Bolond Miska, 1865. (6. évfolyam, 1-53. szám)

1865-05-28 / 22. szám

Bécsi levél Bolond Miskához. Kedves komám ! —• Tehát három évig tar­tott vonakodás után csakugyan — mint magyar ember — végre mégis feljöttem ide Bécsbe s elfoglaltam székemet — a színházban. Annyit különben csakugyan mondhatok, hogy ezek a bécsi újságírók nem hiába igye­keznek népüket nálunknál különbnek feltün­tetni, mert ha a magyar ember ide vetődik, ok­vetlenül törpének kell magát éreznie a kedé­lyes, magaskalapos s hórihorgas burgerek mel­lett. Beh sajnálom , hogy nincs velem a Grara­­boncás diák, annak ugyan jó világa nyílnék itt, miután sehol a kerek földön nem találhatna annyi köcsögöt, mint Bécsben, bárha az aludt­tejet más meg nem juttathatná eszébe, mint a politikusok savanyu képei. El akartam a Schottenthor előtti épületbe is menni, úgy kuriozitás kedvéért s a mint igy járnék és kelnék, egy nagy, nagy házba jutot­tam be, s midőn homlokzatán elolvastam a „Macsaker Hof“ feliratot, kegyelettel vet­tem le kalapomat. S erről az én kegyeletes érzésemről szá­mot akarok neked adni, kedves komám. Már gyermek­koromban hallottam egy szép történetet Mátyás királyról, az igazságos­ról, s mert azt nem sokan ismerik, engedd meg, hogy itt elmondhassam. Holt volt, hol nem volt, az Ober-Enzián túl volt, volt egyszer egy Mátyás nevezetű magyar király, a­ki Bécset ostromolta, s mert Mátyás mindent saját szemével akart látni, földalatti uton bement a városba, hol egy régi nagy ház udvarán, egy hó embere telkén jutott ki, s mint kerékgyártó legény maga előtt hengergetve egy ócska kereket, megjárta az egész várat s meggyőződött róla, hogy biz odabenn már ebül kezdenek folyni a dolgok, mert kevés az eleség. Hogy hát idejét ne vesztegesse hiába, legcél­szerűbbnek tartotta néhány száz kemény vité­zét a várba bejuttatni, hogy így aztán egyszerre kívülről meg belülről támadja meg az ellen­séget. A jó vitézeknek ugyanazon földalatti utón kellett bejönniök, a­melyen a király jutott ide, s a ház német gazdája valahányszor egy-egy alak felbukkant a pinceajtón át, mindig azt kérdezé: „wann sind sie denn gekommen?“ s a válasz mindig ez volt: „Ma­csak“, s ez az­tán a belopódzók jelszava lett, s később e tör­téneti nevezetességű ház, Bécsnek a magyarok által elfoglal­tatása után is, mai napiglan „M­a­­csak-er Hofnak“­­ nevezteték. — Ezért emeltem hát le kalapomat a nagy épület előtt. Remélem , kedves komám, nem haragszol azért, hogy már nemcsak a „Híradó“ ír Bécs­ben magyar dolgokról, de hired is Tankred lovag, untak, fecsegők, hebegők sat. V­an rá reményünk, hogy Radnótsáy úr ezentúl a Ró­­kus-kórház tisztelt orvos urait fogja fölkérni, hogy az ott előforduló ritkább betegségekről szíveskedjenek eredeti darabokat írni a drámai múzsa tiszteletére. A városligeti erdő surrogátuma áll né­hány sovány, árnyéktalan fácskából, melyek olyanok, mintha vászonra lennének festve s ügy lennének odaállitva a homokba. Sok eladó leány hozományának surrogátuma ma néhány regény Dumas és Paul de Rocktól, egy félig kötött strimfli és tiz kalap és tizenhat selyemruha. Még több férfi élettapasztalatai­nak surrogátumai azon csalódások, melyeket házasságok után — szeretőik által szereznek. A p­é­n­z surrogátuma a bankó, ezüstté az alpacca, tajtéké a mássá, a becsü­let­é a pénz, finomságé a hízelgés, őszin­teségé a dicsekedés , lángészé a szemte­lenség , szeretetreméltóságé a zsíros hivatal, egészségé a pirosító, fiatalságé a hajfesték, tudományé az akadémiai tag­ság, sat. S igy, midőn minden, a mi rajtunk, ben­nünk és kívülünk van: surrogátum, nagyon ter­mészetes, hogy a karakterisztikus embereknek is leggyakrabban csak surrogátumaival találko­zunk. Némely i­r­ó szintén csak surrogátum, mint azon szó, mely már se tej, se vaj, hanem az egyiknek csak savanyúságával, a másiknál­ pedig csak atyafiságával bir. Némely nagy ur például csak surrogá­tuma a nagy uraknak. Ur az igaz, de nem ura­sága, hanem adósságainak lisztája nagy. Némely f­é­r­fi csak surrogátuma az iga­zi férfinak, — az elvek hamisítlan erős moccá­­ját az émelygős hízelgés cikóriája pótolván benne, így a lovagias emberek surrogátu­mai azon lovagok, kik lóval ugyan bírnak, de lovagiassággal nem. Némely ájtatos az igazán vallásosnak épen olyan surrogátuma, mint a papir koronás statiszta az igazi fejedelmeknek , azon is min­den hamis. De nem fűzöm tovább szemlélődéseimet, mert végre még a lapokat is elé találnám ven­ni, melyek némelyikében a bors surrogátuma a bű­nbánat hamuja s a leleményességé a köpö­nyegnek oly módon való fölvétele, hogy ha az lyukas az egyik felén, hát megforditják. Surrogátumok! (Szól róluk a G­ar­a­boncás Diá­k.) Mai napság, midőn már nemcsak az álla­mok, de a magán­emberek pénztára is üres, s midőn a magán­emberek a kényelemnek és jó­létnek legalább látszatát épen úgy igye­keznek fitogtatni, miként az államok, nagyon természetes, hogy nemcsak a zugkávéházakban találunk surrogátumokra, de mindenfelé, a­hol az csak életben megfordulunk. Az alkotmánynak Poroszországban surrogátuma például a Bismarck agyában pör­költ s az absolutizmusban kifőzött kivételes ál­lapot. A szabadszólásnak surrogátuma azon szabadság, hogy némely embereket sza­bad megszólani, hahogy azok nem föllebbva­­lóink. A nemzeti színház drámai repertor­­iéjának surrogátuma a betegségek lajstro­ma, melyek például az idegesek, az élet­ 86 Nenyúlj hozzá-virágok. (Bokrétába kötözné (ha lehetne) a Gr a r a b o­n­c­á­s.) Ne nyulj hozzá-virágok azok a pompás se­lyemruhás letört virágok, kik esti szürkületkor a váci utcán igyekszenek elmámorosítani a fia­talságot, s kiknek ocsmány­ságát teljes mez­telenségében nem állíthatom pelengérre, mert akkor­­ engem vádolnak immoralitással. Ily virágok azok a frakkereknek nevezett mákvirágok, a­kiket — ha megzsarolnak is — fel nem adhatok, mert kétszer-háromszor fog­nának engem is megidézni,már pedig „the times is money“, vagyis: az idő pénz, s pénzt másod ízben is veszteni nincs kedvem. Ne nyúlj hozzá­ virágok a magyar akadémia nagy szótárának több régi és újabb eredetű szavai, mint: kiegyenlítés, országgyűlés, ön­­kormányzat sat., melyekhez, ha hozzá nyúlok, ujjaim közül azonnal kisiklanak. Ne nyulj hozzá-virágok némely hazánkon kívül levő, minket galádul rágalmazó lapok és könyvek. Különben ezekhez jobb is nem nyúl­ni, mert így legalább be nem piszkítom a kezem. Nenyuljhozzá-virág a nemzeti színház di­­rectiója, mert ha hozzá nyúlsz, hát megszűr olyatén módon, hogy drámaidat nem igen adat­ja, vagy elszedi tőled a szabadjegyeket. Nenyuljhozzá-virágok a pestvárosi szépítő bizottság ügyei is, mert ha ezekhez hozzá nyúlsz, még kisebbre zsugorodnak össze, épen úgy mint a noli me tangere. Nenyuljhozzá- virágok némely leányok, mert ezek is megszúrnak — gombostűvel, vagy házassági zaklatással. Nenyuljhozzá-virágok végre a kritikusok is, mert ezek is megszúrnak — bunkóval! Ha én volnék. . . . Ha én volnék görcs, bizonyos uraknak mindannyiszor a nyelvükbe kapaszkodnám, va­lahányszor e szóval állnak elő: alkotmá­nyosság. Ha én volnék ökör, hát bit én nevet­nék, valahányszor az ember az igát a nyakamba teszi s ezt gondolnám magamban : Hej atyafi, lassan a testtel, hiszen te nagyobb ökör vagy nálam, mert nagyobb igát cepelsz, mint én. Ha én volnék szamár, hát tánclecké­ket vennék a jégen Bismarck úrtól. Én csak egyszer táncoltam jó kedvemben , s kitört a lá­bam , ő pedig már évek óta járja s kutya baja. Ha én volnék csizma, hát biz én né­mely urnák majd megmutatnám, hol szorítok én. Ha én volnék ész, hát a bécsi újságírók fejében mind kibérelném az üres lakásokat. Ha én volnék hajdú, nem öntenék ha­rangot ; ha pedig Lusztkandli volnék, nem kap­­cáskodnám a „Corpus Juris“-ba. Ha én volnék S­z­t.­D­á­v­i­d, hát azokat az időket, mikor még az ember ember volt — ha elhegedültem — vissza is hegedülném. Ha én volnék státusadósság, hát meghazudtolnám a szent­ irás e mondatát: „A­ki mások fölé emelkedik, az majd mélyre le­­szállittatik“; miután én már mindenek fölé emelkedtem, de le nem igen szállíttatom. Ha én volnék célna­­, hát a Jónáso­kat nem bántanám, csupán a Jánosok kö­­z­ü­l nyelnék el egy párt. Ha én volnék ügyetlenség és osto­baság, hát biz én beelégedném a színházi bí­rálatokkal s rész novellákkal, nem keveredném politikai vezércikkekbe. Ha én volnék bolond, hát még azt is elhinném, hogy a nemz. múzeumnak 1965-ben már vasrácsa is lesz. Ha én volnék Napóleon, hát biz én nem bíbelődném a Caesar, hanem inkább a né­pek életével. Ha én volnék császár fürdő, hát ren­deznék megint egy rettenetesen sötét mulatsá­got s nevezném nem „velencei éj“-nek, hanem a „Bismarck ház diadalünnepének.“ Ha én volnék oroszlánbőrbe öl­tözött szamár, hát így vélekedném: Si taces, leo manes. Ha én volnék Lincoln szelleme, úgy most Európába jönnék, sitta szellemi rabszolgákat szabadítanám fel. Ha én volnék gorillamajom, hát biz én nem igen lennék büszke arra, hogy az emberekkel s igy X. és Y. urakkal is termé­szeti rokonságban állok. Ha én volnék országgyűlés, hát si­etnék a múzeumba. A­hol régi madarak, képek és fegyverek vannak, miért ne léphetne ott fel a régi igazság is? Miután azonban nem vagyok sem ez, sem amaz, nincs mást mit tennem, csak azt, hogy tűrjek, hallgassak s maradjak a jótehetlen Akadékos Péter.

Next