László Károly: Naplo-töredék az 1849-iki menekülteket, internáltakat, különösen Kossuthot és környezetét illetőleg (Budapest, 1887)
Első rész. Törökország
ELSŐ RÉSZ. Menekülés Törökországba. 1849. Az augusztus 9-ki szerencsétlen, mondhatni utolsó, csata után Temesvár alól, szétvert ütegem maradványával a rend nélkül hátráló sereggel Lugosra s onnan Facsétra húzódtam. Azt hittem, hogy seregünk itt majd rendeztetik, s mi történt? mit lehetett látni? A legnagyobb zavart, rendetlenséget, fegyelmetlenséget, fejetlenséget, mert a világosi fegyverletevés híre már oda jutott, s a különben is már demoralizált sereg egy nagy zűrzavar volt. Nem volt parancs, nem volt parancsnok. A tisztek zászlóaljaikat s ütegeiket elhagyták. A törzstisztek a főhadiszálláson tanácskoztak, az utczákon pedig valóságos verbuválás ment végbe; mert mint mondám, a világosi fegyverletevés s annak álnokul koholt kecsegtető feltételeinek híre ide jutott, s tisztek és közlegények csábították társaikat a Világosra menésre. Más tisztek viszont Bem nevében arra szólították fel társaikat és a hadfiakat, hogy menjenek Bemmel Erdélybe magukat ott fentartani. Én ezekre hallgatva, csonka ütegemmel Bemet követtem Erdélybe. A több zászlóalj-, üteg- s lovasságtöredékből kevert mintegy 5—6 ezernyi rendetlen Sereg, 30 ágyúval, de lövetekből kimerülve, Bohrán s Lesneken keresztül Déváig ment, melyhez közel az orosz táborozott s a Maros mentén terülő lapályon táborba szállt. Bem, ki táborkarával Lesneken maradt, tüstént parlamentaireket küldött az orosz parancsnokhoz. Ennek eredménye 24 órai fegyverszünet lett. Alig tértek vissza a parlamentliek, táborunkban szájról szájra menve elterjedt a hír, hogy Bem csatázási szándékával felhagyott s menekül. Erre kis táborunk szétrobbant , mindenki ment, különböző irányban, nem tudva, hogy hova fog jutni, s mi sors fogja érni. Némelyek a Maros éjszaki partján elnyúló hegyeknek mentek, melyen a magyarok ellen fellázított s fegyverzett Móczok nyüzsögtek; mások nem tudva hova menjenek, a táborban maradtak, készek az orosznak adni meg magokat. Én ütegem