Bosnyák Zoltán: Istóczy Győző élete és küzdelmei (Budapest, 1940)
Előszó
ELŐSZÓ ... Volt idő, amikor az egész ország: öregek és fiatalok, szegények és gazdagok, nők és férfiak, munkások, földmívesek, városi polgárok, papok és arisztokraták, hatvanhetesek és negyvennyolcasok egyformán rajongtak érte. Ujjongó, tomboló tömegek fogadták mindenütt, ahol megjelent. Az ő szavait leste és figyelte mindenki. Egyénisége és, eszméi a magyar közélet gyújtópontjában állottak. Sokan lelkesedtek érte és sokan gyűlölték őt, lehetett őt magasztalni és lehetett támadni, de nem lehetett róla hallgatni. Újságok és röpiratok róla írtak, gyűléseken és parlamentben róla beszéltek akkoriban legtöbbet... És volt idő, bágyadt és szerencsétlen, fáradt és tehetetlen évtizedei a háború előtti magyar életnek, amikor senki se akart tudomást venni róla. Eltűnt ő is a liberális Magyarországnál?; abban az ijesztő sötét, nagy sülyesztőjében, amely a nemzet mérhetetlen kárára annyi kiváló képességű, vezetésre hivatott, derék, önzetlen, igaz magyart nyelt el. Nem hallgatott itt senki sem — különösképen akikre az ország vezetése bizatott — a józan figyelmeztető szóra, bódult fejjel, tántorgó léptekkel siettünk a reánk váró katasztrófa felé. Istóczy Győző sorsa igazi magyar sors. Ő is azok közé tartozik, akik széles távlatokban gondolkoznak, messze a jövőbe látnak, józanul, megfontoltan ítélnek, ha kell bátran, habozás nélkül cselekszenek, akik igazságaikba és meggyőződésükbe vetett szilárd és megingathatatlan hittel járják végig megpróbáltatásokkal és küzdelmekkel teljes életútjukat. Sem fenyegetés, sem csábítás nem tudott erőt venni rajta, nem tudta eltántorítani arról az útról, amely hite szerint egyedül vezethetett csupán a magyarság anyagi és szellemi függetlenségéhez, teljes belső szabadságához és zavartalan fejlődéséhez. Korát legalább fél évszázaddal megelőzte.