Herman Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből (Budapest, 1899)

helyről, a­melyen élete eszményeiért komolyan küzdött, csak megfontolt szót ejthet, kinek szavát tehát komolyan kell venni. Engedd meg kedves, jó barátom, hogy megemlé­kezésedet a magam — mondhatnám a magunk — módja szerint, hálálhassam meg. Nem czifra szóval, hanem egy pillantással annak lényébe, a­mit híven szeretünk: a magyarságéba. Hisz ennek szeretete for­rasztotta össze szíveinket, a midőn lelkünk egész jó­hiszeműségével azt iparkodtunk bevinni a nemzet tudo­mányos művelődésébe, a mi szellemi életének ereje és biztosítéka: a nyelvet. Jól tudod, hogy én ezt a mondhatatlanul nagy érdeket nem a zöld asztalnál, hanem a szabad termé­szetben s a magyarság legtörzsökösebb rétegeivel való közvetetten érintkezés révén iparkodtam szolgálni, hol tőlem telhető odaadással aknáztam ki mindazt, a­mi a tudományos szókincset gyarapíthatta. A midőn a pók fésűs körme közötti nyomó­köröm elnevezése megakasztott, nem a szógyártáshoz, hanem a takács mesternyelvéhez folyamodtam............ A magyar népies halászság csak úgy ontotta mester­nyelvét, a magyar ichthyológia tárgyalhatásának alap­jait s ennek révén jutottam el az ősfoglalkozások kuta­tásához is. A közhalász és a pásztorember legkezdet­legesebb hajléka során jutottam annak megfejtéséhez — hiszem, hogy megfejtés — melyik legyen a magyar­ságnak az a háza, a mely vele magával fejlődött. Igen ám! de akár százszor hangzott felém az a kérdés: mi köze a háznak a természettudományhoz ?

Next