Szádeczky Lajos: Izabella és János Zsigmond Lengyelországban 1552-1556 (Budapest, 1888)
Utolsó nemzeti dinasztiánk viszontagságai méltán képezhetik az érdeklődés tárgyát, úgy a történetíró, mint a hazai történelem minden barátja előtt. A mohácsi vész után a Habsburg-háznak (I. Ferdinanddal) a magyar trónra jutása megvetette alapját hazánk jelenlegi dualistikus államformájának. De a nagy változás nem történt simán, erős megrázkódtatás nélkül. Az ország féltett önállósága erős védelemre talált. Hatalmas párt alakult, amely nemzeti királyt kívánt, s ez eszme legkimagaslóbb képviselőjét, Zápolya Jánost, az erdélyi vajdát, a királyi trónra emelte. Évekig folyt az ellenkirályok harcza változó szerencsével ; mígnem mind a két fél kifáradva a küzdelemben, megkötötték az u. n. várnai békét (1538.), s Zápolya Erdélybe és a tiszántúli részekbe vonult vissza, a melyek leírását a békeszerződés neki s utódainak biztosítá. János király, midőn korai sírjába szállt (1540.), özvegyét, a lengyel Izabellát és csecsemő fiát, János Zsigmondot hagyta hátra. A nemzeti hagyomány kegyelete s az önállóságért buzgó hazafiság őket tekinté most már a nemzeti királyság természetes örököseinek. És Izabella hű maradt az eszméhez: fiát úgy nevelte, hogy méltó utódja legyen atyjának, s örökségét híven megőrizni igyekezett. Ámde az ország kormányzásának nehéz terhe (két nagy hatalmasság: a török és német állandó versengése tárgyát képezvén Erdély) s ama nagy átalakulások, melyeken Magyarország és Erdély a XVI. század közepén keresztülment, felülhaladták egy gyönge asszony erejét, s Izabella nehéz küzdelmek után kényszerülve látta magát Erdélyről lemondani s ősei hazájába, Lengyelországba térni vissza, fiával együtt. SZÁDECZKY : IZABELLA. 1