Szádeczky Lajos: Izabella és János Zsigmond Lengyelországban 1552-1556 (Budapest, 1888)

Utolsó nemzeti dinasztiánk viszontagságai méltán képez­hetik az érdeklődés tárgyát, úgy a történetíró, mint a hazai történelem minden barátja előtt. A mohácsi vész után a Habsburg-háznak (I. Ferdi­­nanddal) a magyar trónra jutása megvetette alapját hazánk jelenlegi dualistikus államformájának. De a nagy változás nem történt simán, erős megrázkódtatás nélkül. Az ország féltett önállósága erős védelemre talált. Hatalmas párt alakult, a­mely nemzeti királyt kívánt, s ez eszme legkimagaslóbb kép­viselőjét, Zápolya Jánost, az erdélyi vajdát, a királyi trónra emelte. Évekig folyt az ellenkirályok harcza változó sze­rencsével ; mígnem mind a két fél kifáradva a küzdelemben, megkötötték az u. n. várnai békét (1538.), s Zápolya Erdélybe és a tiszántúli részekbe vonult vissza, a melyek leírását a békeszerződés neki s utódainak biztosítá. János király, midőn korai sírjába szállt (1540.), özvegyét, a lengyel Izabellát és csecsemő fiát, János Zsigmondot hagyta hátra. A nemzeti hagyomány kegyelete s az önállóságért buzgó hazafiság őket tekinté most már a nemzeti királyság természetes örököseinek. És Izabella hű maradt az eszméhez: fiát úgy nevelte, hogy méltó utódja legyen atyjának, s öröksé­gét híven megőrizni igyekezett. Ámde az ország kormányzá­sának nehéz terhe (két nagy hatalmasság: a török és német állandó versengése tárgyát képezvén Erdély) s ama nagy átalakulások, melyeken Magyarország és Erdély a XVI. szá­zad közepén keresztülment, felülhaladták egy gyönge asszony erejét, s Izabella nehéz küzdelmek után kényszerülve látta magát Erdélyről lemondani s ősei hazájába, Lengyelországba térni vissza, fiával együtt. SZÁDECZKY : IZABELLA. 1

Next