Hentaller Lajos: A balavásári szüret. Történeti rajz a kötélkorból (Budapest, 1894)

Olyan előszó-féle

többi millió emberé — akkor emlékét elfeledik; helye­sebben mondva: a történelem könyvében az elferdített igazságok helyre lesznek állítva. így volt ez a Caesaroktól kezdve III-ik Napóleonig. Életükben, hatalmuk polczán földi istenek voltak mind, s haláluk után bújtak elő a rendes emberi gyarlóságok. Haláluk után az igazságos mérleg egyik oldala mutatja a jó, a másik csésze tartalma a rossz cseleke­deteket, s megmutatja azt is, milliók áldását vagy átkát vitte-e az illető magával a sírba. A sors a magyart kegyetlenül büntette, főleg a szabadságharc­unk leveretése után való években. A nemzet hallgatagon, összeszoritott öklökkel s fogcsikor­gatva tűrte a reá hulló csapásokat, melyek Ezsaiás szavai szerint nem is «korbácscsal, de összefont kígyókkal» mérettek reánk. S a kasztigátt magyar nemzet meggör­nyedt a csapások súlya alatt, de nem tört össze. Sőt kevés idő múlva el is feledte, s ma egyik-másik azok közül, kik ama kort átélték, ha valami után tudatcozódol, flegmatikusan válaszolja: «Oly régi dolgok azok öcsém, hogy talán nem is úgy történtek, ahogy én tudom.» Így azután nem is csoda, ha a mai generáczió az ötvenes évekről legfeljebb annyit tud, hogy az osztrák kormány a Lajtán túl levő tartományok salakját hozta a magyar nyakára; hogy ezeket a kalucsnis és paraplis armer Reisendereket megtette nagyságos és méltóságos uraknak (a tekintetes czímmel nem tisztelte meg őket senki!); s hogy ezek korlátlan hatalommal uralkodtak a büszke magyaron; hogy behozták a trafikot, no meg azután, hogy úgy az ötvenes évek vége felé sok helyen leverték a kétfejű sasokat. Pedig hát történtek hazánkban a szabadságharc?

Next