Bolond Miska, 1865. (6. évfolyam, 1-53. szám)
1865-05-28 / 22. szám
Bécsi levél Bolond Miskához. Kedves komám ! —• Tehát három évig tartott vonakodás után csakugyan — mint magyar ember — végre mégis feljöttem ide Bécsbe s elfoglaltam székemet — a színházban. Annyit különben csakugyan mondhatok, hogy ezek a bécsi újságírók nem hiába igyekeznek népüket nálunknál különbnek feltüntetni, mert ha a magyar ember ide vetődik, okvetlenül törpének kell magát éreznie a kedélyes, magaskalapos s hórihorgas burgerek mellett. Beh sajnálom , hogy nincs velem a Graraboncás diák, annak ugyan jó világa nyílnék itt, miután sehol a kerek földön nem találhatna annyi köcsögöt, mint Bécsben, bárha az aludttejet más meg nem juttathatná eszébe, mint a politikusok savanyu képei. El akartam a Schottenthor előtti épületbe is menni, úgy kuriozitás kedvéért s a mint igy járnék és kelnék, egy nagy, nagy házba jutottam be, s midőn homlokzatán elolvastam a „Macsaker Hof“ feliratot, kegyelettel vettem le kalapomat. S erről az én kegyeletes érzésemről számot akarok neked adni, kedves komám. Már gyermekkoromban hallottam egy szép történetet Mátyás királyról, az igazságosról, s mert azt nem sokan ismerik, engedd meg, hogy itt elmondhassam. Holt volt, hol nem volt, az Ober-Enzián túl volt, volt egyszer egy Mátyás nevezetű magyar király, aki Bécset ostromolta, s mert Mátyás mindent saját szemével akart látni, földalatti uton bement a városba, hol egy régi nagy ház udvarán, egy hó embere telkén jutott ki, s mint kerékgyártó legény maga előtt hengergetve egy ócska kereket, megjárta az egész várat s meggyőződött róla, hogy biz odabenn már ebül kezdenek folyni a dolgok, mert kevés az eleség. Hogy hát idejét ne vesztegesse hiába, legcélszerűbbnek tartotta néhány száz kemény vitézét a várba bejuttatni, hogy így aztán egyszerre kívülről meg belülről támadja meg az ellenséget. A jó vitézeknek ugyanazon földalatti utón kellett bejönniök, amelyen a király jutott ide, s a ház német gazdája valahányszor egy-egy alak felbukkant a pinceajtón át, mindig azt kérdezé: „wann sind sie denn gekommen?“ s a válasz mindig ez volt: „Macsak“, s ez aztán a belopódzók jelszava lett, s később e történeti nevezetességű ház, Bécsnek a magyarok által elfoglaltatása után is, mai napiglan „Macsak-er Hofnak“ nevezteték. — Ezért emeltem hát le kalapomat a nagy épület előtt. Remélem , kedves komám, nem haragszol azért, hogy már nemcsak a „Híradó“ ír Bécsben magyar dolgokról, de hired is Tankred lovag, untak, fecsegők, hebegők sat. Van rá reményünk, hogy Radnótsáy úr ezentúl a Rókus-kórház tisztelt orvos urait fogja fölkérni, hogy az ott előforduló ritkább betegségekről szíveskedjenek eredeti darabokat írni a drámai múzsa tiszteletére. A városligeti erdő surrogátuma áll néhány sovány, árnyéktalan fácskából, melyek olyanok, mintha vászonra lennének festve s ügy lennének odaállitva a homokba. Sok eladó leány hozományának surrogátuma ma néhány regény Dumas és Paul de Rocktól, egy félig kötött strimfli és tiz kalap és tizenhat selyemruha. Még több férfi élettapasztalatainak surrogátumai azon csalódások, melyeket házasságok után — szeretőik által szereznek. A pénz surrogátuma a bankó, ezüstté az alpacca, tajtéké a mássá, a becsületé a pénz, finomságé a hízelgés, őszinteségé a dicsekedés , lángészé a szemtelenség , szeretetreméltóságé a zsíros hivatal, egészségé a pirosító, fiatalságé a hajfesték, tudományé az akadémiai tagság, sat. S igy, midőn minden, a mi rajtunk, bennünk és kívülünk van: surrogátum, nagyon természetes, hogy a karakterisztikus embereknek is leggyakrabban csak surrogátumaival találkozunk. Némely iró szintén csak surrogátum, mint azon szó, mely már se tej, se vaj, hanem az egyiknek csak savanyúságával, a másiknál pedig csak atyafiságával bir. Némely nagy ur például csak surrogátuma a nagy uraknak. Ur az igaz, de nem urasága, hanem adósságainak lisztája nagy. Némely férfi csak surrogátuma az igazi férfinak, — az elvek hamisítlan erős moccáját az émelygős hízelgés cikóriája pótolván benne, így a lovagias emberek surrogátumai azon lovagok, kik lóval ugyan bírnak, de lovagiassággal nem. Némely ájtatos az igazán vallásosnak épen olyan surrogátuma, mint a papir koronás statiszta az igazi fejedelmeknek , azon is minden hamis. De nem fűzöm tovább szemlélődéseimet, mert végre még a lapokat is elé találnám venni, melyek némelyikében a bors surrogátuma a bűnbánat hamuja s a leleményességé a köpönyegnek oly módon való fölvétele, hogy ha az lyukas az egyik felén, hát megforditják. Surrogátumok! (Szól róluk a Garaboncás Diák.) Mai napság, midőn már nemcsak az államok, de a magánemberek pénztára is üres, s midőn a magánemberek a kényelemnek és jólétnek legalább látszatát épen úgy igyekeznek fitogtatni, miként az államok, nagyon természetes, hogy nemcsak a zugkávéházakban találunk surrogátumokra, de mindenfelé, ahol az csak életben megfordulunk. Az alkotmánynak Poroszországban surrogátuma például a Bismarck agyában pörkölt s az absolutizmusban kifőzött kivételes állapot. A szabadszólásnak surrogátuma azon szabadság, hogy némely embereket szabad megszólani, hahogy azok nem föllebbvalóink. A nemzeti színház drámai repertoriéjának surrogátuma a betegségek lajstroma, melyek például az idegesek, az élet 86 Nenyúlj hozzá-virágok. (Bokrétába kötözné (ha lehetne) a Gr a r a b oncás.) Ne nyulj hozzá-virágok azok a pompás selyemruhás letört virágok, kik esti szürkületkor a váci utcán igyekszenek elmámorosítani a fiatalságot, s kiknek ocsmányságát teljes meztelenségében nem állíthatom pelengérre, mert akkor engem vádolnak immoralitással. Ily virágok azok a frakkereknek nevezett mákvirágok, akiket — ha megzsarolnak is — fel nem adhatok, mert kétszer-háromszor fognának engem is megidézni,már pedig „the times is money“, vagyis: az idő pénz, s pénzt másod ízben is veszteni nincs kedvem. Ne nyúlj hozzá virágok a magyar akadémia nagy szótárának több régi és újabb eredetű szavai, mint: kiegyenlítés, országgyűlés, önkormányzat sat., melyekhez, ha hozzá nyúlok, ujjaim közül azonnal kisiklanak. Ne nyulj hozzá-virágok némely hazánkon kívül levő, minket galádul rágalmazó lapok és könyvek. Különben ezekhez jobb is nem nyúlni, mert így legalább be nem piszkítom a kezem. Nenyuljhozzá-virág a nemzeti színház directiója, mert ha hozzá nyúlsz, hát megszűr olyatén módon, hogy drámaidat nem igen adatja, vagy elszedi tőled a szabadjegyeket. Nenyuljhozzá-virágok a pestvárosi szépítő bizottság ügyei is, mert ha ezekhez hozzá nyúlsz, még kisebbre zsugorodnak össze, épen úgy mint a noli me tangere. Nenyuljhozzá- virágok némely leányok, mert ezek is megszúrnak — gombostűvel, vagy házassági zaklatással. Nenyuljhozzá-virágok végre a kritikusok is, mert ezek is megszúrnak — bunkóval! Ha én volnék. . . . Ha én volnék görcs, bizonyos uraknak mindannyiszor a nyelvükbe kapaszkodnám, valahányszor e szóval állnak elő: alkotmányosság. Ha én volnék ökör, hát bit én nevetnék, valahányszor az ember az igát a nyakamba teszi s ezt gondolnám magamban : Hej atyafi, lassan a testtel, hiszen te nagyobb ökör vagy nálam, mert nagyobb igát cepelsz, mint én. Ha én volnék szamár, hát táncleckéket vennék a jégen Bismarck úrtól. Én csak egyszer táncoltam jó kedvemben , s kitört a lábam , ő pedig már évek óta járja s kutya baja. Ha én volnék csizma, hát biz én némely urnák majd megmutatnám, hol szorítok én. Ha én volnék ész, hát a bécsi újságírók fejében mind kibérelném az üres lakásokat. Ha én volnék hajdú, nem öntenék harangot ; ha pedig Lusztkandli volnék, nem kapcáskodnám a „Corpus Juris“-ba. Ha én volnék Szt.Dávid, hát azokat az időket, mikor még az ember ember volt — ha elhegedültem — vissza is hegedülném. Ha én volnék státusadósság, hát meghazudtolnám a szent irás e mondatát: „Aki mások fölé emelkedik, az majd mélyre leszállittatik“; miután én már mindenek fölé emelkedtem, de le nem igen szállíttatom. Ha én volnék célna, hát a Jónásokat nem bántanám, csupán a Jánosok közül nyelnék el egy párt. Ha én volnék ügyetlenség és ostobaság, hát biz én beelégedném a színházi bírálatokkal s rész novellákkal, nem keveredném politikai vezércikkekbe. Ha én volnék bolond, hát még azt is elhinném, hogy a nemz. múzeumnak 1965-ben már vasrácsa is lesz. Ha én volnék Napóleon, hát biz én nem bíbelődném a Caesar, hanem inkább a népek életével. Ha én volnék császár fürdő, hát rendeznék megint egy rettenetesen sötét mulatságot s nevezném nem „velencei éj“-nek, hanem a „Bismarck ház diadalünnepének.“ Ha én volnék oroszlánbőrbe öltözött szamár, hát így vélekedném: Si taces, leo manes. Ha én volnék Lincoln szelleme, úgy most Európába jönnék, sitta szellemi rabszolgákat szabadítanám fel. Ha én volnék gorillamajom, hát biz én nem igen lennék büszke arra, hogy az emberekkel s igy X. és Y. urakkal is természeti rokonságban állok. Ha én volnék országgyűlés, hát sietnék a múzeumba. Ahol régi madarak, képek és fegyverek vannak, miért ne léphetne ott fel a régi igazság is? Miután azonban nem vagyok sem ez, sem amaz, nincs mást mit tennem, csak azt, hogy tűrjek, hallgassak s maradjak a jótehetlen Akadékos Péter.