Szilágyi Farkas: Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben. Korrajz (Nagy-Enyed, 1891)
I. Előszó
ELŐSZÓ. A nagy-egyedi ev. ref. egyház hívei ezideig mindenik év január 8-á án ünnepélyes istentisztelettel újították fel ama nagy csapás emlékét, mely Nagy-Enyedet, ezen erdélyrészi virágzó kis magyar várost 1840. január 8. és következő napjain romjai alá temette volt. Nehány év óta azonban január 8-án a várbeli ref. templomban tartatni szokott alkalmi istentiszteleten feltűnően kisebb számban jelennek meg a hívek, mint a pusztulást közvetlenül követő évek évforduló reggelein. Jele ez annak, hogy az a nemzedék, mely a nagy romlás irtózatos szenvedéseit, isten különös kegyelméből túlélte, ma már nagyon meg van ritkulva. Emlékszem, hogy az 50-es évek januárjikának reggelein, aligha volt Enyeden magyar ember, bármelyik vallásfelekezethez tartozott is, ki, ha csak mozogni tudott, a reformátusok nagy harangjának hívó szavára ne sietett volna a várbeli nagy templomba az alkalmi istentiszteleten résztvenni. Megtörtént ilyen évforduló napon, hogy még a portikusok is megteltek hallgatókkal, mert a templom hajói nem bírták a hívők ezereit kebelükbe fogadni s az ülő padok recsegtek, ropogtak, a rajzok gyúródással helyet foglaltak túl nagy száma miatt. Ma már évek óta nincs így! A szomorú idők emléke homályosodni kezd. Lassanként eltűntek a romok is, melyek a fájdalmas emléket újból, meg újból felelevenítsék. A felpezsdült, munkára hivó élet is kevesebb időt enged a pusztulás emlékein merengeni; a jelen küzdelmei s a jövő biztosítása foglalják el a társadalom s a nemzet szellemét.