Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-10-09 / 41. szám
Óda egy nagy sonkához, mely a gazdasszonyok kiállításán szerepelt. Oh mi ritka most a valódi nagyság! Mi feltűnő vagy Sonka ! te, nekem ! Ím bámulattal hajlok meg előtted — S dicséretedre zendül énekem. A liba, pulyka, sőt a birkacombok Hozzád képest csak apró csillagok, Koriánderes drága illatodba — Oh, dicső Sonka szerelmes vagyok! A legszebb kezek fűszerrel evedztek, Hogy drága élted oly tartós legyen ! Büszke dicsőség érzetében élsz itt, Midőn csodálnak százan, ezeren ! Oh de ne hidd, hogy csodálóid során Legyen őszintébb, mint én, bár csak egy, Oh engem válaszsz hát patronosodnak. — Másként ez ódám — hozzád — kárba megy ! Iszkemler. Száz év múlva. (Szól róla a Garaboncás.) Két budai technikus olyan épületszerkezetet talált föl, melyben — szerintük — az eltakarított búza száz évig is épen eláll, úgy hogy a mag még akkor is kikél a földben. Ilyen granáriumra nekünk nagy szükségünk van, mert legalább ezekbe rakhatjuk el azon eszmemagvakat, melyeket a lapok ugyan folyton szórnak, melyek mindazáltal alkalmasint csak száz év múlva fognak kikelni. E granáriumokba kell tenni következő eszméket, milyek: Egy Fiuméig az ország legnépesebb részén keresztül vezető vasút. A múzeum-park körülrácsozása. Az alagút gyalog járdái elkorlátozása. Az öt pacsirta- és őszutca kikövezése. A budai várba járó omnibuszok. A városligeti tó vizzel ellátása. Kedves vendégek. „Fütyül a szél, az idő már őszre jár.“ Észre se igen vettük, hogy nyár volt, s már ismét a szűrt, gubát kell előszedni, mert az októberi nap olyan furcsán nézeget le az emberre, mintha nem is az a jó meleg sugarakat árasztó nap volna, hanem valami bécsi mészszel fényesre kipucolt réztányér, mármint amilyeneket a borbély műhelyek eleibe szoktak kiaggatni annak jeléül, hogy ott valami orvosi diplomában szűkölködő bukott lángész a megszakálosodott emberi ábrázaton gyakorolja a művészet azon nemét, melyet prózai nyelven közönségesen beretválásnak szoktak nevezni. . Az utcán menve majdnem ahány emberrel találkozunk, annyiszor győződünk meg arról, hogy mily bölcsen intézte a természet azt, hogy az embernek csak két keze legyen , mert látva, a csípős szél ellen óvakodásképen a két oldalzsebbe dugott két kezet, akaratlanul is eszünkbe jut, hogy ugyan ha ennek e becsületes embernek még egy keze volna, hát azt várjon hova tenné ? A városligeti omnibuszok ideje lejáró télben, de annál magasabbra ragaszkodott a fahordó kocsik ágrója, s nincsen az a Patikárius meg Rác-féle zeneduellum, amelyet az ember szívesebben hallgatna, mint ha ablaka alatt három négy markos tót legény fűrészversenyt tart, abban vetélkedvén egymással, hogy kamaránkat jó féle cserfa hasábokkal illőleg kibélelje. A „fagylalt“ és „jeges kávé“ feliratok kezdenek letünedezni, de annál büszkébben emeli fel a felét a „rác ürmös“, s hogy átélt kép egészen ki legyen egészítve, nem kell egyéb, mint hogy a vörös sapkás taliánok gesztenyesütő katlanaikkal elfoglalják az utcák szögleteit, s kiabálják vagy tizenöt darab r ” betűt recsegtetve a „brennheiste Maroni“-t. Az a néhány fecske, amely valami külvárosi ház eresze alatt meghúzta magát, felkeredik, s anélkül, hogy csak egy jó szóval is megköszönné az ingyenszállást, elmegy oda, ahol a falevél nem hull le, és ahol még eddig nem tudják, hogy a tűznek más rendeltetése is lehet mint az, hogy az ember pecsenyét sütögessen nála. Hanem hiszen, ha itt hagy is bennünket az a néhány szál árva fecske, hoz nekünk helyettük ez a jó október hónap kedvesebb vendégeket, akik együtt telelnek, együtt farsangolnak, együtt böjtölnek velünk, együtt lesik a városligetben vagy a múzeumkertben az első fafakadást húsvétkor, pünkösdkor együtt áznak meg és él velünk az Auvinkliben meg a svábhegyen, csak épen egy pár hónapra hagynak itt, mint az igazi nagy urak, kiköltözködnek falura, pusztára, de így őszre ismét csak befelé tartanak. Igen, az ősz meg hozza nekünk városiaknak a derék tanuló ifjúságot! Boldog isten!, mennyi szép szülői óhajtás és remény, mennyi gyönyörű ábránd, képzelet, vágy, mennyi szent tűz és nemes igyekezet indult meg e napokban a haza különféle vidékeiről, hogy Pesten mint sugarak a középpontban találkozzanak. Az ifjúság képezi a városnak pezsgő vérét. Mikor itt hagynak bennünket, olyan marad a város, mintha az élet költözött volna ki belőle, s mikor ismét megjőnek, mintha az arkangyal harsonája szavára uj életre kelne, s pezsgő tevékenységgel igyekeznék kipótolni azt, a mit félholt álmában elmulasztott. Oh mily vonzó, mily bájos, elragadó kép az, midőn a fővárosba készülő ifjú az utolsó estét tölti atyja, anyja, s testvérei körében. — Gymnásiumi tanulmányait, valamelyik közeleső kisvárosban bevégezte, egy tekintélyes „bizottság“ írásbeli bizonyítványt adott neki róla, hogy „érett“, s most már pályát választva a fővárosi életbe készül lépni. Egyik terv a másikat űzi agyában, szeme neki tüzesül, arca kipirult, de ha pillanata a ruháit könyezve rendező édes anyára esik, meg nem állhatja, hogy ő is egy pár könycseppet ne ejtsen. Átöleli könyező édes anyját, zokogva oda borul arra a kebelre, a mely mióta csak él, mindég szeretettel dobogott érette. A zokogást megszakasztják e szavak : „majd nem sokára haza jövök, és mit hozzak akkor neked édes jó anyám?“ „Hozd vissza nekem, — mond megtört sóhajjal az anya, — hozd vissza ártatlan szivedet, s szép piros arcodat“. Szegény jó anya, tudja, hogy a ta- 162 Az országút fákkal beültetése. A pesti vízvezeték. Az egyetemi könyvtár olvasótermének célszerű berendezése. A nemzeti múzeum ritkaságairól készítendő tárgymutatók. Az országos lelencház. A pesti tejárusnéknak a „vegyészek“ grémiumából való kitiltása, sat. sat. A színpadi botrányok. Egynémely színigazgató annyira megy a hatásvadászatban, hogy a szép ízlést kérlelhetlenül kínpadra vonja, csakhogy tele házat csináljon, s előadat a költészet legnemesebb termékei számára felállított deszkákon mindenféle zsiványok és méregkeverék históriáiból mondva csináltatott színműveket. Többek közt a helybeli Thalia nevű nyári színházban közelebb a párisi méregkeverő Pommerais történetét is előadták, s mint mondják, e darabban ugyancsak szerepelt a nyaktiló is. Csak lassan direktor fráter a nyaktilóval, mert a közönség is ítélő biró, s igy könynyen megtörténhetik, hogy a nyaktiló nem Pommeraisnek, hanem az ön —• színházának szegi a nyakát! Garaboncás, Kiss: Hogyan állíthatja azt komám, hogy nem az angolok a világ első kereskedő népe, hanem a németek? Nagy: Mert az angolok csak értékes tárgyakkal űznek kereskedést. Kiss: S a németek ? Nagy: Ezek Nassauban a leghitványabb tárgyakért is szereznek pénzt. A nassauiak nemcsak önmagukat, de még gyermekeiket is eladják. Kiss: Így már elismerem kereskedelmi érdemeiket, csak azt az egyet óhajtom, hogy velünk ne kössenek import-kereskedelmi szerződést. Oldaldöfések. — Osztogatja Baltás Ferenc. — A nemzeti színház tőszomszédságában egy óriási faépületet emelnek, a melyben majd a télen Suhr urnák lőművészei és művésznői fogják elragadni a műszomjas közönséget. Én csak azt csodálom, hogy mégis volt az illető hatóság annyi figyelemmel, hogy a színház udvarára nem építtette. Ami meg már a tűzveszélyességet illeti, hát az is köszönet, hogy csak facirkuszt, nem pedig puskaporos magazint építettek oda. Most meg már a faszükséglet idéz elő nagyszerű reklámokat. Budai, pesti vállalkozók így meg amúgy ígérik, hogy milyen olcsón szállítják házhoz a kész, felvágott fát. Pedig hát az egészben az a vicc van, hogy ha egyszer fel van az a fa vágva, hát nem tudja az ember megmérni. A napokban egy asszonyság bevitte a kis gőzösre négy éves fiát. Neki áll egy tiszt, hogy fizessen a fiúért is. A nő nem akar fizetni, okul hozván fel, hogy a nyáron már legalább tizenötször ment vele a kisfiú fizetés nélkül. „Tizenötször? mondá a tiszt, — tehát tessék fizetni 1 fr. 95 krajcárt“. Likey sörmérész úr érzékenyen vesz búcsút a pesti közönségtől, s Bécsbe megy lakni. Hanem azt mondja, hogy azért minket soha se feled el. Köszönjük a szívességet, s tiszteljük a kedves ifjuasszonyt is.