Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-02-23 / 8. szám
8-dik szám. Pest, Február 23. 1862. III. évfolyam. HETI NAPTÁR. HETI NAPTÁR. Csütörtök, feb. 27. Valaki a balettet magas lavatásu dolognak tartja ; talán azért, mert deficiteket csinál. Péntek, feb. 28. A bécsi Gemeinderath buzgó intézkedése után egy helyen nagyon csodálkoznak, hogy a hatóság náluk is „intézkedett“ s az árviz őket — mégsem öntötte el. Szombat, mart. 1. Már március elseje van, de azért én még mindig hiszem , hogy bejönnek ; t. i. azok az elmaradt prenumeránsok. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij januártól mártius végéig 1 ft. 50 kr. félévre 3 ft. — Az előfizetés és minden reclamátió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Zöldkert-utcza 6. sz.) küldendők. Hétfő, feb. 24. Sokan tán a civilizátió szempontjából szeretnék jogainkat gyalulni, simulunk , hogy igy talán Kedd, feb. 25. . Nincs farsang , s az álarcok mégis jól kelnek ; ezen álarcok — a mostani divat szerint nagy bajuszok és szakálakkal ékitvék. Szerda, feb. 26. Abból, hogy Napoleon jelenleg nem farsangol, azt következtetik, hogy majd böjtben kezdi el a táncot. Új előfizetés :» „BOLOND MISKA“ 1862-dik évi folyamára. Egész évre, vagyis: jan. dec. végéig 6 ft. félévre, vagyis: jan. jan. végéig . 3 ft. Évnegyedre, vagyis: jan. marc. vég. 1 ft. 50 kr. Ludas Matyi farsangi elmélkedései. „In nova fort animus mutatus dicere formas corpora... Ovidius Naso. rákáson lenni vagy nem lenni, ezt most a kérdés. Legyünk. Az angol példaszó szerint „egy eleven néger többet ér mint egy holt oroszlán.“ Éljünk, ha kormosán is, fuligine faciem obducti. Majd tisztára mossuk magunkat húshagyókedd után, midőn Hamupipőke varázsszépségben fog ragyogni. Ariostonál van egy tündérnő, kit bizonyos ádáz igézet arra kárhoztat, hogy időnként mint undok csúszkáló bujkáljon. De a kuruzslat hatalma megtörik, az eredeti alak viszont elősugárzik s akkoron azok, kik a jótékony szellemet nyomorultságában sem veték meg, sőt védék és szereték, üdvözitő mosolylyal, kéjteljes csókokkal s a mennyei lény pazar jótéteményeivel jutalmaztatnak. — Ne fordulj hát el tőlünk, szives olvasó, azért mert az orrunkból beszélünk, arcunkat eltorzítjuk s úgy ujjongunk, mintha nagyon jó kedvünk volna. Állj szóba velünk, maradj mellettünk ez átöltözött időben is s majd, midőn hegyen völgyen lakodalom lesz, s vidámságunk saját képében fog mutatkozhatni, leend neked oly mulatságod, minőt Homer istenei sem élveztek. — Az üldözött erény, fenyegetett ártatlanság csak átváltozás által mentheté meg magát hajdan is. Hogy Daphnéval, ha babérrá nem fásul, mi történt volna, könnyű elképzelni, egyszersmind következtetés vonathatván kalandjából annak sorsára is, kit nem isten és aranykorban, hanem ördög üldöz papirosan, a lihegő kebel átkérgesítlésének menedéke nélkül, mert a fáról lógás még nem ágaskodás, bár rajta dicsőülés halhatlan babérra terem is. Igaz , hogy az átváltoztatás régen sem volt mindig szabadulási mód, s a szűz Diána kissé khinai császárnősen boszulá meg magát a szerencsétlen vadászon; de ha egy istennő leplezetlen kecseinek megpillantása is oly kegyetlen bünhödést vont maga után, mi érné szegény Adeont ma, ha az égi szépség szemérmes fürdése helyett valamely hatalmas vén boszorkányt lepne meg, undok meztelenségben, fertelmi teljességben? Pedig napjainkban szerfölött könnyű ily látomány folytán kapni szarvakat , s a baklövésre aztán rögtön csaholni is kezd az ebek fogfene hada, a dámvadult embernek nem maradván egyéb hátra a férfias fölkiáltásnál : dominum canes, cognoscite vestrum!“ Az őskori alakoskodás mindenesetre többet ért mint a mostani. Akkoron ugyanis nemes, magasztos, isteni tulajdon rejlett a kül, olykor ijesztő s többnyire nevetséges szin alatt, a leálcázás kellemes meglepetéseket szerezvén. Napjainkban ellenkezőleg áll a dolog s a külső szép alakban igen sokszor rut belső lakik s Europa, midőn valamely Jupiter által egy vagy más cabinet particulier-be hagyja magát ragadtatni, boszankodva veheti észre, hogy az olimpusi fölséges álruhából egy közönséges ökör búvik elő boldogítására, míg Danné tárt karjai közé rongyzápor hull. A régieknél a macskából istennő lett ismét, nálunk a kutyából soha sem lesz szalonna. Az átváltozás azonban most könnyebb, gyorsabb és tömegesebb, egész népfajok hagyván magukat lóvá tétetni, s húzván az omnibust, melyből maszkarák tömege rikácsol ki. De ez, úgy látszik, fatalitás. Tiedemann fölfedezte, hogy a gerincesek agyveleje fokozatos méhbeli fejlődésen megy át, osztályzati jellegét kevéssel a születés előtt érvén el. Ezen törvény szerint az emberi agyvelő első alakja olyan, mint amilyennek a halnál találjuk, aztán lesz csuszkálószerű, később madárféle s végre emlős idomzata. Ha (mond E. R. Serres úr, ki e fölfedezést, anatomie comparée du cerveau című művében igazolá) az alsóbb osztályzatok agyának különböző részeit fejleszthetnénk, a halból csúszómászót, ebből madarat, s a madárból emlős állatot állíthatnánk elő lépcsőzetesen. Ha pedig e szervet valamely emlősnél fokozatos sorvasztás alá vethetnénk , fokozatos leszállás volna az eredmény__ A természet gyakran mutat példát az elsőre a szörnyekben, de az utolsóra soha.“ E tan szerint egy arszlán sem lenne Stockfisch, tudóstársulatokban soha sem székelnének szamarak s tisztelt honfitársaink közt egyetlen kaméleon sem találtatnék. Meg kell azonban vallani, hogy a tapasztalás olykor ellenkezőt látszik bizonyitni. Leónak ugyanis, néha rettenetes halszaga van, Füles is látható nem egy akadémiában s érdemes hazánkfiai közt is lehetne tán néhány színjátszó gyíkot fedezni föl. De Serres úrnak mégis igaza van. Agyfejlődési kérdés az egész. Leo derék emberséges házaspár magzatja lehet, csakhogy koponyájában, főleg a heringrészek fejlődtek ki, a fennsebb két lépcsőzet rovására s a vendéghaj sajátságos illatoztatására. Akadémikus foganszhatott könyvtárban s születhetett kutyabőrkötetek ezerei közt, első lehelletével is századok tudós penészszagát szíván lelkendező tüdőcskéjébe; s ha Palympsesz apja s B a s bel anyja dacára is szamár marad, (bár t. t. t. lett) az onnan van, mert velejének csikós részei (corps striés), zebra oldalai idomtalan fejlődés által korlátolák a többiek tökéletesülését. Tatár Elemérnek neve előtt maga Zsirosi úr is megbillentené a pörgét; Tatár Elemér szülei köztiszteletben álló, zsíros szájú magyarok voltak; Tatár Elemér fia dicsőséges mankón jár s leánya megkegyelmezett mátkának sírjához hordja hűségének gyászvirágait; ha tehát Tatár Elemér mindezek dacára is egy hitvány csúszómászó, arról ő nem tehet: feleljen róla agya, mely a repti fokozaton maradt. Az ily félszeg fejlődésekről van szó, midőn halljuk, hogy valakinek „fejében viz van,“ vagy „híg az agyveleje.“ S ha nem volna orvos, nevelő és fodrász, az ily nedves koponyák nem is nyerhetnék meg azon külalakot sem, mely bennük emberi főt ismertet meg, s arculati szögletük legföljebb is a majomkép 42 fokozatát mutatná, soha sem emelkedhetvén a férfias szépség azon 100 fokáig, melyet Apollo facialis mértéke mutat. A „képzőművészetek“ azonban mindent elkövetnek arra, hogy a koponyának belhiányait pótolják, foltozzák, kitömjék, leplezzék, szóval, hogy neki humánum caput alakot kölcsönözzenek még akkor is, ha cerebrum non habets arcvonalának semmi joga sincs az emberséges 80 foknyi szöglethez. E folytonos álarcoskodás teszi oly nehézzé az emberismeretet, s mentheti ki, többek közt, Andreas Scheuchter múlt századi bajor tudóst is, ki 1726-ban fedezett föl és irt le egy özönviz előtti embervázat (Proteocordy- 1 u s D i r u v i i keresztség alatt), melyben Cuvier s utána az egész tudós világ csak egy ősgyikot ismert meg. E baklövés szerintem, megbocsátható, különösen civilizátoraink országában, hol az embert és csúszómászót illető fogalmak — mint Heine mondaná — sind bei weitem nicht streng geschieden. — Ha Owen egy farkas vagy galamb, egy kígyó vagy aranyhalacskavázat lát maga előtt, azonnal ráismer s képes megmondani, tévedés nélkül, nem csak azt, hogy hány üreges szívvel s tojásban vagy a nélkül született-e, hanem azt is, hogy vérengző vagy faragó életet élt-e, nem lévén előtte titok sem neve, sem szokásai, melyekhez az állat mindig hű marad. Nem igy a kimivelt, kitanult ember, melynek váza után annyit mondhatni bizonyosan, hogy a gerincesek azon legfelsőbb osztályához tartozó egyén hús- és izomtömegének