Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-09 / 41. szám

Ó­da egy nagy sonkához, mely a gazdasszonyok kiállításán szerepelt. Oh mi ritka most a valódi nagyság! Mi feltűnő vagy Sonka ! te, nekem ! Ím bámulattal hajlok meg előtted — S dicséretedre zendül énekem. A liba, pulyka, sőt a birkacombok Hozzád képest csak apró csillagok, Koriánderes drága illatodba — Oh, dicső Sonka szerelmes vagyok! A legszebb kezek fűszerrel evedztek, Hogy drága élted oly tartós legyen ! Büszke dicsőség érzetében élsz itt, Midőn csodálnak százan, ezeren ! Oh de ne hidd, hogy csodálóid során Legyen őszintébb, mint én, bár csak egy, Oh engem válaszsz hát patronosodnak. — Másként ez ódám — hozzád — kárba megy ! Iszkemler. Száz év múlva. (Szól róla a Garaboncás.) Két budai technikus olyan épületszerkeze­tet talált föl, melyben — szerintük — az eltaka­rított búza száz évig is épen eláll, úgy hogy a mag még akkor is kikél a földben. Ilyen granáriumra nekünk nagy szüksé­günk van, mert legalább ezekbe rakhatjuk el azon eszmemagvakat, melyeket a lapok ugyan folyton szórnak, melyek mindazáltal alkalma­sint csak száz év múlva fognak kikelni. E granáriumokba kell tenni következő esz­méket, milyek: Egy Fiuméig az ország legnépe­sebb részén keresztül vezető vasút. A múzeum-park körülrácsozása. Az alagút gyalog járdái elkorlátozása. Az öt pacsirta- és őszutca kikövezése. A budai várba járó omnibuszok. A városligeti tó vizzel ellátása. Kedves vendégek. „Fütyül a szél, az idő már őszre jár.“ Ész­re se igen vettük, hogy nyár volt, s már ismét a szűrt, gubát kell előszedni, mert az októberi nap olyan furcsán nézeget le az emberre, mint­ha nem is az a jó meleg sugarakat árasztó nap volna, hanem valami bécsi mészszel fényesre kipucolt réztányér, már­mint a­milyeneket a borbély műhelyek eleibe szoktak kiaggatni an­nak jeléül, hogy ott valami orvosi diplomában szűkölködő bukott lángész a megszakálosodott emberi ábrázaton gyakorolja a művészet azon nemét, melyet prózai nyelven közönségesen be­­retválásnak szoktak nevezni. . Az utcán menve majd­nem a­hány ember­rel találkozunk, annyiszor győződünk meg ar­ról, hogy mily bölcsen intézte a természet azt, hogy az embernek csak két keze legyen , mert látva, a csípős szél ellen óvakodásképen a két oldalzsebbe dugott két kezet, akaratlanul is eszünkbe jut, hogy ugyan ha ennek e becsüle­tes embernek még egy keze volna, hát azt vár­jon hova tenné ? A városligeti omnibuszok ideje lejáró tél­ben, de annál magasabbra ragaszkodott a fa­hordó kocsik ágrója, s nincsen az a Patikárius meg Rác-féle zeneduellum, a­melyet az ember szívesebben hallgatna, mint ha ablaka alatt há­rom négy markos tót legény fűrészversenyt tart, abban vetélkedvén egy­mással, hogy kamarán­kat jó féle cserfa hasábokkal illőleg kibélelje. A „fagylalt“ és „jeges kávé“ feliratok kez­denek letünedezni, de annál büszkébben emeli fel a felét a „rác ürmös“, s hogy átélt kép egé­szen ki legyen egészítve, nem kell egyéb, mint hogy a vörös sapkás taliánok gesztenyesütő katlanaikkal elfoglalják az utcák szögleteit, s kiabálják vagy tizenöt darab r ” betűt recseg­tetve a „brennheiste Maroni“-t. Az a néhány fecske, a­mely valami külvá­rosi ház eresze alatt meghúzta magát, felkere­­dik, s a­nélkül, hogy csak egy jó szóval is meg­köszönné az ingyenszállást, elmegy oda, a­hol a falevél nem hull le, és a­hol még eddig nem tudják, hogy a tűznek más rendeltetése is lehet mint az, hogy az ember pecsenyét sütögessen nála. Hanem hiszen, ha itt hagy is bennünket az a néhány szál árva fecske, hoz nekünk he­lyettük ez a jó október hónap kedvesebb ven­dégeket, a­kik együtt telelnek, együtt farsan­golnak, együtt böjtölnek velünk, együtt lesik a városligetben vagy a múzeum­kertben az első fafakadást húsvétkor, pünkösdkor együtt áznak meg és él velünk az Auvinkliben meg a sváb­hegyen, csak épen egy pár hónapra hagynak itt, mint az igazi nagy urak, kiköltözködnek falura, pusztára, de így őszre ismét csak befelé tartanak. Igen, az ősz meg hozza nekünk városiak­nak a derék tanuló ifjúságot! Boldog isten!, mennyi szép szülői óhajtás és remény, mennyi gyönyörű ábránd, képzelet, vágy, mennyi szent tűz és nemes igyekezet in­dult meg e napokban a haza különféle vidékei­ről, hogy Pesten mint sugarak a középpontban találkozzanak. Az ifjúság képezi a városnak pezsgő vérét. Mikor itt hagynak bennünket, olyan marad a város, mintha az élet költözött volna ki belőle, s mikor ismét megjőnek, mintha az arkangyal harsonája szavára uj életre kelne, s pezsgő te­vékenységgel igyekeznék kipótolni azt, a mit félholt álmában elmulasztott. Oh mily vonzó, mily bájos, elragadó kép az, midőn a fővárosba készülő ifjú az utolsó estét tölti atyja, anyja, s testvérei körében. — Gymnásiumi tanulmányait, valamelyik közeleső kisvárosban bevégezte, egy tekintélyes „bizott­ság“ írásbeli bizonyítványt adott neki róla, hogy „érett“, s most már pályát választva a fővárosi életbe készül lépni. Egyik terv a másikat űzi agyában, szeme neki tüzesül, arca kipirult, de ha pillanata a ruháit könyezve rendező édes anyára esik, meg nem állhatja, hogy ő is egy pár könycseppet ne ejtsen. Átöleli könyező édes anyját, zokogva oda borul arra a kebelre, a mely mióta csak él, mindég szeretettel dobo­gott érette. A zokogást megszakasztják e sza­vak : „majd nem sokára haza jövök, és mit hoz­zak akkor neked édes jó anyám?“ „Hozd vis­sza nekem, — mond megtört sóhajjal az anya, — hozd vissza ártatlan szivedet, s szép piros arcodat“. Szegény jó anya, tudja, hogy a ta- 162 Az országút fákkal beültetése. A pesti vízvezeték. Az egyetemi könyvtár olvasótermének cél­szerű berendezése. A nemzeti múzeum ritkaságairól készíten­dő tárgymutatók. Az országos lelencház. A pesti tejárusnéknak a „vegyészek“ gré­miumából való kitiltása, sat. sat. A színpadi botrányok. Egynémely színigazgató annyira megy a hatásvadászatban, hogy a szép ízlést kérlelhet­­lenül kínpadra vonja, csakhogy tele házat csi­náljon, s előadat a költészet legnemesebb ter­mékei számára felállított deszkákon mindenféle zsiványok és méregkeverék históriáiból mondva csináltatott színműveket. Többek közt a helybeli Thalia nevű nyári színházban közelebb a párisi méregkeverő Pom­­merais történetét is előadták, s mint mondják, e darabban ugyancsak szerepelt a nyak­tiló is. Csak lassan direktor fráter a­­ nyaktiló­­val, mert a közönség is ítélő biró, s igy köny­­ny­en megtörténhetik, hogy a nyaktiló nem Pommeraisnek, hanem az ön —• színházának szegi a nyakát! Garaboncás, Kiss: Hogyan állíthatja azt komám, hogy nem az angolok a világ első kereskedő népe, hanem a németek? Nagy: Mert az angolok csak értékes tár­gyakkal űznek kereskedést. Kiss: S a németek ? Nagy: Ezek Nassauban a leghitványabb tárgyakért is szereznek pénzt. A nassauiak nemcsak önmagukat, de még gyermekei­ket is eladj­ák. Kiss: Így már elismerem kereskedelmi érdemeiket, csak azt az egyet óhajtom, hogy velünk ne kössenek import-kereskedelmi szer­ződést. Oldaldöfések. — Osztogatja Baltás Ferenc. — A nemzeti színház tőszomszédságában egy óriási faépületet emelnek, a melyben majd a télen Suhr urnák lőművészei és művésznői fog­ják elragadni a műszomjas közönséget. Én csak azt csodálom, hogy mégis volt az illető hatóság annyi figyelemmel, hogy a színház udvarára nem építtette. A­mi meg már a tűzveszélyességet il­leti, hát az is köszönet, hogy csak fa­cirkuszt, nem pedig puskaporos magazint építettek oda. Most meg már a faszükséglet idéz elő nagyszerű reklámokat. Budai, pesti vállalkozók így meg amúgy ígérik, hogy milyen olcsón szál­lítják házhoz a kész, felvágott fát. Pedig hát az egészben az a vicc van, hogy ha egyszer fel van az a fa vágva, hát nem tudja az ember meg­mérni. A napokban egy asszonyság bevitte a kis gőzösre négy éves fiát. Neki áll egy tiszt, hogy fizessen a fiúért is. A nő nem akar fizetni, okul hozván fel, hogy a nyáron már legalább tizen­ötször ment vele a kis­fiú fizetés nélkül. „Tizen­ötször? mondá a tiszt, — tehát tessék fizetni 1 fr. 95 krajcárt“. Likey sörmérész úr érzékenyen vesz bú­csút a pesti közönségtől, s Bécsbe megy lakni. Hanem azt mondja, hogy azért minket soha se feled el. Köszönjük a szívességet, s tiszteljük a kedves ifjuasszonyt is.

Next