Bolond Miska, 1865. (6. évfolyam, 1-53. szám)

1865-02-26 / 9. szám

Uj előfizetés „BOLOND MISKÁRA“ Januártól jun. végéig vagyis félévre . 3 ft — Januártól mare.végeig vagyis évnegyedről ft 50 Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. (Barátok tere, 7. sz.) 34 A peleskei nótárius levelei felesé­géhez. (Kórház mint iskola. — A ki a „Bolond Miska képeit rajzolja. — Kép Jankó Jánosról. — Mért borongodnak a kritikusok ! — „A nőkről a nők­nek.“ — Bukott angyal a selyemruhában s a kór­ágyon. — A nőiség Rubiconja. — Az érem mind­két oldala. — Kórházból bálba. — Egy tarka képnek sötét vége.­ Chara mea Sára! Örvendezek én azon mindig, feleség, ha látom, hogy az életrevalóság, a régi erkölcsök még nem vesztek ki közülünk, sőt hogy immá­ron a külföldről is ide szivárog hozzánk, a­mi ottan rohanva haladásnak jele. Imezen meg­jegyzésemre pediglen az adott okot, hogy kíván­ságod szerént megfordulván a societásokban, tapasztalaimat egy és más nevezetes dologgal megind­en gyarapitottam. De hadd kezdem elölről, azonban kérlek hitestárs : ne botránykozzál meg, hahogy olya­­tén dolgokat irok, mik rád és reám nézve ed­­digelé telj­esen idegenek valának s most is csak undorítók lehetnek, hogy léteznek ilyen dol­gok, annak bizonyára nem én vagyok az oka. Tehát egy fiatal orvosbarátommal meglá­togattam a szent Rókushoz címzett kórházat, mely fojtó jegy, kaszárnya-szerű épület alkal­masint több megható életregénynek volt már tanúja, mint a­mennyi különben a magyar iro­dalomban megjelent. — Az embert fájdalmában s szenvedései közt tanulmányozni akaró mű­vésznek a kórházakat okvetlen látogatnia kell, mert célja elérésére alig találhat ezeknél alkal­­masb iskolát. Ezen kórházlátogatásokról eszembe jut a „Bolond Miska“ és „Üstökös“ geniális illus­­trátoráról, Jankó János fiatal barátomról egy kis történet, melyből világosan meg fogod látni feleség, hogy ez a szép szőke, inkább pesti gavallérnak mint egészsége föláldozásáig dol­gozó piktornak látszó ifju valóban művészi in­­spirátióval bir. Történt t. i. egykor, hogy Jan­kó János vaskemény természete dacára ágyban fekvő beteggé lett, alkalmasint a pompás pesti viz és még pompásabb levegő következtében. Jankó szorgalmas és már keresett fiatal festész volt ekkor; szobája csinos és kényelmes, inasa lelkiismeretes, s mi több, szállásiadó gazdasz­­szonyának leánya kimondhatlan készséggel akarta őt ápolni, azonban Jankó nem akart ott­hon maradni, mert betegségét is föl akarta hasz­nálni művészete érdekében. Elvitette magát a Rókus-kórházba. Az itt működő egyik orvos, a festész barátja, azonnal külön szobába akarta ötét vitetni, hol bizonyos meghatározott fizetésért külön ápolónőt rendel­nek a beteg mellé s atalán mindennel kényel­mesen ellátják. — Én a közkórházban, a közös teremben akarok feküdni, — jegyzé meg a festész s kí­vánsága teljesítve jön. Itt látogattam meg őt többször esténként. Nem akarom leírni egy közkórház betegszobái­nak belsejét, erre toltam képtelen, bár a benyo­mást , mit akkor gyakorolt reám, most is élén­ken érzem. Beléptemkor nehéz, sajátságos jég szorította el lélekzetemet, a nagy termet, mely­nek két falát hosszan, katonákként sorba helye­zett ágyak foglalták el, csak félig-meddig vilá­gították meg a szomorúan lobogó lámpák. Mély csend honeol, nmde e fájdalmas csend csak arra való, bogaramnál tisztábban halljam a nehéz sóhajokat,az elfojtott nyögést,a deliriumban levő beteg felkiáltásait, a haldokló hörgését... nem merek sem jobbra, sem balra tekinteni, s a mint lábujjhegyen előre haladok, szemeimet magam elé sülyesztem, s mégis — mégis látom azokat a viaszsárga, hideg verítékkel behintett arcokat s ott a szögletben azt a falfehér alakot, nemes vo­násaival, megüvegesedett, a lámpába mereven tekintő szemeivel, ágyából lelógó jobb kar­jával. .. Egyszerre a beteg művész ágyánál állok meg. Ő is halvány, az ő szemei is be vannak esve, de e szemekben a tiszta eszmélés lángja ég. Térdein vázlatkönyvét, kezében rajzonját tartja s szemeit arra a nemes vonásu, falfehér alakra függeszti, s ez alakot, kinek lélekzete percről percre fogy, ki e pillanatban adja ki egyetlen sóhaj vagy panaszhang nélkül lel­két, — ez elhaló alakot gyors kézzel rajzolja le, hogy a művészet által tovább is éljen! Jankó kimerülten hanyatlott vissza pár­náira. „Már meghalt!“ suttogá­s lehunyt sze­me pillái alól könycsepp tört elő. Mennyit kell szenvednie annak az „édes“ művészetért, a­ki a szenvedéseket fölkeresi, hogy azokat igazán átérezhesse ! Tudom, feleség, hogy Jankó János fiatal barátom nagyon zavartan fogja magát érezni, ha ezeket a sorokat elolvassa, s hahogy rája való nézvést valami dicséretes volna bennük, akkor magam is sajnálom, hogy megírtam azo­kat, mivelhogy paedagógusaink és kritikusaink­kal magam is more patria olyatén nézetben va­gyok, miszerint az ifjúságot veréssel és ledoron­­golással kell nevelni, nem pediglen dicsére­tekkel. Tehát mint említem , régibb szokásomnál fogva egyik orvos barátommal közelebb me­gint meglátogattam a Rókushoz címzett kórhá­zakat s pedig ez alkalommal a nő­betegek osz­tályát. Hogy a gondolkozó és érező emberre nézve ez a terem még megrendítőbb, mint a férfiaké, az természetes; nem purgatiorium ez, hanem asylum, melybe számos elbukott nő bűnei bünhödése elöl menekül. Miért nem lehet ez a hely purgatorium is? melyet ne csak bünhödés, de bűn nélkül is hagyhatnának el azok a szerencsétlenek. Már is, az nekem mindegy, ha bátor re­flexióimért unalmasnak is találsz, asszony, de még­is csak el kell ezen a helyen mondanom, hogy eszmetársulat útján a kórház női osztályá­ról s a bűnös nőkről egy nem rég megjelent könyv jut eszembe, melynek címe: „Nőkről a n­ő­k­n­e­k“, s mely könyv a ledérség és er­kölcstelenségnek oltárt emel a helyett, hogy azt kórágyba fektetné. E könyv fiatal írója lelke­sedéssel fut a Pestről rendőrileg méltán ki­utasíthatott Gallmayer kisasszony után s imá­dattal borul le lábai előtt, mely imádatban hó­dolatát mutatja be azon teremtmények iránt, kik már rég átlépték a nőiség Rubiconját. — Hogy lehet ilyen könyvet már címében a nők­nek ajánlani? Jöjjön velem ezen könyv fiatal szerzője a kórterembe s nézze meg itt ezt a fiatal, szép­­arcú, halavány, de szemeit lesütni nem tudó leányt. Egy hó előtt még selyem és bársony ruhák suhogtak tagjain s a „Horgonyban“ szereplésekor­­ reá is illettek azon szavak, me­lyeket a „Nőkről a nőknek“ könyv szerzője a 354-dik lapon oly lelkesülten ír a kankán hősnőjéről: „Ha felpittyeszti kissé vastag aj­kait, oly metsző gunymosoly vonul el szája kö­rül, mintha egy ókori satyrt látnánk modern krinolinos kiadásban; ha mosolyog, mintha arca egy virágos kert volna, tele szende ibo­lyákkal, melyek közül angyalkák dugják ki mosolygó fejecskéiket; majd eltűnik ismét a mosoly s ő lehajlik kezébe veszi suhogó ru­háját (s azokat fölemeli,) szemeiből vad tűz lo­­­­bog, orrlyukai kitágulnak, egész testében rán­­­­gatózni kezd, aztán egy kiáltással elveti magát és táncol; mintha menyországból kitagadott angyal járná a daemonok vad táncát; látunk egy alakot, mely egyszerre kacag mintegy dae­mon, mosolyog mintegy ittas bachausn, s aztán elmámorosodva karjaiba veti magát az élvezet­nek ; és e tánc elragadó, mert nem a művészet pedáns, hidegvérű szülöttje, hanem az ős­ter­mészet szenvedélyes gyermeke, mely nem is­mer határt, korlátot.“ Hol vannak most e leány imádói, midőn a kö­­nyörületet tartja, ápolja őt betegágyában; hol vannak a vele pezsgőző, tivornyázó nagyre­ményű fiatal hazafiak ? Mély szánalom s borongós gondolatok szál­lottak meg s elhagytam e helyet,s többször emlí­tett orvos barátommal egy hét múlva ugyan­azon „Horgonyba“ látogattam el szemlélődés végett, melyről egy alkalmatosságai már izék vala. Azt a sápadt, beteg leányt, ki mint láb­­badozó csak egy-két nap előtt hagyta oda a kórházat, de „daemoni természetét“ nem, — mondom, hogy azt a sápadt leányt most már itt láttuk, hogy a „Nőknek a nőkről“ cimű­ könyv szép,de hamis stílusa szerint: „mosolyogjon mint egy ittas bachansnő s aztán elmámorosodva karjaiba vesse magát az élvezetnek.“ S e lányt most körülrajongták a gazdag, előkelő idősebb urak, s ezek exemplumán in­dulva a nagyreményű sarjadék is, s a bál vé­gén volt vele pezsgőzés és mulatság. — S mi lehet vége az ilyetén életnek ? — kérdezem orvos barátomtól. — Ez a leány egy hónap múlva megint ott lesz a kórházban s a másik hónapban már a — boncasztalon! viszonzá az orvos ko­moran. Ezt pedig el kellett mondanom neked, drága hitvestárs, mert tudom, hogy leveleimet ki szoktad nyomatni. Okuljanak soraimból azon lelkes, de könnyelmű fiatalok, kik az élet pezs­gésében csak annak habját tekintik, s nem né­zik , mily salakot rejt aljában a pohár. Más alkalommal majd vigabban szólok; farsang végén ez is megjárja. Légy hű feleség, s ne feledj ! Nagyzajtai Zajtay István de eadem. Magyar diplomácia. Említettük már, hogy a cirkusban van egy hánykolódó szamár, mely mindenkit levet, a ki csak ráül. Dij is van kitűzve annak számára, a kit e nagy fülü Pegazus egy cirkuskerülésre le nem dob. Közelebb két subás atyafi tette ily­nemű kísérletét; egyik felül, a másik a szamár mellett oldalog s a cirkustulajdonos a fogadást már már elveszti — a karzat tapsol a „nép fiai“ győzelmén, a szamár még csak kísérletet sem tesz, hogy lovagját levesse, még csak pár lépés s a cirkus meg van kerülve. Végre jön a tulaj­donos ... békétlenkedik ... körülnéz s fölfedezi a szamár megszeliditésének a titkát... az egyik subás atyafi a suba alól alattomban szénát tar­tott a csacsi orra alá s ezután ment olyan bé­­kességesen. íme aztán mondja valaki, hogy bennünk nincs diplomácia, midőn a subás atya­fiak is — céljuk elérésére — ilyen cselfogáshoz tudnak folyamodni. Fölszámítás. A „Dispositionsfond“ tárgyalása alkalmá­val a Reichsrathban, valaki fölszámította, hogy miután a hivatalos és félhivatalos lapok három — négyszázezer forintba kerülnek, ezek tartá­sára egy középosztályu emberre adóban épen egy krajcár esik. — Egy krajcár! — jegyzé meg egy jó szivü ember s még ezt is sajnálják ezen sze­gény lapoktól! — Hiszen nem sajnálnák—felelt vissza vala­ki, de mikor egy krajcárt sem érnek!

Next