Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1864-02-14 / 7. szám

lyekkel azoknak egyszer bizonyosan­­ meg fog fizetni. Egy koszorút is vesz, melyet hódolata jeléül azoknak a lelkes hölgyeknek ad vissza, a kiktől vette. A bolondok estéje Pesten. Február 2-án 1864. Azt már láttam , hogy többen egyvalakit bolonddá tesznek, hogy mulassanak felette; azt is tudom, hogy sokszor valaki maga­ magát teszi bolonddá, hogy az okosakat rászedje; de hogy józaneszű emberek a végett egyesüljenek, hogy egy bolond társaságot képezzenek és a­ki nem bolond, azt nem veszik be tagnak, azt valóban csak tegnap tapasztaltam a pesti lövöldében, hol a „bolondok estéje“ nevezett alatt oly bált rendeztek, a­melyben csak az vehetett részt, a­ki bolondnak öltözködött. Milyen sajátságos, gondolom magamban. Hisz ez idő szerint még a bolondok is okosak­nak tartják magukat, hogyan történhetik tehát, hogy annyi ember kivételt tegyen és eltérjen az uralkodó divattól. Ezt meg kell nézni! s csakugyan el is men­tem a színhelyre, de biz engem nem bocsátot­tak be. — Öltözködjék az ur bolondnak, mondá a jegyszedő. — De hát azon urak, kik most bementek, szintén nem voltak csörgő sapkában, viszon­­zom én. — Azoknak nem szükséges, mert saját bő­rükben is rájuk ismernek, hogy ide tartoznak. Ez nagyon hízelgő volt rám nézve és én min­den további kérdezősködés nélkül eltávoztam, hogy valami bolondköpenyre szert tegyek. Sokáig gondolkoztam, míg végre a kíván­csiság ösztönzése mellett, jó ötletre jöttem, fel­öltöztem annak a csizmadialegénynek, a­ki múlt héten a Dunán rendezett korcsolya-versenyen kificamította a kezét és nem nyerte el az 5 arany versenydíjat. Én rajtam ugyan nem tesz túl az este de senki, gondoltam magamban , és büszke öntu­dattal siettem a bolondok tanyájára. Mennyire bámultam azonban, midőn lát­tam, hogy a kornak egyik leghatalmasabb té­nyezője, a verseny, még a bolondok közé is be­hat és mesés dolgokat idéz elő. A bálban én, illetőleg a csizmadia legény, voltam a legkisebb bolond. Mindjárt az ajtónál egy touristával talál­koztam, kinek a hátára az volt írva: „megyek a Dannewirkére korcsolyázni.“ Furcsa passió. Hát tetszik tudni, hogy az a Dannewirke ott van Schleswigen túl és pedig olyan Komá­­romféle váralakban, melynek sáncai vízzel vannak körülvéve, mely vízmennyiségek mű­vészileg vannak befagyasztva, úgy hogy a jég az alján van, a víz pedig felette. Egészen meg­fordítva, mint a Dunán. És a­mi több, perec, virstli és egyéb de­­licatessek helyett kartácsokkal és 24 fontos go­lyókkal traktálja a korcsolyázókat. Kérdem már most, vajon ez a tourista nem tett­e túl rajtam, a­ki csupán egy kézficamítást risguiroztam. Egy másik úriember még a touristán is túl tett. Ugyanis felöltözött felfordított Promethe­­usnak. Ez a Prometheus hajdan, mikor még az istenek a földön jártak és Ditmárnak nem volt még oly nagy lámpa és olajkereskedése Pesten, igen derék kis hamis isten volt. Sokkal jobban szerette a szép halandókat mint az istenasszonyokat, az égtől ellopta a vi­lágosságot és az embernek adta, hogy annál job­ban lássa, hogy a szép leányok merre vannak. Okos gondolat. Hanem annál bolondabb volt a mi felfor­dított Prometheusunk. A­hol csak szerit tehette, eloltott egy-egy lámpát, vagy legalább a csava­ron fordított egyet, hogy ne legyen annyira világos. Mi célja lehetett a sötétséggel ? senki nem is gyanita, míg végre a sötétség kezdett feltűn­ni és a bálrendezők megcsípték a bolondot. A vizsgálat alatt kitűnt, hogy a hamis Pro­metheus nem más, mint a pesti gázvilágítási tár­sulat egyik bérence, a­ki a sötétség előmozdítá­sában fáradozik. Nagyon megcibálták a szegényt s kirekesz­­ték a bolondok társaságából. No ez ugyan megjárta az isteni unifor­misban. Majd meg egy nagyhasu bolondra bukkan­tam, a kinek a hátára az volt írva: „Házi úr, a ki nem stergerez“.. De az már csakugyan a bolondok házába tartozik, gondoltam magamban, midőn egy má­sik házi úr akadt elémbe, a ki azt a bolondsá­got hirdette, hogy ő csak magánzóknak adja ki szállásait. Kérdezősködtem az okok iránt és kiderült, hogy az egész hiba ortográfiai hibából eredt, mert ő nem magánzókat, hanem „magányzó­nőket“ értett. Most már értettem. Egy másik bolond meg azt írta a hátára: „Zsidó vagyok és még­is részt veszek a lövöl­dei bálban“. Ez aztán tizenhárom próbás bolond. Annak örül, hogy a bolondok báljából ki nem tiltják. Hanem most jön a java. Egy nagy úr, több kis úrral, a­kik árnyé­kában szoktak csámpáskodni, szintén óhaj­tott részt venni a bolondok mulatságában, és minthogy máskép nem boldogulhatott, felöltö­zött mandarinnak, a kis urak pedig közönséges chincsereknek öltözködtek és kisérgették a nagymogult, mint közönségesen lenni szokott. Csak sétálgattak, csak sétálgattak, míg végre egy kis mellékszobába jutottak, hol szép hölgyek olyan bazárfélében holmi csecsebecsé­ket árultak. Előttük két nem bolondnak öltözött úri egyén állott, kik egy táblácskára mutattak, a­melyen nagy betűkkel ez volt írva: „Adakozá­sok az ínségesek javára“. A mandarin annyira megijedt ezen kis táblától (mert a szép hölgyektől a mandarinok nem szoktak megijedni) hogy azonnal megszö­kött , a közönséges chm­eserekkel együtt és meg nem állt volna hazáig, ha egy bankárnak öltözött bolond meg nem állítja, hogy oly sors­­jegyigérvényeket vegyen, melyek nyerni nem nyerhetnek ugyan, de igen szép papirosra van­nak nyomtatva.­­• Hát hogyan mersz nekem oly ígérvé­nyeket kínálni, a­melyek nem nyernek, hisz ez csalás. — Nem az, kérem a lássan, szabadkozott a bolond bankár, ígérni mindent szabad, erre nincs büntető­s. Ezeket a papirosokat azért hívják ígérvényeknek, hogy mindenkinek le­hessen ígérni. Ha tehát a nagy piacon szabad 4 frt 50 krért haupttreffert ígérni és az okos emberek szép reményekből nagy házakat épí­tenek a promessen-hausierereknek, mert ne gseftelhetnék én a bolondokkal, kiknek loos helyett promesse is jó ? Ezen épületes párbeszédet meghallotta az egyik rendező és a bankárt kiutasitá. — Én megfizettem az entreét, szabadkozott a kiutasított bankár, bolondnak is látszom, én nem megyek ki. — De kimész, mert mi itt nem tűrü­nk okosabbat, mint mi magunk vagyunk. A ki okosabb, az menjen a nagy világba és ott ke­ressen magának bolond-mulatságot. Minden interpellátió hasztalan volt, a bo­lond­ okosnak távozni kellett, s a mandarin itt is szépen megszabadult. Ostorfi. 26 Kiegyenlített nemzetiségi kérdés! (Közli a Garaboncás Deák.) A nemzetiségi kérdésben a kiegyenlítést ugyan régen óhajtottam , de azt még­sem én vittem végbe, hanem egy pesti német nagy politikai napi­lap, de nem a kereskedelmi testületé. A költő ugyan azt mondja: „Minden ember legyen ember és magyar!“ de a doktorok ránk disputálták, hogy Szent István koronája alatt csak három millió magyar van. Mi tagadtuk, de a „Siebenbürger Pete“ meg az a „Budinski“ azt mondja, hogy de bizony úgy van, a magyar csak három millió, mert a többi északi, vagy déli szláv, román vagy német. Történt azonban, hogy egy Scoffo nevű építészt Anina körül hét fegyveres zsivány megtámadott s 6000 írtjától megrabolt. E gaz­emberekről az idézett német lap így ír : „U­nga­rische Raeuber! Ezen rabló­kat sikerült Bordu nevű csendbiztosnak kézre­­keríteni. Közülök egyik német bányamun­kás, három oláh, és kettő szerb. A hetedik szintén szerb, de ez futás által menekült meg­. E rövid közlésből tehát a legegyszerűbb következtetéssel is láthatni, hogy: Anina körül hét rablót fogtak el; Hogy e rablók hárma szerb, hárma oláh s egyikük német; Hogy magyar, t. i. e hazában Árpáddal megtelepedett magyar egy sem volt, s Hogy az „Ungarische Nachrichten“ mégis magyaroknak mondja őket. Ebből tehát világos, hogy a német, szerb és oláh is magyar Magyarországban. Éljen tehát a kiegyenlített nemzetiségi kérdés. Újabb gyásztilalom. (Közli a Garaboncás.) Alulírott teljhatalmú parancsnok még min­dig szörnyüködve látja, hogy Varsó lakosai nem akarják levetni a gyászt, s hogy ezt fekete és fehér színekben minden alkalommal kitün­tetik, a­miért is ezennel elrendelem, hogy: A kereskedők cégeinek nem szabad fekete táblára fehér betűkkel iratniok. írassák fel fe­ketére feketével, vagy fehérre fehérrel, ée azt nem bánom. Mákosmetéltet senkinek sem szabad ennie, mert a mák fekete, a metélt pedig fehér. Az iskolákban a fekete táblákra krétával való írás demonstratióul vétetik. Szintén demonstratiót követ el mindaz, a­ki fekete téntával merészel fehér papírra írni. A fekete-fehér szarkák, mint gyászolók, ezennel „vogelfrei“-oknak nyilváníttatnak. Ha hó esik, Varsó utcáin csak mezítláb szabad járni, mert fekete csizma fehér havon mély gyászra mutat. A fekete haju, fehér arcú hölgyeknek ezen­nel meghagyatik, hogy az ország nyugodalma szempontjából pirosítsák magokat stb. stb. Varsó, febr. 7. 1864. Kozakoff] parancsnok. Hirdetés. , „M­a­g­y­a­r­o­r­s­z­á­g gyümölcsészete.“ Épen most jelent meg s kapható minden hitetlen árusnál. Tartalmát képezik: Éretlen gyü­mölcsök, termesztve némely szépirodalmi lap által. · F­ü­g­é . — ígéretek beváltása s adós­ság-fizetés helyett használva. — Igen tekintélyes kinézésű tökök. — Savanyu almák, mikkel jóakaróink szoktak kinálni. — Altató mák , makacs gyermekek elcsititására. —■ Savanyu szőllő, frázisul azok számára, kik ravasz céljaikat el nem érhetik.

Next