, senki se mondaná meg, hogy nem egy francia, vagy angol írótól származnak-e azok ?“ Pedig ugyebár a magyar népnek csak magyarul és magyar lélekből szabad írni, hogy mert érse, hogy művelődjék, legkivált most. Ha nekünk volna egy erős tekintélyes néplapunk, mely vonzaná még a jelesebb írókat is, de amelyiknek a tábortüzénél csak azok az írók telepedhetnének le, akik ide tiszta magyar lelket hoztak, akik a vallás és az erkölcs s a hagyományos múlt tiszta forrásaiból merítenek, milyen tisztító tűz lenne ez a magyar irodalomra. Megizmosodna az irányzat, melytől mi soha, de kivált e romlott időben eltérni nem akarunk. Kérésével aztán az ízléstelen, dekadens, erkölcsöt, jellemet, magyar szellemet rontó irodalom háttérbe szorulna, mert nem volnának pártolói, támogatói. íme, sok szempontból tekintve, ilyen fontosnak tartom én e lap felkarolását. Nem hiszem, hogy csak egy ponton is tévedtem volna, mikor ennyire kiemeltem e református és magyar szellemű néplap nagy hivatását és virágzását. Majdnem kizárólag tőlünk függ azért, tőlünk lelkészektől, hogy a Szeretetnekilyen magasztos missziót biztosítsunk. Péter Mihály: Az örökélet titka. Irta: Szabó Béla. A halál. Mi a halál? Az élet ellentéte. Ha az élet fehér, a halál fekete, ha az mozgás, akkor ez mozdulatlanság, ha az virágzás, úgy ez hervadás. Eszerint, ahány féle az élet, annyiféle a halál is. Más a növény élete, mint az állaté, ennélfogva más a halála is. Minél magasabbrendű az élet, annál nagyobb, komolyabb, nehezebb a halál. Minden földi élet között legmagasabbrendű az ember élete. Minden halál között a legnagyobbszerű és a legfélelmesebb is az ő halála. A halál általában véget jelent. Annyit, mint a mondat után a pont. Nincs tovább. Az ember halála azonban a kettős ponthoz hasonlítható, ami azt jelenti, hogy a felvetett gondolatnak még koránt sincs vége, a lényeg, a csattanó még csak most következik. Ez a csattanó pedig az erkölcsi felelőség, ennek alapján az ítélet s aztán az örök üdvösség, vagy az örök kárhozat. „Folytatása következik... Ez van láthatatlan betűkkel minden koporsóra felírva. Ez az oka annak, hogy az ember ösztönösen fél a haláltól, még akkor is, ha velejáró testi fájdalmakat nem is veszi tekintetbe. „Folytatása következik." Mennyi vigasztalást is jelent ez az emberi szív számára, még akkor is, ha a kinek tengerén kell is a túlsó partra vergődnie. Minden azon fordul meg, hogy igaz e a vallásnak ez a tanítása, vagy nem. Ha nem igaz, akkor nincs okunk félni a haláltól. Legjobb ha nem is gondolunk rá, hanem „legutoljára hagyjuk." Hiszen nem több az az állat kimúlásánál, ami néha bizony elég kellemetlen tünetekkel jár, ugyan de ha ezeket elszenvedjük, akkor legalább megszűnik minden. De azért ez nem jelent megsemmisülést. „A megboldogult emlékezete örökre megmarad." „Élni fog gyermekeiben és műveiben." „Szelleme — esetleg fel fog támadni követőiben." Nagyon helyes és nagyon szép felfogás, — de csak abban az esetben, ha a vallás tanítása az Istenről, az ítéletről és feltámadásról csakugyan nem igaz. SZERETET, 1927. február 25.