Beszélő, 1994. július-szeptember (5. évfolyam, 27-39. szám)

1994-07-07 / 27. szám - KÖLTŐI KÉRDÉS - Csaplár Vilmos: Hol az emberfaj régi gőgje?

KÖLTŐI KÉRDÉS PETRI GYÖRGY ROVATA Hol az emberfaj régi ? nemesség, élet, érdemesség? (Babits Mihály) A felelet a kérdésben magában benne foglaltatik. Ennyiben maradhatnánk is. Nincs gőg, nemesség, érde­messég. Elromlottunk, lezüllöttünk, ami különösen egy olyan nagy háború idején, mint az Első VH volt, szembe­tűnő. Csakhogy az én válaszom merőben különbözik a sugal­­lattól. Én itt a huszadik század végén, visszatekintve a bot­rány egy korábbi szakaszára, és előretekintve a végtelen botrányra, a jövőbe, nem látok semmilyen züllést, romlást. Se régi gőgöt, se annak a hiányát. Nekem nem hiányzik semmi. Minden úgy van, ahogy van. És úgy is lesz. Sőt, úgy is volt. Szép játék az, hogy aranykorokat rajzolunk meg. Bele­képzeljük a múltba azt, ami megvolt. Csak nem úgy. Tehát képzeletünk teszi aranykorrá a régi ugyanazt, és ebben sok segítőtársunk akad. Mindenki, aki előttünk élt. Mindenki, aki csak egy kicsit is szenved a jelenétől (márpedig az em­beriség többnyire ilyen szenvedve, múltba vágyva tud csak reménykedni a jövőben), részt vesz a játékban. Hiszen a gyerekkorunk is milyen szép volt! Ugye-ugye? Valószínűleg ebből a gyermetegségből épül a mese. Minden törzsnek, népnek volt egy aranykora. Vagy több is. Mintha valami nagy dolog zajlott volna valamikor, régebben. És ekkor, ré­gebben csakis nagy dolgok zajlottak. Ez a csiklandozó kéj, hogy a jelen mindig kisebb a múltnál, ez a kultúránk kábí­tószere, így jobban kibír­juk? Nem, sőt! Vagy igen, sőt! Költészet, mondja a cinikus, s ezzel kicsit könnyít magán. Úristen, az iskolából is hányszor mentem haza úgy, hogy régen micsoda nagy emberek éltek! Óriá­sok. Nem úgy, mint én, aki csak megyek haza az iskolából, épp most. Utcá­kon. Porban, zajban. Je­lenbeli fölfoghatatlanság­­ban, amit nem is érdemes szemügyre venni. Nem is lehet, mert annyira jelen­téktelen, formátlan, föld­hözragadt dolog menni haza az iskolából. Én éhes vagyok. Egy darab húsra vagy egy csokoládéra gon­dolok. Mert falánk va­gyok, régen viszont mindenkinek mindig csupa nagyszerű dolgon járt az esze. (Még az iskolásoknak is.) Mindenkinek tele volt öldökléssel az „aranykora”. A gö­rög-római aranykorból is kimarad a katona büdös lába, alantas kapzsisága, a nemi és a nem nemi erőszak, és Néró borzalmas ügyleteit is már egy kicsit nagyszerűnek érzékel­jük, bár tudjuk - nála éppen tudjuk -, hogy történt, nem tör­tént. Ott vannak a leírt történetek, a múlt ránk hagyott do­kumentumai, és tanúsítják... Mit? Hogy azt írták le, amit leírtak. És mi el akarjuk hinni. Babits Mihály is el akarja hitetni, hogy a harmincéves háború például nem volt ugyanolyan undorító, mint a kései, négyéves folytatása. Olyan nagy különbség, hogy mekkora ágyúkat gyártottak éppen, és alkalmaztak-e mérges gázt? Én nem tudom megbocsátani az aranykorról szóló taní­tómestereimnek azt, hogy nem mondták meg, hogy például régen is volt unalom. Mindig volt. Borzalmasan szenvedtem a jelenbeli unalomtól egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy ez örök unalom. Nem emlékszem, hogyan jöttem rá. És egyáltalán: nem emlékezni! Ez is a védekezés egy hatá­sos módja, most még, amikor az ember hajlamos hinni ab­ban, amiben nem hisz. Vége a játéknak. Lassan. Mi különben is már olyan bő dokumentációt hagyunk magunk után, hogy nem fogja tudni senki aranykornak­­ maszkírozni korunkat. És­­ nem is lesz korunk.­­ _ A NAGYSZERŰ­­, MÚLT­­ és a kistelen. El­ő fog tűnni kultúránknak ez a nagy közhelye, mert megszűnik a gyermeteg­­ségünk, mely úgy vágyott rá, mint macska a forró kására. A történelem halálos öleléséből való kiszabadu­lásnak ez az útja.­­És jön a jövő mítosza. A globális, kozmikus örömvárás. Be­köszönt a nagyszerű múlt helyett a történelmen túli örök jövő. Mert költők mindig voltak, mindig lesznek.) 4 CSAPLÁR VILMOS ■■■ BESZÉLŐ, 1994. JÚLIUS 7.

Next