Gombos Albin: Szent László a lovagkirály (Budapest, 1925)
II. A külföldre menekült árpádházi hercegeket, Endrét, Bélát és Leventét, jó ideig szinte egészen elveszítjük szemünk elöl. Biztosan még csak annyit sem állapíthatunk meg róluk, hogy hol és merre járnak. A hazai s a külföldi írók csak akkor szólnak róluk határozottabban, amikor már Béla herceg Lengyelországban tengertől-tengerig szálló vitézi hírnévre vergődött. Úgy történt, hogy a lengyel herceg, akinél a testvérek vendégeskedtek, viszályba keveredett a pomeránokkal, akik addigelé adófizetői voltak. A pomeránok azt ajánlották, hogy az adófizetés kérdését a lengyel és a pomerán fejedelem személyesen döntse el párviadal útján. Ha a lengyel herceg legyőzi a pomerán fejedelmet, akkor a pomeránok minden vonakodás nélkül továbbra is fizetik az adót. De ha a pomerán győzi le a lengyelt, akkor a pomeránok egyszer s mindenkorra megszabadulnak az adófizetéstől. A pomeránok ugyanis biztosra vették, hogy nagy erős és hatalmas termetű fejedelmük könnyűszerrel legyőzi a lengyel herceget, aki legalább is testileg gyengének mutatkozott az ilyen küzdelemre. Béla herceg legott megértette vendéglátó házigazdájának nehéz helyzetét és mielőtt még a herceg a lengyel sereg nagy megszégyenülésére visszautasíthatta volna a kihívást, előlépett s udvarias szavakkal késznek nyilatkozott, hogy megvív a herceg helyett, ámbár ő sokkal nemesebb származású, mint a pogány pomeránok fejedelme. A lengyel herceg örömmel fogadta a magyar királyfi ajánlkozását s a pomeránoknak sem volt kifogásuk ellene, mert a fejedelmükkel egyenrangúnak tartották és szemre-főre egyébként sem mutatkozott veszedelmes bajvívónak. Mert Béla herceg könnyed, karcsú levente volt, a lova is szélleljáró, nyúlánk állat, a pomerán fejedelem pedig fejével az eget meszelte s hozzá illően a lova is nagytalpas jószág volt. És mégis a magyar királyfi már az első összecsapásra lándzsájával kiemelte nyergéből a pomeránt, aki félholtan terült el a földön, aminek láttára a megrettent pomeránok nyomban meghódoltak a lengyel hercegnek. A lengyel herceg pedig valamennyi vitézének igaz örömére országából nagy darab földet adományozott Bélának a pomeránok adójával együtt és feleségül adta hozzá egyetlen leányát is, a szépséges Rikheza hercegkisasszonyt, akitől Bélának három fia született Géza és László (1041 körül), és később, már magyar földön, Lambert. Endre és Levente egy ideig testvérük udvarában éldegéltek, osztozkodva annak örömében és dicsőségében. Aztán mégis csak elszakadtak tőle, hogy maguk is megkeressék boldogulásuk útját. És nemsokára meleg otthonra találtak