Herman Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből (Budapest, 1899)
helyről, amelyen élete eszményeiért komolyan küzdött, csak megfontolt szót ejthet, kinek szavát tehát komolyan kell venni. Engedd meg kedves, jó barátom, hogy megemlékezésedet a magam — mondhatnám a magunk — módja szerint, hálálhassam meg. Nem czifra szóval, hanem egy pillantással annak lényébe, amit híven szeretünk: a magyarságéba. Hisz ennek szeretete forrasztotta össze szíveinket, a midőn lelkünk egész jóhiszeműségével azt iparkodtunk bevinni a nemzet tudományos művelődésébe, a mi szellemi életének ereje és biztosítéka: a nyelvet. Jól tudod, hogy én ezt a mondhatatlanul nagy érdeket nem a zöld asztalnál, hanem a szabad természetben s a magyarság legtörzsökösebb rétegeivel való közvetetten érintkezés révén iparkodtam szolgálni, hol tőlem telhető odaadással aknáztam ki mindazt, ami a tudományos szókincset gyarapíthatta. A midőn a pók fésűs körme közötti nyomóköröm elnevezése megakasztott, nem a szógyártáshoz, hanem a takács mesternyelvéhez folyamodtam............ A magyar népies halászság csak úgy ontotta mesternyelvét, a magyar ichthyológia tárgyalhatásának alapjait s ennek révén jutottam el az ősfoglalkozások kutatásához is. A közhalász és a pásztorember legkezdetlegesebb hajléka során jutottam annak megfejtéséhez — hiszem, hogy megfejtés — melyik legyen a magyarságnak az a háza, a mely vele magával fejlődött. Igen ám! de akár százszor hangzott felém az a kérdés: mi köze a háznak a természettudományhoz ?