Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1871

— 3 — „Teil“ m­agánbeszéde. (Schiller után.) E horgoson kell átüljönie: Más ut Küsnacht várába nem visz. — Itt Elvégezem — Az alkalom szerencsés. A bodzacserje ott, — megrejt előle, Onnan le hozza elhord­ja nyilain. Az ut szorossá­gát az üldözőknek. Számolj, helytartó, a kegyelmes éggel El fogsz távozni, végórád ütött! Csöndben s nyugodtan éltem. — íjamat Csupán az erdő állatjára szegzém, Nem járt agyamban gyilkos gondolat Te vagy, ki engem békémből kivertél, Te forró sárkány-méreggé vadítád Jámbor gondolkozás­módom tejét; Irtózatoshoz szoktatál te engem — Ki gyermeke fejét tüzé ki czélul, Az szivén tudja lőni ellenet is. Szegény ártatlan kisdedim’ s a hü nőt Kell, helytartó, megőrzenem dühödtől! Akkor, midőn az ivhúrt felvonom, — Midőn kezem megreszketett, — midőn Könyörtelen, sátáni kedvteléssel Fiam fejére czélzanom szorítás, S aléb­an esdve küzködém előtted, Lelkem mélyében akkor fölfogadtam Szörnyű hittel, mit Isten halla csak, hogy Első lövésem első czélja a Te szived lész. — Mit akkor fölfogadtam, Ama pillantat kíngyötrelmiben, Szent tartozás az, — én lefizetem, Uram s császárom’ helytartója vagy; De a császár se’ merte volna, mit te Azért küldött e tartományba, hogy Igazságot tégy — mert boszus, kéményét De nem, hogy ádáz kéjjel bármi szörnyüt Büntetlenül légy tenni vakmerő; Él Isten, a boszuló s büntető. Te jöjj elő, te nagy kinek szülője, Most drága kincsem, legfőbb birtokom! — Oly czélt, tűzök ki néked, melyet eddig A jámbor kérés át nem járhatott De néked nem fog ellenállni. — És te, Bizalmas vihar, mely olyan gyakorla­tiven szolgált öröm játékain, Ne hagyj el engem a rémes valóban! Csak most tarts még erősen, ha ideg, Ölő nyilam’ mely annyiszor röpíted, — Pattanjon el most rólad könnyeden, Nincs második utána küldenem. (Vándorok mennek át a színen.) Hadd fogjak im e kőpadon helyet, Mely a vándor rövid nyugtára készült, — Mert itt nincs otthon. — Elsiet kiki A más mellett nagysebten és közönynyel S bajával nem törődik. — Erre tart A gondnyomott kalmár s szellős mezü Zarándok, — az áhítatos barát, A mord haramja s a vidám zenész, A szállító jól megterhelt lovával, Ki messze távol földekről jön erre, Mert minden új világ végére visz. Elmegyen utján egyik, mint a más Dolgára — s az enyém a gyilkolás! (Leül.) Máskor, ha elment, édesim, apátok, Beh volt öröm, ha aztán megjőve; Mert semmi nélkül nem tért meg soha, Hozott bár bérezi szép virágot, avagy 1*

Next