Bolond Miska, 1865. (6. évfolyam, 1-53. szám)
1865-02-26 / 9. szám
Uj előfizetés „BOLOND MISKÁRA“ Januártól jun. végéig vagyis félévre . 3 ft — Januártól mare.végeig vagyis évnegyedről ft 50 Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. (Barátok tere, 7. sz.) 34 A peleskei nótárius levelei feleségéhez. (Kórház mint iskola. — A ki a „Bolond Miska képeit rajzolja. — Kép Jankó Jánosról. — Mért borongodnak a kritikusok ! — „A nőkről a nőknek.“ — Bukott angyal a selyemruhában s a kórágyon. — A nőiség Rubiconja. — Az érem mindkét oldala. — Kórházból bálba. — Egy tarka képnek sötét vége. Chara mea Sára! Örvendezek én azon mindig, feleség, ha látom, hogy az életrevalóság, a régi erkölcsök még nem vesztek ki közülünk, sőt hogy immáron a külföldről is ide szivárog hozzánk, ami ottan rohanva haladásnak jele. Imezen megjegyzésemre pediglen az adott okot, hogy kívánságod szerént megfordulván a societásokban, tapasztalaimat egy és más nevezetes dologgal meginden gyarapitottam. De hadd kezdem elölről, azonban kérlek hitestárs : ne botránykozzál meg, hahogy olyatén dolgokat irok, mik rád és reám nézve eddigelé teljesen idegenek valának s most is csak undorítók lehetnek, hogy léteznek ilyen dolgok, annak bizonyára nem én vagyok az oka. Tehát egy fiatal orvosbarátommal meglátogattam a szent Rókushoz címzett kórházat, mely fojtó jegy, kaszárnya-szerű épület alkalmasint több megható életregénynek volt már tanúja, mint amennyi különben a magyar irodalomban megjelent. — Az embert fájdalmában s szenvedései közt tanulmányozni akaró művésznek a kórházakat okvetlen látogatnia kell, mert célja elérésére alig találhat ezeknél alkalmasb iskolát. Ezen kórházlátogatásokról eszembe jut a „Bolond Miska“ és „Üstökös“ geniális illustrátoráról, Jankó János fiatal barátomról egy kis történet, melyből világosan meg fogod látni feleség, hogy ez a szép szőke, inkább pesti gavallérnak mint egészsége föláldozásáig dolgozó piktornak látszó ifju valóban művészi inspirátióval bir. Történt t. i. egykor, hogy Jankó János vaskemény természete dacára ágyban fekvő beteggé lett, alkalmasint a pompás pesti viz és még pompásabb levegő következtében. Jankó szorgalmas és már keresett fiatal festész volt ekkor; szobája csinos és kényelmes, inasa lelkiismeretes, s mi több, szállásiadó gazdaszszonyának leánya kimondhatlan készséggel akarta őt ápolni, azonban Jankó nem akart otthon maradni, mert betegségét is föl akarta használni művészete érdekében. Elvitette magát a Rókus-kórházba. Az itt működő egyik orvos, a festész barátja, azonnal külön szobába akarta ötét vitetni, hol bizonyos meghatározott fizetésért külön ápolónőt rendelnek a beteg mellé s atalán mindennel kényelmesen ellátják. — Én a közkórházban, a közös teremben akarok feküdni, — jegyzé meg a festész s kívánsága teljesítve jön. Itt látogattam meg őt többször esténként. Nem akarom leírni egy közkórház betegszobáinak belsejét, erre toltam képtelen, bár a benyomást , mit akkor gyakorolt reám, most is élénken érzem. Beléptemkor nehéz, sajátságos jég szorította el lélekzetemet, a nagy termet, melynek két falát hosszan, katonákként sorba helyezett ágyak foglalták el, csak félig-meddig világították meg a szomorúan lobogó lámpák. Mély csend honeol, nmde e fájdalmas csend csak arra való, bogaramnál tisztábban halljam a nehéz sóhajokat,az elfojtott nyögést,a deliriumban levő beteg felkiáltásait, a haldokló hörgését... nem merek sem jobbra, sem balra tekinteni, s a mint lábujjhegyen előre haladok, szemeimet magam elé sülyesztem, s mégis — mégis látom azokat a viaszsárga, hideg verítékkel behintett arcokat s ott a szögletben azt a falfehér alakot, nemes vonásaival, megüvegesedett, a lámpába mereven tekintő szemeivel, ágyából lelógó jobb karjával. .. Egyszerre a beteg művész ágyánál állok meg. Ő is halvány, az ő szemei is be vannak esve, de e szemekben a tiszta eszmélés lángja ég. Térdein vázlatkönyvét, kezében rajzonját tartja s szemeit arra a nemes vonásu, falfehér alakra függeszti, s ez alakot, kinek lélekzete percről percre fogy, ki e pillanatban adja ki egyetlen sóhaj vagy panaszhang nélkül lelkét, — ez elhaló alakot gyors kézzel rajzolja le, hogy a művészet által tovább is éljen! Jankó kimerülten hanyatlott vissza párnáira. „Már meghalt!“ suttogás lehunyt szeme pillái alól könycsepp tört elő. Mennyit kell szenvednie annak az „édes“ művészetért, aki a szenvedéseket fölkeresi, hogy azokat igazán átérezhesse ! Tudom, feleség, hogy Jankó János fiatal barátom nagyon zavartan fogja magát érezni, ha ezeket a sorokat elolvassa, s hahogy rája való nézvést valami dicséretes volna bennük, akkor magam is sajnálom, hogy megírtam azokat, mivelhogy paedagógusaink és kritikusainkkal magam is more patria olyatén nézetben vagyok, miszerint az ifjúságot veréssel és ledorongolással kell nevelni, nem pediglen dicséretekkel. Tehát mint említem , régibb szokásomnál fogva egyik orvos barátommal közelebb megint meglátogattam a Rókushoz címzett kórházakat s pedig ez alkalommal a nőbetegek osztályát. Hogy a gondolkozó és érező emberre nézve ez a terem még megrendítőbb, mint a férfiaké, az természetes; nem purgatiorium ez, hanem asylum, melybe számos elbukott nő bűnei bünhödése elöl menekül. Miért nem lehet ez a hely purgatorium is? melyet ne csak bünhödés, de bűn nélkül is hagyhatnának el azok a szerencsétlenek. Már is, az nekem mindegy, ha bátor reflexióimért unalmasnak is találsz, asszony, de mégis csak el kell ezen a helyen mondanom, hogy eszmetársulat útján a kórház női osztályáról s a bűnös nőkről egy nem rég megjelent könyv jut eszembe, melynek címe: „Nőkről a nőknek“, s mely könyv a ledérség és erkölcstelenségnek oltárt emel a helyett, hogy azt kórágyba fektetné. E könyv fiatal írója lelkesedéssel fut a Pestről rendőrileg méltán kiutasíthatott Gallmayer kisasszony után s imádattal borul le lábai előtt, mely imádatban hódolatát mutatja be azon teremtmények iránt, kik már rég átlépték a nőiség Rubiconját. — Hogy lehet ilyen könyvet már címében a nőknek ajánlani? Jöjjön velem ezen könyv fiatal szerzője a kórterembe s nézze meg itt ezt a fiatal, széparcú, halavány, de szemeit lesütni nem tudó leányt. Egy hó előtt még selyem és bársony ruhák suhogtak tagjain s a „Horgonyban“ szereplésekor reá is illettek azon szavak, melyeket a „Nőkről a nőknek“ könyv szerzője a 354-dik lapon oly lelkesülten ír a kankán hősnőjéről: „Ha felpittyeszti kissé vastag ajkait, oly metsző gunymosoly vonul el szája körül, mintha egy ókori satyrt látnánk modern krinolinos kiadásban; ha mosolyog, mintha arca egy virágos kert volna, tele szende ibolyákkal, melyek közül angyalkák dugják ki mosolygó fejecskéiket; majd eltűnik ismét a mosoly s ő lehajlik kezébe veszi suhogó ruháját (s azokat fölemeli,) szemeiből vad tűz lobog, orrlyukai kitágulnak, egész testében rángatózni kezd, aztán egy kiáltással elveti magát és táncol; mintha menyországból kitagadott angyal járná a daemonok vad táncát; látunk egy alakot, mely egyszerre kacag mintegy daemon, mosolyog mintegy ittas bachausn, s aztán elmámorosodva karjaiba veti magát az élvezetnek ; és e tánc elragadó, mert nem a művészet pedáns, hidegvérű szülöttje, hanem az őstermészet szenvedélyes gyermeke, mely nem ismer határt, korlátot.“ Hol vannak most e leány imádói, midőn a könyörületet tartja, ápolja őt betegágyában; hol vannak a vele pezsgőző, tivornyázó nagyreményű fiatal hazafiak ? Mély szánalom s borongós gondolatok szállottak meg s elhagytam e helyet,s többször említett orvos barátommal egy hét múlva ugyanazon „Horgonyba“ látogattam el szemlélődés végett, melyről egy alkalmatosságai már izék vala. Azt a sápadt, beteg leányt, ki mint lábbadozó csak egy-két nap előtt hagyta oda a kórházat, de „daemoni természetét“ nem, — mondom, hogy azt a sápadt leányt most már itt láttuk, hogy a „Nőknek a nőkről“ cimű könyv szép,de hamis stílusa szerint: „mosolyogjon mint egy ittas bachansnő s aztán elmámorosodva karjaiba vesse magát az élvezetnek.“ S e lányt most körülrajongták a gazdag, előkelő idősebb urak, s ezek exemplumán indulva a nagyreményű sarjadék is, s a bál végén volt vele pezsgőzés és mulatság. — S mi lehet vége az ilyetén életnek ? — kérdezem orvos barátomtól. — Ez a leány egy hónap múlva megint ott lesz a kórházban s a másik hónapban már a — boncasztalon! viszonzá az orvos komoran. Ezt pedig el kellett mondanom neked, drága hitvestárs, mert tudom, hogy leveleimet ki szoktad nyomatni. Okuljanak soraimból azon lelkes, de könnyelmű fiatalok, kik az élet pezsgésében csak annak habját tekintik, s nem nézik , mily salakot rejt aljában a pohár. Más alkalommal majd vigabban szólok; farsang végén ez is megjárja. Légy hű feleség, s ne feledj ! Nagyzajtai Zajtay István de eadem. Magyar diplomácia. Említettük már, hogy a cirkusban van egy hánykolódó szamár, mely mindenkit levet, a ki csak ráül. Dij is van kitűzve annak számára, a kit e nagy fülü Pegazus egy cirkuskerülésre le nem dob. Közelebb két subás atyafi tette ilynemű kísérletét; egyik felül, a másik a szamár mellett oldalog s a cirkustulajdonos a fogadást már már elveszti — a karzat tapsol a „nép fiai“ győzelmén, a szamár még csak kísérletet sem tesz, hogy lovagját levesse, még csak pár lépés s a cirkus meg van kerülve. Végre jön a tulajdonos ... békétlenkedik ... körülnéz s fölfedezi a szamár megszeliditésének a titkát... az egyik subás atyafi a suba alól alattomban szénát tartott a csacsi orra alá s ezután ment olyan békességesen. íme aztán mondja valaki, hogy bennünk nincs diplomácia, midőn a subás atyafiak is — céljuk elérésére — ilyen cselfogáshoz tudnak folyamodni. Fölszámítás. A „Dispositionsfond“ tárgyalása alkalmával a Reichsrathban, valaki fölszámította, hogy miután a hivatalos és félhivatalos lapok három — négyszázezer forintba kerülnek, ezek tartására egy középosztályu emberre adóban épen egy krajcár esik. — Egy krajcár! — jegyzé meg egy jó szivü ember s még ezt is sajnálják ezen szegény lapoktól! — Hiszen nem sajnálnák—felelt vissza valaki, de mikor egy krajcárt sem érnek!